21. fejezet: Csak éljük túl!

- Haver siess, ezek egyre gyorsabbak! - nyavajgott Horohoro.

- Sietnék, ha Chocolove nem menne mindig elém! - Válaszolt ingerülten Ren, miközben egymás hegyén hátán tolongtak.

- Én még nem akarok meghalni, túl szép és fiatal vagyok hozzá, hogy egy ilyen undi helyen haljak meg! - sikította Cassy.
Miközben az életünkért rohantunk, mindenki a legjobb formáját kihozva küzdött a démonok ellen. Először meg akarták őket semmisíteni, de miután rájöttek, hogy ez nem egészen úgy megy, ahogy azt gondolják, inkább a túlélésre összpontostíottak.

- Olyan, mintha egyre csak messzebb kerülnénk a céltól. - gyanakodott Yoh.

- Illúzió, ez az utolsó ösvény. 

És igazam volt. Az ösvény után egy egyszerű varázsigével eltávolítottam a látszatfelhőt, és megérkeztünk a célvonalhoz. 

- Gyorsan, már nincs elég Furyokunk! - Mondta Faust, miközben Elizával folyamatosan hárította a támadásokat. A legtöbben már lihegtek, fáradtak voltak, egyedül semmire sem mentek.

- Hao? - Néztem rá a srácra, aki még egész tűrhető állapotban volt.

- Erősebb vagyok mint ők, bírom még egy jó darabig.

Bólintottam.

- Mindenki! Alkossatok kört, és hozzatok létre védőburkot.

- Ez nem jutott volna előbb eszedbe? - kérdezte Ren.

- De, de így is csak pár percig lesztek képesek fenntartani, Hao pedig legfeljebb két-három embert tudna megvédeni, mert neki is fogy az ereje. Nekem dolgom van, és Liar nem tud ekkora behatással bármit is tenni nélkülem, magatokra vagytok hagyva srácok, ráadásul arra a pár percre amíg üzenek Annának, védenetek kell a fizikai testem, és perpatvart csapok, ha akár egy karcolás is lesz rajtam! Szóval csináljátok!

A fiúk úgy tettek, ahogy mondtam. Egy kisebb kört hoztak létre, majd egyesítve a Furyokujukat megalkották a védőburkot. Kezeimet összekulcsoltam, a szemeimet behunytam, és erősen összpontosítottam Annára. A következő pillanatban abban a szobában találtam magamat, ahol a kaput megnyitottam. Mindent pont ugyanúgy találtam, ahogy ott hagytuk. Annáék semmihez se nyúltak.

Manta épp a szoba előtt ment el, és mikor meglátott engem elüvöltötte magát.

- Te meg hogy...Sze-szellem lettél? Akkor a többiek? - Nagy rémületében azt se tudta, hova kapja a fejét.  Miután meguntam az ijedezését ráüvöltöttem.

- Fogd már be, törpe!- Erre a kissrác abbahagyta az értetlenkedést, és figyelni kezdett.

- Anna. Hol van Anna? 

- É-én azt nem tudom. 

- Akkor mégis mire vársz? Én nem tudom megkeresni, mert ide vagyok kötve, nincs sok időnk, a többiek mindjárt meghalnak, siess!
És Manta elrohant. Percekkel később végre Annával az oldalán visszajött, én pedig tudtam, hogy visszatérhetek a testembe. 

Hamar visszakerültem az alvilágba. A többiek még mindig tartották a védőburkot, ami meglepett.

- Még egy kicsit srácok... - mondtam halkan, reménykedve abban, hogy kibírják.

Egyszer csak a kapu megjelent előttünk, és lassan nyílni kezdett. Nem vártuk meg, amíg teljesen széttárul. Mind, egytől-egyig, amint kiférünk rajta, rohantunk is át.
A megérkezés nem volt a legfényesebb. Legelöl Horohoro ment, aki megbotlott, és a kapu előtt kifeküdt. 

Őt követte Chocolove, aki átesett rajta, és a fiún ért földet. Ugyanígy járt utána Ren, Faust, és mikor Ryu lecsúszott a nagy rakásról, azzal a lendülettel elgáncsolta Rosaliet, aki Cassyt, aki Haot, és aki végül engem.
Így a megérkezésünkkel járó csoportkép felért egy ötévesek által rendezett "kicsi a rakás" játék kinézetével.

Anna gondolataiban már ordított velünk, Manta azt kérdezgette magában, hogy normálisak vagyunk-e, nekem pedig égett a bőr a képemről....