2. fejezet: szándék

- Szóval akkor ti is a viadal résztvevői vagytok?
Bólintottam.

- Igen.
- Még nem láttalak titeket harcolni.

- Mindössze két meccsünk volt, és azok sem tartottak huzamosabb ideig. - vállat vontam - Gyengék ellen nem kell órákig harcolnunk.

Yoh elmosolyodott, engem pedig kezdett irritálni a folytonos jókedve. Kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem tud más egyebet, mint amit elmondtam. 

Miközben beszélgettünk felfigyeltem két dologra is. Az egyik az volt, hogy a védőszelleme végig az enyémet figyelte, holott elméletileg nem láthatta volna, a másik pedig az volt, hogy nem hallottam a gondolatait. Mióta Liar bennem élt, azóta sok mindent tudtam, amit más sámán álmában sem. Minden sámánnak van egy bizonyos erőmércéje, amit csak nagyon kevesen látnak. Ez a mérce megmutatja, hogy mennyi hatalma van az illetőnek, illetve ha jobban odafigyel az ember, akkor azt is, hogy abból mennyit tud felhasználni tökéletesen, és mennyit csak nagy áldozattal, vagy egyáltalán  nem is tud felhasználni. A másik pedig a gondolat olvasás volt, ami sok fejfájást okozott nekem egész életemben. Bár irányítani tudtam úgy ahogy, de ha nem figyeltem eléggé, akkor hajlamos voltam a kontrollt feloldani, és akkor helytől függően annyi hangot hallottam a fejemben, ahány ember a közelben volt. Mindenkinek hallottam a gondolatait. Mindenkiét, kivéve Zeke Asakuráét, és úgy tűnt ezt a gondolati blokkot Yoh is örökölte. Idegesített. Tudni akartam mire gondol, tudni akartam mit tud, és mit nem, de akármennyire is igyekeztem belelátni a fejébe, esélytelennek tűnt. Egy idő után olyannyira belefeledkeztem a próbálkozásba, hogy az Yohnak is feltűnt. Halványan elmosolyodott, lesütötte pár pillanatra a szemét, majd újra rám nézett.

- Fölöslegesen próbálkozol, nem fog menni.

Meglepődtem.

- Mi?
- Nem látsz bele a fejembe. Zeke nem engedi.
Nagyot nyeltem. Nem tudtam, hogy örüljek-e az áttörésnek, vagy megijedjek. Egy valamit azonban tudtam: a játéknak vége.

- Vagy úgy...

- Miért hazudtál?

Vállat vontam.
- Miért ne? 

- Tudnál igazat is mondani?
- Fölösleges. Zeke gondolom végig kísérte a beszélgetést, és helyre igazított, nem igaz?
- Tőled akarok mindent hallani.

Sóhajtottam.
- Ez nevetséges...

- Kezdjük előröl. A nevem Yoh Asakura, és sámán vagyok. Te ki vagy?

Akaratlanul is egy újabb hazugságon kezdtem el törni a fejemet, de hamar rájöttem, hogy fölösleges lenne, így hát pár másodpercnyi szünet után válaszoltam.

- A nevem Dante, ő pedig a társam Cassy Morgen, mindketten sámánok vagyunk. Én Zeke csapatához tartozom, ő viszont nem. A harmadik csapattagunkat keressük, de csak másodlagosan. Zeke lelke az elsődleges cél. A sivatagból egészen idáig vezetett a lélekenergiája, innen pedig már tudtam, hogy téged kell keresselek. Zeke sokat foglalkozott veled, és mivel a tűz szelleme nem tűnt el, ahogy mint említettem a lélekenergiája sem, így tudtam, hogy beléd szállt, bár nem igazán tudtam, hogy mi okból. Azért jöttem, hogy egy szertartást végezzek el, aminek keretében a testedből kiszedem Zeke lelkét, ami aztán új testet kap, de ehhez az egészhez kell a beleegyezésed, máskülönben a szertartás hasztalan.

- Nem értem. Miből gondolod, hogy belemennék?
- A testedben jelenleg két lélek van. Ez azt jelenti, hogy előbb vagy utóbb meghaltok mindketten. Egy test nem bír el két lelket, legalább is huzamosabb ideig nem. 

Láttam Yoh arcán, hogy nem tud mit kezdeni a dologgal. Nem akarta, hogy Zeke újra élhessen, viszont nyilvánvalóan meghalni sem szándékozott.
- Mi lenne, ha holnap adnék választ?
Bólintottam.
- A szertartást csak 13 nap múlva tudom véghez vinni, amikor nap-éj egyenlőség van. Yoh, mindkettőtök érdekében remélem jól döntesz.
- Nem rajtam múlik. 

A válaszán meglepődtem.

- Ezt hogy érted?
- Csak akkor vagyok hajlandó Zeket szabadon engedni, ha tudom, hogy senkinek sem fog ártani. - Ezek után teljes hangulatváltás következett. Yoh széles mosollyal az arcán témát váltott. - Addig meg legalább kicsit megismerhetjük egymást. Gondolom, ti mindent tudtok rólam, én viszont semmit sem tudok rólatok. - A srác felváltva nézett engem, és Cassyt, majd egy idő után a lányon maradt a tekintete.

- Ha te nem Zeke oldalán állsz, akkor hogy-hogy itt vagy?
Cassy kérdően rám nézett. Bár duzzogva ugyan, de bólintottam, amire ő elmosolyodott, és mesélni kezdett.

- Dante egyszer megmentett egy sámántól, én pedig hűséget fogadtam neki. Nem igazán kedvelem Zeket, de szerencsére Dante nem az a "vakon követem" fajta, szóval nem sok gond van ebből. Bár a lelkek királyánál történt incidensek óta kicsit több volt ebből a vitánk.

- Ti ott voltatok? 

Mindketten bólintottunk.

- Ott, bár nem kérésre. - Mérgesen Yohra meredtem.  

- Ezt hogy érted?
- Tudod, gyenge sámánokat Zeke nem szívesen látott ott. - a "gyenge" szót megnyomtam, hogy még véletlenül se lehessen félreérteni a kijelentésem szándékát.

- Ezt.. Ezt nem értem.

- Ő igen, és ez a fontos.

- Csak engem zavar, hogy négyen társalgunk!?- Cassy kifakadt, amin én már csak mosolyogni tudtam.

- Engem inkább az zavar, hogy a negyedik felet csak Yoh hallja. A barátnőd médium, ő közvetíthetne.
- Tényleg. Anna hova lett?
- Azt hiszem elment.. Meg amúgy sem hinném, hogy benne lett volna. Ő még nem tudja hogy...

Elnevettem magam.

- Mit nem tud? Hogy a barátja mellett ott van Zeke is? Hogy gyakorlatilag nem tudhatja, hogy mikor beszél veled, és mikor Zekevel? Hát igen. Nehéz lenne ezzel a tudattal együtt élnie, főleg ha ez egy állandósuló állapot lenne, nemde? Yoh, egyre több érv szól amellett, hogy alávesd magad a szertartásnak. 

Yoh elhallgatott, majd pár perc után fölállt, és elindult befelé.

- Ha szeretnétek aludjatok itt. Holnapra eldöntöm, oké?
Bólintottam, majd Cassyval mi is nyugovóra tértünk.