5. fejezet: Bowling

Pár nap alatt sikerült megtalálnunk Rosaliet, aki bármilyen meglepő, egy butikban nézelődött, és költötte a pénzt, mintha utolsó napját élné, illetve  megismerkedtem Yoh összes barátjával. Bár a legtöbben egész megértőek voltak velünk szemben, azért ha nem is szóban, gondolatban akadt nem egy kedves megnyilvánulás, amit jobbnak láttam, ha a béke kedvéért megpróbálok semmibe venni.
Bár Rosalie és Cassy hamar beilleszkedtek közéjük, ami nem volt meglepő, én mégsem akartam túlontúl közel kerülni hozzájuk. Nem tartottam fontosnak  hogy akár csak a köszönésnél tovább menjek a beszélgetésekben  de sajnos ez nem rajtam múlt. Egy idő után, ha akarta az ember, ha nem, Yoh kikergette az illetőt, bárhova is próbált bújni. Én azt hittem erősebb leszek, és nem fogom hagyni magam.
Tévedtem.
- Hova mentek?
- Bowlingozni. Nem messze a város szélétől van egy elhagyatott pálya. Ott találtak rá Rioék Tokagéróra. Még minden működik, és oda szoktunk elmenni játszani. Velünk jössz?
- Minek mennék?
- Hát a barátaid is jönnek. - Yoh hátramutatott, ahol Cassy hevesen integetve vigyorgott felém.
- Nem tudok játszani.
- Ahogy mi se. - A srác széles mosolyra nyitotta száját, majd folytatta. - Gyere. Jó lesz meglátod.
Még jobban gubbasztani kezdtem. Jobban magamhoz öleltem a térdeim, és a fejem is behúztam. Azt reméltem elmegy. Ehelyett megfogta a karomat, és fölrántott. Amikor fölegyenesedtem, és Yoh szemébe néztem, egy pillanatra úgy éreztem, mintha Zekével állnék szemben. Ez nem tartott tovább pár másodpercig, de mégis elég volt ennyi idő, hogy teljesen összezavarodjak.
- Jól vagy?
- Mi? - megráztam a fejem, és a karomra néztem, amit Yoh még mindig fogott. Gyorsan elhúztam a kezemet, és mintha a helye fájt volna, a másik kezemmel lefogtam.
- I-Igen.
- Akkor jössz, ugye?
- Én..
Mielőtt befejezhettem volna a mondatom Rosalie a hátamba rúgott, amitől repültem pár métert a levegőben  és a földön kötöttem ki.
- Nem nyavajogsz! Franc se fog téged egyedül hagyni. Még a végén kárt teszel valamiben. Féltem az új csizmámat tőled!
Mikor föltápászkodtam, egyszerűen forrtam a dühtől. Nem voltam sokra attól, hogy Liart ráuszítsam Rosaliera, de a lány folytatta a mondandóját. - És nem mellesleg, neked minden jót tesz, csak az egyedüllét nem. Olyan leszel, mint egy zombi. Ugye nem akarsz agyra vadászó élőhalott lenni?
- Uhm... - Először csak valami visszavágást akartam mondani, majd közölni, hogy nem megyek, aztán végignéztem a bagázson, és úgy döntöttem megváltoztatom a válaszom. - Rendben.. De ha valaki bowling golyó által hal meg, és történetesen azt én dobom, akkor nem vállalok felelősséget.
- Akkor ezt megbeszéltük!
"Idióták.." -gondoltam magamban, miközben a pálya felé ballagtunk. Útközben Rio hangot adva jókedvének valami idétlen dalszöveggel ellátott, ritmustalan dalt énekelt, ami gyakorlatilag mindenkit halálra idegesített. Jocó is próbált viccesnek tűnni, de az egyetlen amit elért, az a tíz méteres repülés volt Rosalie jóvoltából. Azt hiszem még mindig jobban járt, mintha én hallgattam volna el.
A pálya ahhoz képest, hogy elhagyatott volt, egyáltalán nem volt rossz állapotban. Bár sötétben tényleg nem szívesen ment volna be az ember, de miután felkapcsolták a világítást, az egész hely kapott egy hangulatot, amitől ha nem is sokkal, de valamelyest javult a kedvem.
Órákon át játszottunk. Az idő ahogy repült, úgy lett egyre jobb a hangulat is. Morty a laptopját egy nagy hangosítóra dugta, így szolgáltatva nekünk más és más zenéket, Cassy új hobbit talált magának, ami nem volt más, mint Trey megismerése, Rosalie Lennel folytatott folytonos párharcot, hogy ki tud több bábut ledönteni, na nem mintha hármas csapatokba lettünk volna. Egyszóval egy olyan estét csaptak, ami még nekem is tetszett. Életemben nem nevettem annyit, mint akkor, és bár az okát nem akartam tudomásul venni, úgy tűnt, nem is nagyon kell. Pár órára sikerült elfejtenem, hogy miért is vagyok ott pontosan, hogy mi az, amit igazán szeretnék, és nem volt más háta, csak hogy megnyerjük a mini bowling bajnokságot. Ez persze nem volt olyan egyszerű. Se Rosalie, se Cassy, én meg végképp nem értettem a játékhoz. Az egyetlen ami ment nekünk az a labda dobálása, ami kis híján mindenkit megölt legalább egyszer.
Egy idő után elfáradtam, és kiültem a pálya előtt elhelyezkedő kövek egyikére  Nem telt bele sok idő, mire Yoh is csatlakozott hozzám. Egy ideig csak néztük a csillagokat, majd Yoh beszélgetést kezdeményezett.
- Hogy érzed magad?
Mosolyogva ránéztem.
- Szörnyen.
A srác visszamosolygott.
- Az jó. Gondoltam, hogy tetszeni fog.
- Honnan?
- A legtöbb barátomnak is ki kellett mozdulnia ahhoz, hogy jókedvük legyen.
- Ó, szóval ezek nem alapból vihognak, mint a vadalmák?
- Nem. Lennel, Rioval Faustal, és még Lysergel is voltak problémák az elején.
- Faust? - egy pár pillanatig gondolkodtam. Végigsoroltam a fejemben a neveket, és párosítottam őket az arcokkal. Végül egy szőke figura maradt név nélkül így következtettem.
- A fickó a szellem lánnyal?
- Igen, ő az.
- Vele se találkoznék egy sikátorban. Úgy néz ki, mint egy összetákolt hulla. Komolyan egy szellemmel jár?
- Hosszú a történetük. A lány neve Elisa, és egy betegségben halt meg.
- És gondolom a fickóval együtt voltak.
- Fura, nem? Faust annyira szerette Elisát, hogy még az sem zavarta, hogy szellem.
- Hm.. Fura. Az emberek furák.
- Általánosítasz. A legtöbb szavadban hasonlítasz Zekere.
- Csak mert életem jelentősebb részét vele töltöttem. Úgy értem az érdemleges részét. Javarészt tőle tanultam. Meg a könyvekből.
- Hogy kerültél hozzá? Úgy értem.. Nem tűnsz gonosznak.
Elnevettem magam.
- Gonosz.. Azt hiszem, te nem tudod mi a jó, és mi a rossz, ahogy senki más sem. A kérdésedre pedig az a válaszom, hogy hosszú.
- Hm.. - Yoh hátra nézett, majd visszafordult hozzám.
- Szerintem még Len és Rosalie ölik egymást egy ideig, szóval ráérek. Ahogy láttam, te mindent tudsz rólunk, legalább is a barátaimról mindenképp. Rólad viszont nem tudunk semmit. Mesélsz magadról?
- Miért akarsz rólam bármit is tudni? Napok kérdése, és többé nem látsz. Ezt garantálom.
Yoh vállat vont.
- Érdekesnek tűnsz, és még sosem tudtam megkérdezni Zeke egyik követőjét sem, hogy miért őt választotta.
- Mindenkinek nevetségesen egyszerű, és számító oka volt rá. A legtöbbjük puszta félelemből. Akadnak, akik becsvágyból, akik hatalmat akarnak. Vannak, akik csak életben akarnak maradni, vagy valakit követtek.
- És te?
- Én is érdekből, ezt aláírom. Persze nem efféléből. Én nem félek Zeketől, mikor megismertem azt sem tudtam ki ő. Egyszerűen unalmas volt az életem. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Amikor találkoztam Cassyvel, egy sámán meg akarta őt ölni, én pedig megmentettem drága társam életét. A sámánt futni hagytam, bár a szellemét a démonom megette. Pár napra rá Zekevel az oldalán rám talált, és a szellemét követelte. Akkor találkoztam először Zekevel, aki meg akart ölni, de a démonom erős, és ez nem ment túl egyszerűen. A harc közben próbáltam megtudni, hogy ki is ő, de nem láttam bele a fejébe, és elkezdett egyszerre bosszantani, és érdekelni. Egy idő után Zeke abbahagyta a támadást, és felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzá. Elmondta a világgal való tervét, amit nem igazán tudtam hova tenni, de nem is nagyon érdekelt. Nem volt jobb dolgom, ráadásul ő volt az első, akinek a gondolatai előtt nem nyílt ki az ajtó, így hát vele tartottam. Először nem akartam ott maradni. Nem tetszett az a közeg. Az emberek furcsák voltak, szájhősökkel volt tele az egész bagázs. De aztán egy elvétett pillanatban pár percre bele tudtam tekinteni Zeke gondolataiba. - Ránéztem Yohra, és elmosolyodtam. - Ezt még te sem tudtad. - ezután folytattam. - Ekkor nem csak az aktuális gondolatai nyílnak meg az embereknek, hanem azok is, amik belevésődtek az emlékeibe. Láttam azokat a pillanatokat, amik megsebezték Zeke szívét, és értelmet nyert az emberek iránt áradó utálata. Ezért úgy döntöttem, hogy ott maradok.
- Hm...
- Nem mellesleg... Irritál, hogy mindketten figyeltek. Tömegnyomor van. Két ember társaság, három már tömeg.
Yoh ezen csak kényelmetlenül nevetett.
- Bocsi, de nem tudom szabályozni.
- Tudom. De ugye tudod, hogy több mindent nem mondok el?
- Mi? Miért?
- Mert Zeke ennyit tud, és egyébként is... Ha téged érdekelt volna valami, akkor őt kérdezted volna, nem pedig engem. Gyenge próbálkozás, de nem mondok semmit.
- Honnan?
- Mert már kérdezett az életemről. Kérdezte a nevemet, és mindent, amit olyan nagyon titkolok. Nem tudom miért hiszi, hogy neked bármi újat mondok, de téved. És most ha megbocsájtasz.... - felálltam a kőröl, és berohantam. Ha nem lettem volna olyan jó hazudozó, a valós választ adtam volna, hogy idő közben beleszerettem, és nem lettem volna képes ott hagyni, de nem tehettem. Nem tudhatta meg. Senki nem tudhatta meg... Soha.

4. fejezet: Barátkozás, vagy mégsem?

Másnap reggel Yoh, bár kissé vonakodva, de elmondta, hogy Zekevel kötött megegyezés alapján beleegyezik a szertartás elvégzésébe, cserébe, hogy én se maradjak adós, elviszem őket Dobbie Villagebe, ha már voltak legutóbb is olyan rettentő ügyesek, és csak épphogy elértek a célállomásra, hadd ne részletezzem milyen kitérőkkel. Mivel nem volt hova mennünk, és ami engem illet nem is nagyon akartam szem elől veszteni Yoht, így a srác felajánlotta, hogy náluk lehetünk Cassyvel az út idejéig. Mivel Dobbie Village egy külön, elrejtett város volt, így meg kellett várnunk, hogy a kapui újra kinyíljanak, és az nem ment egyik napról a másikra. Nem telt el első napunk teljesen, mire rá jöttünk Cassyvel: nem mi vagyunk az egyetlenek, akik a nagy házban vendégeskednek, és hát.. nem volt túl szívélyes a fogadtatásunk.
- Te teljesen megőrültél, Yoh? Ezek Zekevel vannak, ráadásul annak egy bazinagy izéje van! Majdnem megölt minket a haverjaival!
Yoh meglepetten pislogott a felém, és Cassy felé kalimpáló kék hajú idiótára, aki torkaszakadtából üvöltött mindent, attól a perctől kezdve, amint meglátott minket.
- Most miért? Aranyosnak tűnnek.
- Persze hogy aranyosak, de tudod a tigris is aranyos, mégsem hívod meg a lakásodba!
- Hm...
A srác mérgesen rám nézett, és vele együtt Yoh, és Cassy is. Egy pár pillanatig csöndben maradtam, majd elmosolyodtam.
- Trey, igaz? Mondd csak, nem jársz pszichológushoz, igaz? Kereshetek neked egyet. Csak jót tenne neked. Abnormálisan hangos vagy, a szellemed nem süketült még meg melletted? Vagy alapból az volt?
- Honnan?...
- Eee...Dante olvas a gondolatokban, nem említettem? - Yoh kellemetlenül vigyorogva próbált valami hangulatjavító dumát beköpni, kisebb sikerrel, mint ahogy azt remélte.
- Hogy miii???
- Addig pofázol, amíg mást is megtudsz rólam a saját bőrödön tapasztalva. Nem mellesleg, azok a fickók nem a "haverjaim" és az a "bazinagy izé" a védőszellemem, Liar. Ti, emberek nem tudtok értelmesen kommunikálni? Persze, tisztelet a kivételnek, de azért mégis...
- Hogy az a....
- Elég lesz! - fakadt ki Cassy fél órás hallgatása után, ami nála rekordnak számított. - Mi nem ismerjük őt, ő se minket. Inkább próbáljunk meglenni egymás mellett, oké?
- Mégis mi vagy te, békebíró?
- Nem, de Trey nem ok nélkül ítélkezik feletted, te pedig alap utálatból szidod. Nem akarom, hogy már az első nap balhé legyen.
Vállat vontam.
- Őő... Hát ez egész jól ment. - Jegyezte meg Yoh nagy mosollyal az arcán. - Már csak a többieket kell kibírnod, és egész jól megleszünk.
Egy pillanatra megijedtem.
- Mennyien vagytok ti?
- Ezt hogy érted?
- Azt mondtad többiek. Hány ilyen elmebeteg haverod van?
- Őőő..
- Kit nevezel te elmebetegnek?
Mivel már kezdtem nagyon unni Trey hisztijét, úgy döntöttem, hogy másra bízom a dolgot. Liar egy szempillantás alatt a srác előtt termett, és egy kisebb fújással a szoba egyik végéből a másikba repítette, és ott a falhoz nyomta, onnan pedig nem engedte.
- Hé! Engedj már el!
- Ez meg.. - Yoh Liarra nézett, aki amint meglátta a srácot felé fordult.
- Ő a védőszellemem, Liar. Ő a pokol 8. kapujának őre.
- Ez egy szellem?
- Nem. Ő egy démon.
- Őket nem csak irányítani lehet? Úgy értem.. Még sosem láttam démon védőszellemet.
- Látnod kellett. Zeke szelleme is egy démon. Pontosabban egy Elementál. Nem teljesen ugyanaz, de mégis. Nehéz elmagyarázni olyannak, aki szinte semmit nem tud a szellemekről.
- Mm... Szia, Yoh vagyok. - Yoh kezet nyújtott Liarnak.
- Nem beszél.
- Nem?
- Nem. Neked semmiképp.
- Miért nem?
- Mert nem kedvel. És szerintem ne nagyon nyúlj hozzá.
Yoh nevetni kezdett.
- Miért? Megharap, vagy mi?
Halványan elmosolyodtam-
- Úgy is mondhatjuk. Ha hozzá érsz valószínűleg a pokolba küld, és onnan nem sűrűn jössz vissza.
A srác arcáról lefagyott a mosoly, és hátrahúzta a kezét, erre Liar diadalmasan elmosolyodott, és eltűnt.
- Ti meg mit lazsáltok! Lassan dél van, és ti még semmit nem csináltatok!
- Anna.
A lány hangja hallatán Yoh azonnal fölugrott, és ment a dolgára. Én ráparancsoltam Liarra, aki elengedte Treyt, és ő is, barátja példáját követve ugrott Anna minden szavára. Cassy, és én továbbra is ott ültünk a helyünkön, és néztük a showt, ami viccesebb volt, mint bármelyik vígjáték, amit valaha láttam. Miután a lány végzett a fiúk felrázásával, rám nézett. Nem szólt egy szót se, de a gondolatai tisztán kivehetőek voltak. Nem örült neki, hogy ott voltam, de tudta, hogy nem tehet semmit. Emlékezte,, hogy valaki végig hallgatta a beszélgetésemet Cassyvel, és akkor döbbentem rá, hogy az a valaki ő volt. Már tudta, hogy Zeke Yoh testében van, és azt is, hogy én vagyok az, aki kihozhatja onnan. Azt hiszem, ez volt az egyetlen oka annak, hogy nem dobott ki minket, inkább úgy tett, mintha nem is lennénk ott. Nem ugráltatott egyikünket sem, és ahogy észrevettem a gondolat blokkolással is próbálkozott, bár nem túl eredményesen. Miután pár perce csak farkasszemeset játszottunk, elmosolyodtam.
- Nem megy ez neked.
- Te meg miről beszélsz?
- Még mindig hallak. Ne aggódj, Yohnak nem lesz semmi baja. Részben médium vagyok, és veled ellentétben, én nem mostanság kezdtem el használni is a képességeim. Yoh nem gyenge, bírni fogja.
- Hm...
A lány szó nélkül sarkon fordult, és elment.
- Ahoz képest, hogy milyen könnyen ugráltat másokat, és hogy mennyire félnek tőle, nem egy túl erős lány. Lelkileg semmiképp...
Ezek után nem volt más hátra, mint kiültünk Cassyvel a kertbe, és néztük, ahogy Trey és Yoh szenvednek.

3. fejezet: egy test, két lélek

- Dante... Dante?
- Fent vagyok.
- Te sem tudsz aludni?
Mély levegőt vettem.
- Aggódom, Cassy.
- Miért?
- Yoh miatt, hogy nem úgy dönt, ahogy én szeretném.
- Nem lenne meglepő. Zeke sok embernek ártott már. Többnek, mint te. Én sem szívesen szabadítanám újra az emberiségre.
- Tisztában vagyok vele, de... - Lassan fölültem. - Akinek van egy kis józan esze, az nem kockáztat.
- Tudod, hogy rossz ember, igaz?
- Ki nem tudja.
- Akkor miért akarod visszahozni? Mármint..
- Ígéretet tettem neki. Megígértem neki, hogy amíg élek, segíteni fogom őt. Sosem fogom cserben hagyni.
- Azt hittem ezzel már felhagytál, miután nem engedett a lelkek királyához.
Pár pillanatig nem válaszoltam. Valóban fájt még az, amit mondott. tisztán emlékeztem a szavaira, és nem tartottam fairnek a döntését.
- Megjegyeztem amit mondott, és nem fogok vele egyetérteni, de ez már nem számít. Nem engedem, hogy számítson. - nagyot nyeltem, majd még halkan hozzá tettem: - Szükségem van rá, Cassy.
- Hm.. - Mikor ránéztem a lányra, bár sötét volt, mégis láttam, hogy kissé elkeseredetten néz rám. Nem tetszett neki az egész helyzet. Viszont.. nem tudtam hibáztatni, és nem is akartam. Cassy lelke tiszta volt, a tökéletes ellentétem. Sosem ismertem nála kedvesebb embert, és hálás voltam neki, hogy hűen követett mindenhova, és segített mindenben.
- Nyugi Cass', nem hagylak el. - szélesen mosolyogva ránéztem a lányra, aki visszamosolygott rám. Ezek után hagytuk, hogy gondolatainkba temetkezve magával ragadjon minket az éjszakai égbolt csodálatos látképe.

- Hé' Zeke.
- Eldöntötted, hogy mit válaszolsz Danténak?
- Még nem.
- Hm... Min áll, vagy bukik a döntésed?
Yoh habozott a válasszal. Nem tudta pontosan ő sem, hogy mi alapján fog dönteni, és bár részben meg akart szabadulni Zeke lelkétől, tudta, hogy ha hagyja újra élni ikertestvérét, szinte biztos pusztulás vár az emberiségre.
- Nem akarom hogy újra visszanyerd az erődet, Zeke. Túl sok fájdalmat okoztál az embereknek.
- Viszont?...
- Viszont amíg mi ketten egy testbe vagyunk zárva, addig nem érzem a barátaimat biztonságban. Sokszor érzem azt, hogy az én lelkem a háttérbe szorul a tiéd mellett, és ez.. ez zavar.
- Így már teljesen világos. - Zeke halvány mosolyra húzta a száját - Akkor nézzük más szemszögből.
- Hm?
- Mit kéne tennem ahhoz, hogy rászánd végre magad, és hagyd, hogy Dante kiszabadítson?
- Hagyj fel az álmoddal. Hagyj fel a csak sámánokkal teli világoddal.
- Ez kissé nagy árnak tűnik nekem.
- Ez a feltételem. Vagy megteszed, vagy...
- Vagy mi lesz? Megölöd magad?
Bár Zeke viccnek szánta a találgatást, úgy tűnt Yoh igenis erre a befejezésre gondolt.
- Nem tennéd.
- Dante azt mondta, ígyis-úgyis meghalok, ha bennem maradsz.
- Dante hazudott, mint ahogy mindig. Ha két lélek bezárul egy testbe, akkor egybeolvadnak, de semmiképp sem halnak meg.
- Micsoda? De hát miért?...
- Miért mondta volna el az igazat? Valószínűleg azt remélte, hogy az életedet előtérbe fogod helyezni, és beleegyezel. És mivel nem engedtem neki, hogy hallja a gondolataid, így el sem tudta képzelni, mit fogsz reagálni. Legalábbis rögtön semmiképp.
- Szóval ezért blokkoltad a gondolataim.
Zeke bólintott.
- Dante mindenkinek rögtön a gondolatait figyeli, így könnyebb rájönnie, hogy kivel mit lehet kezdeni. Ha hagytam volna, hogy végighallgassa amit gondolsz, akkor hallott volna engem is, és az egész terve csődbe ment volna. Kíváncsi voltam, mit hoz ki a helyzetből.
- Hm... Miért akar ennyire visszahozni téged?
- Mert szeret engem. Vagy mert ha én nem vagyok, akkor a csapatom nem létezik, Dante pedig újra céltalan lesz. Ki tudja, nehéz megfejteni mit miért tesz. Nos, hol is tartottunk, hogy mondjak le mindenről, hogy kiszabaduljak?
Yoh pár pillanatig nem igazán tudta elkapni a fonalat, de mikor sikerült neki gyorsan bólintott válaszként.
- Nem akarom újabb emberek halálát, viszont azt sem, hogy a lelked bennem legyen.
- Hm... - Zeke habozott. Majd egy hirtelen hangulatváltás közepette halkan felnevetett, és mélyen Yoh szemébe nézett. - Fogadom neked, drága testvérem, hogy állom a szavam. Nem fogok ártani azoknak a szegény, elesett embereknek, és a gyenge, méltatlan sámánoknak. Így megfelel az alku?
Yoh bólintott, majd kezet fogott Zekevel.
- Holnap reggel elmondom Danténak, hogy hogy döntöttem.
- Rendben van. Hidd el Yoh, jól döntöttél.

2. fejezet: szándék

- Szóval akkor ti is a viadal résztvevői vagytok?
Bólintottam.

- Igen.
- Még nem láttalak titeket harcolni.

- Mindössze két meccsünk volt, és azok sem tartottak huzamosabb ideig. - vállat vontam - Gyengék ellen nem kell órákig harcolnunk.

Yoh elmosolyodott, engem pedig kezdett irritálni a folytonos jókedve. Kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem tud más egyebet, mint amit elmondtam. 

Miközben beszélgettünk felfigyeltem két dologra is. Az egyik az volt, hogy a védőszelleme végig az enyémet figyelte, holott elméletileg nem láthatta volna, a másik pedig az volt, hogy nem hallottam a gondolatait. Mióta Liar bennem élt, azóta sok mindent tudtam, amit más sámán álmában sem. Minden sámánnak van egy bizonyos erőmércéje, amit csak nagyon kevesen látnak. Ez a mérce megmutatja, hogy mennyi hatalma van az illetőnek, illetve ha jobban odafigyel az ember, akkor azt is, hogy abból mennyit tud felhasználni tökéletesen, és mennyit csak nagy áldozattal, vagy egyáltalán  nem is tud felhasználni. A másik pedig a gondolat olvasás volt, ami sok fejfájást okozott nekem egész életemben. Bár irányítani tudtam úgy ahogy, de ha nem figyeltem eléggé, akkor hajlamos voltam a kontrollt feloldani, és akkor helytől függően annyi hangot hallottam a fejemben, ahány ember a közelben volt. Mindenkinek hallottam a gondolatait. Mindenkiét, kivéve Zeke Asakuráét, és úgy tűnt ezt a gondolati blokkot Yoh is örökölte. Idegesített. Tudni akartam mire gondol, tudni akartam mit tud, és mit nem, de akármennyire is igyekeztem belelátni a fejébe, esélytelennek tűnt. Egy idő után olyannyira belefeledkeztem a próbálkozásba, hogy az Yohnak is feltűnt. Halványan elmosolyodott, lesütötte pár pillanatra a szemét, majd újra rám nézett.

- Fölöslegesen próbálkozol, nem fog menni.

Meglepődtem.

- Mi?
- Nem látsz bele a fejembe. Zeke nem engedi.
Nagyot nyeltem. Nem tudtam, hogy örüljek-e az áttörésnek, vagy megijedjek. Egy valamit azonban tudtam: a játéknak vége.

- Vagy úgy...

- Miért hazudtál?

Vállat vontam.
- Miért ne? 

- Tudnál igazat is mondani?
- Fölösleges. Zeke gondolom végig kísérte a beszélgetést, és helyre igazított, nem igaz?
- Tőled akarok mindent hallani.

Sóhajtottam.
- Ez nevetséges...

- Kezdjük előröl. A nevem Yoh Asakura, és sámán vagyok. Te ki vagy?

Akaratlanul is egy újabb hazugságon kezdtem el törni a fejemet, de hamar rájöttem, hogy fölösleges lenne, így hát pár másodpercnyi szünet után válaszoltam.

- A nevem Dante, ő pedig a társam Cassy Morgen, mindketten sámánok vagyunk. Én Zeke csapatához tartozom, ő viszont nem. A harmadik csapattagunkat keressük, de csak másodlagosan. Zeke lelke az elsődleges cél. A sivatagból egészen idáig vezetett a lélekenergiája, innen pedig már tudtam, hogy téged kell keresselek. Zeke sokat foglalkozott veled, és mivel a tűz szelleme nem tűnt el, ahogy mint említettem a lélekenergiája sem, így tudtam, hogy beléd szállt, bár nem igazán tudtam, hogy mi okból. Azért jöttem, hogy egy szertartást végezzek el, aminek keretében a testedből kiszedem Zeke lelkét, ami aztán új testet kap, de ehhez az egészhez kell a beleegyezésed, máskülönben a szertartás hasztalan.

- Nem értem. Miből gondolod, hogy belemennék?
- A testedben jelenleg két lélek van. Ez azt jelenti, hogy előbb vagy utóbb meghaltok mindketten. Egy test nem bír el két lelket, legalább is huzamosabb ideig nem. 

Láttam Yoh arcán, hogy nem tud mit kezdeni a dologgal. Nem akarta, hogy Zeke újra élhessen, viszont nyilvánvalóan meghalni sem szándékozott.
- Mi lenne, ha holnap adnék választ?
Bólintottam.
- A szertartást csak 13 nap múlva tudom véghez vinni, amikor nap-éj egyenlőség van. Yoh, mindkettőtök érdekében remélem jól döntesz.
- Nem rajtam múlik. 

A válaszán meglepődtem.

- Ezt hogy érted?
- Csak akkor vagyok hajlandó Zeket szabadon engedni, ha tudom, hogy senkinek sem fog ártani. - Ezek után teljes hangulatváltás következett. Yoh széles mosollyal az arcán témát váltott. - Addig meg legalább kicsit megismerhetjük egymást. Gondolom, ti mindent tudtok rólam, én viszont semmit sem tudok rólatok. - A srác felváltva nézett engem, és Cassyt, majd egy idő után a lányon maradt a tekintete.

- Ha te nem Zeke oldalán állsz, akkor hogy-hogy itt vagy?
Cassy kérdően rám nézett. Bár duzzogva ugyan, de bólintottam, amire ő elmosolyodott, és mesélni kezdett.

- Dante egyszer megmentett egy sámántól, én pedig hűséget fogadtam neki. Nem igazán kedvelem Zeket, de szerencsére Dante nem az a "vakon követem" fajta, szóval nem sok gond van ebből. Bár a lelkek királyánál történt incidensek óta kicsit több volt ebből a vitánk.

- Ti ott voltatok? 

Mindketten bólintottunk.

- Ott, bár nem kérésre. - Mérgesen Yohra meredtem.  

- Ezt hogy érted?
- Tudod, gyenge sámánokat Zeke nem szívesen látott ott. - a "gyenge" szót megnyomtam, hogy még véletlenül se lehessen félreérteni a kijelentésem szándékát.

- Ezt.. Ezt nem értem.

- Ő igen, és ez a fontos.

- Csak engem zavar, hogy négyen társalgunk!?- Cassy kifakadt, amin én már csak mosolyogni tudtam.

- Engem inkább az zavar, hogy a negyedik felet csak Yoh hallja. A barátnőd médium, ő közvetíthetne.
- Tényleg. Anna hova lett?
- Azt hiszem elment.. Meg amúgy sem hinném, hogy benne lett volna. Ő még nem tudja hogy...

Elnevettem magam.

- Mit nem tud? Hogy a barátja mellett ott van Zeke is? Hogy gyakorlatilag nem tudhatja, hogy mikor beszél veled, és mikor Zekevel? Hát igen. Nehéz lenne ezzel a tudattal együtt élnie, főleg ha ez egy állandósuló állapot lenne, nemde? Yoh, egyre több érv szól amellett, hogy alávesd magad a szertartásnak. 

Yoh elhallgatott, majd pár perc után fölállt, és elindult befelé.

- Ha szeretnétek aludjatok itt. Holnapra eldöntöm, oké?
Bólintottam, majd Cassyval mi is nyugovóra tértünk.

1. fejezet: Az én nevem...

Mintha valami gyilkosokkal teli helyen mászkálnék, ahol mindenki engem néz, és meg akar ölni. Pont ilyen érzés volt Tokyo szívében barangolni, nem tudva hová is fogunk kilyukadni. Cassy, és én lassan három hónapja úton voltunk, és az egyetlen, ami vezetett minket, a megérzéseim voltak, illetve Cassy ultramodern, nagyjából kétszáz éves Tokyo térképe, amiről egy utcát se lehetett rendesen leolvasni.
- Azt hiszem mégis jobb lett volna a másik irányba menni - Cassyre néztem, aki már-már szenvedve próbált valamit kibogarászni az ősrégi térképéből nem túl sok sikerrel.
- Azt mondtad nyugat! Tuti, hogy erre van nyugat!
- Akkor miért a másik irányba megy le a nap?!
- Nem tudom! Biztos.. elromlott.
- A nap? - elmosolyodtam. - Egészen biztosan. Csak ez lehet a magyarázat... Vagy talán.. Mondom talán! Lehet, hogy mégis csak nekem volt igazam.
- De ha arra megyünk, akkor az már a külváros.
- És? Az is Tokyo része. Én meg nem azt mondtam, hogy Tokyo kellős közepén fogjuk megtalálni Zeke szellemét, ahol három millió ember van minden nap.
Cassy végül föladta, fölállt a patákról, ahol addig ült, és elindultunk a valódi nyugat felé.
- Egyébként is, miért pont Tokyo?
Erre nem válaszoltam. Tudtam, hogy Zeke nem helyet, hanem személyt választott menedékként, és azt is tudtam, hogy kit, de ezt Cassynek elmagyarázni, az okát elmondani szinte lehetetlen lett volna. Nem igazán szívlelte Zeket, és még így is hálásnak kellett neki lennem azért, amiért velem tartott. Persze ennek volt más oka is. A harmadik csapattagunk a lelkek királyával való találkozás óta nyom nélkül eltűnt. Egy ideig éreztem a jelenlétét a közelünkben, de ez hamar megszűnt, és mivel egyszerre csak egy lélekre tudtam koncentrálni, így háttérbe szorult az ő keresése. Úgy voltam vele, hogy ha megtaláltuk az elsődleges személyt, utána bőven lesz időnk Rosaslie megtalálása. Jól ismertem őt, és tudtam, hogy valószínűleg valahol kiéli a szeszélyeit, amiket a csapatalakítás óta erősen korlátoztam mind nála, mind Cassynél.
- Hé' Cassy. - Szólaltam meg egy pár perc után.
- Hm? Mi az?
- Mi a kedvenc neved?
- Mi? Miért kérdezed?
Éreztem, hogy gyanakodni kezd, ezért mosolyogva felé fordultam.
- Csak érdekel. Mi a kedvenc neved?
- Hm... - A lány pár pillanatig gondolkodott, aztán válaszolt - Laureen.
- Lány nevet mondj.
- Akkor a sajátom.
- Azon kívül, ugyan Cass', gondolkodj!
- Jól van! Ha ennyire fontos neked, bár nem értem minek... Akkor legyen a Samanta.
- Tökéletes. - Visszafordultam, és az előttünk álló ház elé álltam.
- Add ide a térképed.
Cassy bólintott, és a kezembe nyomta a foszladozó térképet. - Mostantól csak akkor szólalj meg, ha kérdezlek, világos?
- Mi?...
- Bármit mondok, bármit teszek, tégy úgy, mintha természetes lenne.
A lány pár pillanatig nem tudott mit kezdeni a kérésemmel, de mivel nem ez volt az első eset, hogy érthetetlennek tűnő utasításokat adtam neki, így nem szabadkozott.
- Rendben.
- Okos lány. - Fogtam a térképet, és elkezdtem nézni, közben jobbra-balra toporogtam, mint aki azt se tudja merre áll a feje.
Pár perc múlva éreztem, ahogy velem szemben megáll valaki. Meglepetten elemeltem magam elől a térképet, és kellemetlenül mosolyogni kezdtem.
- Hello.
- Ő... Segíthetek valamiben?
- Mi? Miért?
- Mert a házunk előtt állsz.
- Tényleg? - Magam mellé pillantottam,  majd vissza a srácra. - Nahát és tényleg. Bocs, mi csak eltévedtünk, Tudod, keresünk valakit. Egy barátunkat  és lehet, hogy hülyén fog hangzani, de a magérzéseim erre vittek, de nem tovább, és most nem igazán tudom, hogy merre menjek. Nem ismered Rosalie Rollt? Ő is sámán, ahogy te, és már rég óta keressük.
A srác először vigyorogva válaszolta, hogy de ismeri, aztán egy pillanat alatt elborult az arca. Azt hiszem ekkor esett le neki a mondatom második fele.
- Várj, te honnan?...
- A szellemed a nyomodban van, mint valami nagyra nőtt kutya, nem volt nehéz kiszúrni. A nevem Lucy Stone, ő pedig itt a társam, Samanta Lockwell. - Mutattam Cassyre még mindig nagy mosollyal az arcomon. - És te?
- Persze. A nevem Yoh Asakura, ő pedig a szellemem Amidamaru.
- Tényleg? Üdv. - intettem a szellemnek, aki furcsállóan mért végig, majd vissza fordultam Yoh felé. - Honnan ismered Rosaliet?
- Egy osztályba járok vele. Nem is tudtam, hogy sámán.
- Ez nem meglepő, nem az a feltűnő fajta, veled ellentétben.
Yoh széles mosollyal nevetni kezdett. Az első fázis kész volt. Két legyet ütöttem egycsapásra. Megtaláltam a keresett személyt, és még az alibim is célt talált.
Éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy nem mutatná-e meg, hogy hol találom az iskolát, mikor a házból valaki szabályosan üvöltve szólt ki Yohnak.
- Yoh! Egy órát késtél!
Cassy a hang hallatán sikítva ugrott hátra. Én kíváncsian Yohval együtt a hang felé fordultam. Egy szőke lány állt a kaputól pár méterre, dühös arckifejezéssel. Felismertem. Ő is ott volt a lelkek királyánál.
Egy pillanatig úgy tűnt nem is vett észre, de ez nem tartott sokáig.
- Oh, Anna, ő itt Lucy, és Samanta.
- Már megint összeszedtél két csavargót?
Az ilyen pillanatok voltak azok, amikor nemes egyszerűséggel kivégeztem volna, és a lelkét a pokol legmélyebb bugyrába űztem volna az illetőnek, de nem lehetett. Fenn kellett tartanom az álcámat, és nem engedhettem meg magamnak, hogy én mondjam ki legelőször azt, amit már mind Yoh, mind én tudtunk; Hogy én nem az vagyok, akinek mondom magam, és hogy teljesen más cél vezérelt, semhogy egy elveszett bárányt keressek, de ahogy láttam, Yoht nem igazán zavarta, hogy hazudok, és inkább várt, mi lesz a vége. Folytattam hát a játékot.
- Üdv, egy lányt keresünk, a neve Rosalie Roll. Ő is sámán, és Yoh osztálytársa. Talán ti tudtok nekünk segíteni. Bemehetnénk?
- Persze - Yoh mosolyogva beinvitált minket, még akkor is, ha drága, szőke barátnője a legmélyebb ellenszenvet táplálta az ölet felé, amit valaha éreztem....

Üdv!

Yo, Minna-san! ^^ A blog a Sámán király ficimmel foglalkozik :)
A blogba egy ideig csak a karakter leírások fognak kerülni,illetve a történet nagy vonalakban, de hamarosan fejezeteket is töltök fel :)

Üdv: Everlice