- Khm! - köszörülte meg torkát Cassy miután felállt, és megkocogtatta a nagyon aranyos, és méreg drága Patch café feliratú bögréjét. - Egy kis figyelmet kérnék!
- Már megint kezdi.. - súgtam oda Rosalienak.
- A mai napon sok mindent ünneplünk, de legfőképpen azt, hogy győztünk, és egy személyes dolgot. - Ekkor bátyjára nézett. - Újra velem van az én drága bátyám!
- Ez olyan megható... Éhes vagyok.
- Ne már, pedig még csak most kezdtem a monológom! Egész nap ezen gondolkodtam!
- Cassy, ebben minden benne volt, amit csak kívánhatunk sőt még több is. Őszintén szólva, szerintem a legtöbben enni jöttünk, nem kiselőadást nézni.
- De bunkók vagytok!
- Viszont! - kezdtem bele nagy lelkesedéssel. - Ez nagyon jó volt!
Cassy szemei felcsillantak.
- Tényleg?
- Nem. Ne vedd magadra. Viszont.. Nem is tudtam, hogy erős vagy.
- Köszönöm...
- Komolyan, meglepett. - Elmosolyodtam. - Jó tudni, hogy ilyen csapattársam van.
Cassy először nagyon örült a bóknak, de aztán áttért gyanakvó üzemmódba.
- Várj, te most dicsértél?
Bólintottam.
- Ne szokj hozzá, egyszeri eset.
- De jó, köszönöm szépen! - Cassy felhőtlen mosolya, és kisugárzása engem is egy picivel boldogabbá tett. Ez addig tartott, amíg rá nem néztem Haora, és a tekintetünk össze nem akadt. Le akartam róla venni a szememet, de mintha csak magával láncolt volna, képtelen voltam másfelé nézni. A szemében nem láttam semmit, nem tudtam mire gondol, nem tudtam mit érez, csak azt a baljós, fekete szemeit láttam, semmi többet. Már majdnem megszólaltam, hogy a saját gondolataimat tereljem róla, mikor a kávézó ajtaja kinyílt, és a többiekkel együtt én is oda néztem. Eve az ajtóban ácsorgott. A bal keze gipszbe volt kötve, gondolom az utolsó esése nem volt túl szerencsés, és nagyobb kárt okozott a karjában, mint hittem.
- Hé, az ott nem..
- De. - fejeztem be Yoh mondatát. Felpattantam, és odamentem a sérült lányhoz. Mikor először meglátott a tiszta undor ült ki az arcára. Bár továbbra sem hallottam a gondolatait, mégis az arca mindent elárult A harc óra eltelt egy napban végig ő járt a fejemben. Eszembe jutott, hogy mennyire szerettem, és mennyire fájt nekem is, mikor ott kellett hagynom, de sosem tudtam neki elmondani, hogy a saját érdekét szolgálta a döntésem.
- Eve.
- Hagyj békén... - A lány hátat akart nekem fordítani, de én az ép vállánál megfogtam, és visszafordítottam. Egy pillanatra a dühöt és az undort fölváltotta a meglepettség, de ez nem tartott tovább pár másodpercnél.
- Kérlek...
- Nincs mit mondanom neked.
- Nekem viszont van. De nem itt. - A többiek felé fordultam. - Cass' tartsd a frontot.
- Oké! - Válaszolt lelkesen Cassy.
Visszafordultam Eve felé, majd kitessékeltem a kávézóból, és elindultam vele sétálni. Nem tudtam hova megyünk, csak az volt a lényeg, hogy ne társaságba legyünk.
- Mondd gyorsan, nekem dolgom van.
- Hazudsz. Ugyan kérlek pont nekem? - kényelmetlenül elnevettem magam, de hamar abba is hagytam. - Hazudtam neked.. aznap...
Ever meglepetten pislogott.
- Ha hazudtál, akkor miért hagytál ott, miért ütöttél meg, miért tettél tönkre?! - A hangjában éreztem az elkeseredettséget, amitől összeszorult a szívem.
- Miután Liar belém költözött kiszámíthatatlan lettem. Emlékezz csak rá, kivágtak a suliból, mert kishíján megöltem a fél osztályt, mert mondtak rád valamit, ráadásul téged is sokat bántottalak. Féltettem az életed, de ha ezt elmondom neked, akkor követsz, és valószínűleg megöllek. El kellett hogy érjem: látni se akarj, de... De azt nem gondoltam, hogy...
- Hogy? Hogy lelkileg tönkre megyek?
- Miattam fogadtál a testedbe démont?
Eve bólintott.
- Miután elmentél... Elkezdtem tanulmányozni a sátánizmust. Rájöttem, hogy ha fel akarok hozzád érni, sőt mi több, túl akarlak szárnyalni, akkor erre egy démont kell segítségül hívnom. Ira erős démon, és könyörtelen. Mindkét jellemző hiányzott belőlem, tökéletes választás volt...
- Tönkre tetted az életed...
- Te is a sajátod.
- Nekem nem volt választásom!
- Nekem viszont igen! És ezt választottam. Mit vesztettünk, mondd?
- Te semmit..
Eve nagyokat pislogott.
- Te talán vesztettél?
Haboztam a válasszal, de végül hazudtam.
- Nem.
- Hm...
- Most mihez kezdesz?
Eve mélyet sóhajtott.
- Nem tudom.. Nincs hova mennem. A faluban rosszabb a hírnevem, mint neked, az otthonom elvesztettem, a szüleim meghaltak, eddig pedig az hajtott, hogy megölhesselek, de most... Már nem akarlak megölni, nem akarlak bántani...
Egy kis gondolkodás után mosolyogva Eve elé ugrottam. Erre a lány hátrált pár lépést, majd megállt.
- Maradj velünk.
- Mi?
- Itt mindenki olyan mint mi, legalábbis részben, a társaság eléggé idegesítő tud lenni, de jólelkűek, és téged is biztosan szívesen látnak.
- Ezt honnan... Nem hinném. Tudod, most én vagyok a rossz kislány, aki bántani akarta az egyik barátjukat.
- Tudod... én voltam az a lány, aki vissza akarta, és vissza is hozta az életbe azt a srácot, aki mindenkit meg akart ölni. Azt hiszem nem lesz gond.
- Kit hoztál vissza?
- A neve Hao Asakura és...
A név hallatán Eve szemei vérben kezdtek forogni, amitől megijedtem.
- Te megörültél? - Fakadt ki a lány, miközben két kezét a vállaimra tette, és elkezdett ráncigálni. - Az egy őrült, egy gyilkos, egy idióta, egy elmebeteg, mindenkit ki fog nyírni, épphogy meg tudták fékezni, erre ennyi eszed van!? Elgurult a gyógyszered, vagy mi?
- Eve! Eve!!
- Az életünkkel fogunk fizetni!
- Nem, nem fogunk, Eve! Hagyd már abba! - A lány elengedett, én pedig az utolsó lendülettel hátraestem.
- Au!
- Megérdemelted! Hogy lehettél ekkora idióta!
- Te nem is ismered!
- Miért, te talán igen? Azt tudtam, hogy átmentél a csatlósába de..
- Nem vagyok a csatlósa.
- Akkor?
- Én.. Én nem vagyok senkije. Csak egy lány, aki beállt hozzá, mert nem volt hova mennie, de ennek vége. Kiléptem, és ezzel magamra is haragítottam.
Eve megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Akkor jó. Hidd el nekem, hallottam róla, nem érdemes vele kikezdeni.
- Bármit is hiszel róla.. amögött van egy srác, aki más... - Visszagondoltam azokra a pillanatokra, amikor még a sámán viadal nem szünetelt, és Hao csapata is egyben volt. Amikor éjszakákon át tudtam vele úgy beszélni, hogy nem volt semmi más, amivel foglalkoznom kellett, vagy épp foglalkozni akartam.
- Dante.
- Hm?
- Te elpirultál.
- Mi? Nem én.. - Felpattantam a földről és elindultam visszafelé.
- Ugye nem! Kérlek, mondd, hogy nem!
- Mi?
- Nem lehet ekkora ízlésficamod!
- Nem vagyok belé szerelmes Eve...
- Akkor miért pirultál el?
- Mert meleg van.
- Aha.
Mélyet sóhajtottam.
- Ha az lennék sem lenne semmi köztünk. Az egyetlen, akit ő szeret az önmaga, na meg a drága természete, szóval...
- Helyes. Maradjon is csak meg a saját tükörképének, keresünk neked valakit!
- Még csak az hiányzik. Inkább veszek egy macskát.
- És te leszel az öreg nénike, aki a városban lakott, és volt vagy harminc macskája. - Erre mind a ketten elnevettük magunkat.
Mire észbe kaptam, ugyanúgy nevetgéltünk, viccelődtünk, meséltünk egymásnak, mint azelőtt, mielőtt még elmentem volna.
Mondanom sem kell, a lehető legjobban telt a szállásig vezető utunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése