Mélyen legbelül még mindig reszkettem. Az idő állni látszott, a széllel szálló sikolyok és segélykiállások mindannyiunk fülét megfertőzték. Szép lassan, ahogy mentünk beljebb, egyre inkább azt tapasztaltam, hogy a kis csapat mindegyike egyre inkább küzd a bennünk lezajló illúziókkal. Sokuk hangosan próbálta elűzni a démonaikat, mások csak nyögtek, Yohn, és Haon pedig nem lehetett másként észrevenni a vívódásuk, minthogy a szemükbe nézett az ember. Voltak pillanatok, mikor én is úgy éreztem, hogy eluralkodik rajtam az alvilág lelkeinek ereje, és nem fogok tudni kontrollt gyakorolni a testem felett. Az utolsó ösvénynél már nekem is hallucinációim lettek. Láttam, ahogy Cassy és Rosalie egy fára föllógatva, utolsó leheletükkel az segítségemet kérik, vagy éppen a szüleimet, amint épp a kezüket nyújtják felém, és könyörögnek az életükért. Sajnos az utóbbi emlékformája végett még fájóbb, és még könyörtelenebb volt, mint bármelyik másik. Sietnünk kellett.
- Hé, srácok.. Minden oké? - Nem érkezett válasz. - Térjetek magatokhoz, már nincs sok hátra...
- Hagyd őket. - Szólalt meg Hao, úgy, mint akin egyáltalán nem fog az alvilág "varázsa".
Meglepetten ránéztem, de ő továbbra is csak maga elé bámult. - Fölösleges szóra bírni őket, vagy bármi egyébre.
- Te tudsz beszélni, és gondolkodni, akkor ők is.
Ezen csak kétlően elmosolyodott, de nem válaszolt.
- Ez az utolsó ösvény. A végén van a tó...
- Laureen? - Szólalt meg hirtelen Cassy hátulról. Felé fordultam A lány a hátunk mögött figyelt valamit kikerekedett szemmel, majd egyszer csak nekiiramodott. Én kiszabadítottam Hao keze körül az enyémet, és lefogtam a lányt.
- Cassy!
- Engedj el, ott a bátyám!
- Cassy sehol senki!
- De igen! Engedj már, nem látod, hogy szenved? Meg fog halni, Dante, engedj!
- Cassy! - A lány hisztériájára úgy tűnt mindenki visszatért a valóságba, és ránk fordította a figyelmét.
Pár percig még tartanom kellett teljes erőmből Cassyt, de aztán mintha mi sem történt volna abbahagyta az erőlködést, és nagyokat pislogva rám nézett.
- Dante?
- C-Cassy?
- Elengedsz?
- Nem tudom, elengedjelek?
- Jó lenne. Hiányzik Amo, és sosem fogunk oda jutni a... Nos, mondtad hova megyünk, de elfelejtettem.
- Ez bizarr volt. - Szólalt meg Faust.
- Ha már a bizarrnál tartunk.. - Próbált kezdeményezni valami vicc szerűséget Chocolove, de Ren rögtön elhallgattatta, szerencsére csak a fegyvere használatával, nem pedig egy üvöltözést kezdeményezve.
Én elengedtem Cassyt, aki mintha mi sem történt volna elindult tovább az ösvényen, vele pedig mindenki más is. Hamarosan én is behoztam őket, és újra a csorda elejére kerültem.
Nemsokkal ezután elénk tárult az a látvány, amit majdnem hét évvel azelőtt láttam először. A gyönyörű, kristálytiszta tó látványa, amiben valami furcsa, kéken világító folyadék úszkált, ezzel sűrű, és mély hatást keltve az egész tónak. Körülötte minden kéken, vagy épp fehéren foszforeszkált. A tó körül hemzsegtek a tündérek. Mind más, és más színben pompáztak. Mikor megláttak minket, nem zavartatták magukat. Csak ránk mosolyogtak kedvesen, és repültek is tovább, amerre épp tartottak.
- Milyen szép. - Gyönyörködött Ryu a látványban.
A tó körül rengeteg bokor, és erdő volt. Amikor jobban szemügyre vettem őket, rögtön észrevettem a figyelő szemeket. Emberi lelkek, démonok, megbúvó tündérek. Mind, akik nem akarták magukat felfedni, egy-egy bokor, fa, vagy épp kő mögé bújva várták, hogy mi is fog történni.
- És most nem kellene?.... - Kérdezte meg végül Faust.
- Nem. - Válaszoltam rögtön. - Nincs tovább. Amit a tó mögött láttok, az csak egy egységes illúzió.
- Ezt hogy érted? Utána nincs semmi, csak egy nagy fal? - Hitetlenkedett Horohoro.
- Ami azt illeti van csak... - Megfogtam egy nagyobb, jól látható követ, majd intettem a többieknek, hogy kövessenek.
Megkerültök a tavat, majd egy pont után megálltam, bevártam a többieket, majd magam elé dobtam a követ. Ekkor a látszat erdő foszlányaira bomlott, és megmutatkozott az alvilág azon oldalának valós látványa.
A kő egy hatalmas katlanba esett, aminek végeláthatatlan mélysége szemmel teljesen felfoghatatlan volt. Mindannyian felszisszentek a látványtól, de engem már nem tudott meghatni. Mélyet sóhajtottam, majd hátat fordítottam a katlannak, és a tóhoz sétáltam.
Mire a többiek is visszatértek, én már a cipőimet helyezgettem az egyik fa alatt.
- Mit csinálsz? - Kérdezte Rosalie meglepetten pislogva.
- Mégis minek látszik? Elhelyezem rendesen a csizmám, nem akarom, hogy szanaszét legyen. Ez nem egy épület, ahol random otthagyhatom bárhol a cuccaim.
- Jó de..
- Rosalie!
- Jó, befogtam.
Mikor végeztem a már- már időhúzásnak számító csizmarendezéssel a tó elé álltam.
- És most. A következő a feladatotok.
Hallottam, ahogy mindenki felkészül a maga módján, legfőképp a harcra, de sajnos ki kellett, hogy ábrándítsam őket.
- Nem csináltok semmit, amíg a vízben vagyok. Nem tesztek hirtelen mozdulatokat, ha akartok, most üljetek le, lehet jobban jártok. Nem avatkoztok közben, nem szólaltok meg, nem akartok segíteni. Hao, te pedig a szellemedet tedd tartalékra.
- Hé, egy pillanat! Mi nem ezért jöttünk le! - Hepciáskodott Chocolove.
- Igen, ez így nem lesz jó haver, elvégre a mi szellemeinkről van szó! - Adott igazat Horohoro az előtte szólónak.
- Kék hajú barátomnak igaza van, mi is ki akarjuk venni a részünket, bármi is történjék. - Folytatta Ryu.
- Fogjátok be, ez nem kívánság műsor. Ha még látni akarjátok a szellemeiteket, akkor befogjátok a pofátokat, és úgy tesztek, ahogy én mondom, különben nem csak ők, de ti is elvesztek, és engem aztán nem fog érdekelni, hogy a lelketek örökre ebben az elátkozott erdőben fog bolyongani az idők végeztéig! Ha ennyire nagynak képzelitek magatokat, akkor én félre állok, és hagyom, tegyétek a dolgotok! De jól figyeljetek rám, ami visszaadhatja nektek a szellemeiteket, az nem egy lélek, nem egy tündér, vagy démon, vagy bármi, amit ismertek!
- Akkor áruld el végre, mi ez?! - Fakadt ki végül Hao is. Tudtam, hogy nem fogja sokáig bírni kérdezés nélkül, de egész jól tartotta magát, ahhoz képest, hogy semmit nem tudott az alvilág ezen részéről.
- Ha befogjátok, akkor megtudjátok! Egyéb kérdés? Nincs? Nagyszerű.
Úgy tűnt mindannyian elfogadták, hogy nekik már nincs dolguk. Cassy és Rosalie leültek, a többiek pedig állva maradtak, és vártak.
Én pillanatok alatt legyűrtem a gyomorgörcsömet, minden félelmemet a hátam mögött hagytam, és beléptem a tóba....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése