- Khm! - köszörülte meg torkát Cassy miután felállt, és megkocogtatta a nagyon aranyos, és méreg drága Patch café feliratú bögréjét. - Egy kis figyelmet kérnék!
- Már megint kezdi.. - súgtam oda Rosalienak.
- A mai napon sok mindent ünneplünk, de legfőképpen azt, hogy győztünk, és egy személyes dolgot. - Ekkor bátyjára nézett. - Újra velem van az én drága bátyám!
- Ez olyan megható... Éhes vagyok.
- Ne már, pedig még csak most kezdtem a monológom! Egész nap ezen gondolkodtam!
- Cassy, ebben minden benne volt, amit csak kívánhatunk sőt még több is. Őszintén szólva, szerintem a legtöbben enni jöttünk, nem kiselőadást nézni.
- De bunkók vagytok!
- Viszont! - kezdtem bele nagy lelkesedéssel. - Ez nagyon jó volt!
Cassy szemei felcsillantak.
- Tényleg?
- Nem. Ne vedd magadra. Viszont.. Nem is tudtam, hogy erős vagy.
- Köszönöm...
- Komolyan, meglepett. - Elmosolyodtam. - Jó tudni, hogy ilyen csapattársam van.
Cassy először nagyon örült a bóknak, de aztán áttért gyanakvó üzemmódba.
- Várj, te most dicsértél?
Bólintottam.
- Ne szokj hozzá, egyszeri eset.
- De jó, köszönöm szépen! - Cassy felhőtlen mosolya, és kisugárzása engem is egy picivel boldogabbá tett. Ez addig tartott, amíg rá nem néztem Haora, és a tekintetünk össze nem akadt. Le akartam róla venni a szememet, de mintha csak magával láncolt volna, képtelen voltam másfelé nézni. A szemében nem láttam semmit, nem tudtam mire gondol, nem tudtam mit érez, csak azt a baljós, fekete szemeit láttam, semmi többet. Már majdnem megszólaltam, hogy a saját gondolataimat tereljem róla, mikor a kávézó ajtaja kinyílt, és a többiekkel együtt én is oda néztem. Eve az ajtóban ácsorgott. A bal keze gipszbe volt kötve, gondolom az utolsó esése nem volt túl szerencsés, és nagyobb kárt okozott a karjában, mint hittem.
- Hé, az ott nem..
- De. - fejeztem be Yoh mondatát. Felpattantam, és odamentem a sérült lányhoz. Mikor először meglátott a tiszta undor ült ki az arcára. Bár továbbra sem hallottam a gondolatait, mégis az arca mindent elárult A harc óra eltelt egy napban végig ő járt a fejemben. Eszembe jutott, hogy mennyire szerettem, és mennyire fájt nekem is, mikor ott kellett hagynom, de sosem tudtam neki elmondani, hogy a saját érdekét szolgálta a döntésem.
- Eve.
- Hagyj békén... - A lány hátat akart nekem fordítani, de én az ép vállánál megfogtam, és visszafordítottam. Egy pillanatra a dühöt és az undort fölváltotta a meglepettség, de ez nem tartott tovább pár másodpercnél.
- Kérlek...
- Nincs mit mondanom neked.
- Nekem viszont van. De nem itt. - A többiek felé fordultam. - Cass' tartsd a frontot.
- Oké! - Válaszolt lelkesen Cassy.
Visszafordultam Eve felé, majd kitessékeltem a kávézóból, és elindultam vele sétálni. Nem tudtam hova megyünk, csak az volt a lényeg, hogy ne társaságba legyünk.
- Mondd gyorsan, nekem dolgom van.
- Hazudsz. Ugyan kérlek pont nekem? - kényelmetlenül elnevettem magam, de hamar abba is hagytam. - Hazudtam neked.. aznap...
Ever meglepetten pislogott.
- Ha hazudtál, akkor miért hagytál ott, miért ütöttél meg, miért tettél tönkre?! - A hangjában éreztem az elkeseredettséget, amitől összeszorult a szívem.
- Miután Liar belém költözött kiszámíthatatlan lettem. Emlékezz csak rá, kivágtak a suliból, mert kishíján megöltem a fél osztályt, mert mondtak rád valamit, ráadásul téged is sokat bántottalak. Féltettem az életed, de ha ezt elmondom neked, akkor követsz, és valószínűleg megöllek. El kellett hogy érjem: látni se akarj, de... De azt nem gondoltam, hogy...
- Hogy? Hogy lelkileg tönkre megyek?
- Miattam fogadtál a testedbe démont?
Eve bólintott.
- Miután elmentél... Elkezdtem tanulmányozni a sátánizmust. Rájöttem, hogy ha fel akarok hozzád érni, sőt mi több, túl akarlak szárnyalni, akkor erre egy démont kell segítségül hívnom. Ira erős démon, és könyörtelen. Mindkét jellemző hiányzott belőlem, tökéletes választás volt...
- Tönkre tetted az életed...
- Te is a sajátod.
- Nekem nem volt választásom!
- Nekem viszont igen! És ezt választottam. Mit vesztettünk, mondd?
- Te semmit..
Eve nagyokat pislogott.
- Te talán vesztettél?
Haboztam a válasszal, de végül hazudtam.
- Nem.
- Hm...
- Most mihez kezdesz?
Eve mélyet sóhajtott.
- Nem tudom.. Nincs hova mennem. A faluban rosszabb a hírnevem, mint neked, az otthonom elvesztettem, a szüleim meghaltak, eddig pedig az hajtott, hogy megölhesselek, de most... Már nem akarlak megölni, nem akarlak bántani...
Egy kis gondolkodás után mosolyogva Eve elé ugrottam. Erre a lány hátrált pár lépést, majd megállt.
- Maradj velünk.
- Mi?
- Itt mindenki olyan mint mi, legalábbis részben, a társaság eléggé idegesítő tud lenni, de jólelkűek, és téged is biztosan szívesen látnak.
- Ezt honnan... Nem hinném. Tudod, most én vagyok a rossz kislány, aki bántani akarta az egyik barátjukat.
- Tudod... én voltam az a lány, aki vissza akarta, és vissza is hozta az életbe azt a srácot, aki mindenkit meg akart ölni. Azt hiszem nem lesz gond.
- Kit hoztál vissza?
- A neve Hao Asakura és...
A név hallatán Eve szemei vérben kezdtek forogni, amitől megijedtem.
- Te megörültél? - Fakadt ki a lány, miközben két kezét a vállaimra tette, és elkezdett ráncigálni. - Az egy őrült, egy gyilkos, egy idióta, egy elmebeteg, mindenkit ki fog nyírni, épphogy meg tudták fékezni, erre ennyi eszed van!? Elgurult a gyógyszered, vagy mi?
- Eve! Eve!!
- Az életünkkel fogunk fizetni!
- Nem, nem fogunk, Eve! Hagyd már abba! - A lány elengedett, én pedig az utolsó lendülettel hátraestem.
- Au!
- Megérdemelted! Hogy lehettél ekkora idióta!
- Te nem is ismered!
- Miért, te talán igen? Azt tudtam, hogy átmentél a csatlósába de..
- Nem vagyok a csatlósa.
- Akkor?
- Én.. Én nem vagyok senkije. Csak egy lány, aki beállt hozzá, mert nem volt hova mennie, de ennek vége. Kiléptem, és ezzel magamra is haragítottam.
Eve megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Akkor jó. Hidd el nekem, hallottam róla, nem érdemes vele kikezdeni.
- Bármit is hiszel róla.. amögött van egy srác, aki más... - Visszagondoltam azokra a pillanatokra, amikor még a sámán viadal nem szünetelt, és Hao csapata is egyben volt. Amikor éjszakákon át tudtam vele úgy beszélni, hogy nem volt semmi más, amivel foglalkoznom kellett, vagy épp foglalkozni akartam.
- Dante.
- Hm?
- Te elpirultál.
- Mi? Nem én.. - Felpattantam a földről és elindultam visszafelé.
- Ugye nem! Kérlek, mondd, hogy nem!
- Mi?
- Nem lehet ekkora ízlésficamod!
- Nem vagyok belé szerelmes Eve...
- Akkor miért pirultál el?
- Mert meleg van.
- Aha.
Mélyet sóhajtottam.
- Ha az lennék sem lenne semmi köztünk. Az egyetlen, akit ő szeret az önmaga, na meg a drága természete, szóval...
- Helyes. Maradjon is csak meg a saját tükörképének, keresünk neked valakit!
- Még csak az hiányzik. Inkább veszek egy macskát.
- És te leszel az öreg nénike, aki a városban lakott, és volt vagy harminc macskája. - Erre mind a ketten elnevettük magunkat.
Mire észbe kaptam, ugyanúgy nevetgéltünk, viccelődtünk, meséltünk egymásnak, mint azelőtt, mielőtt még elmentem volna.
Mondanom sem kell, a lehető legjobban telt a szállásig vezető utunk.
2012. december 31., hétfő
27. fejezet: A lány, aki hazudott
- Hol.... Hol vagyok...
- A fejemben. - Válaszolt a hátam mögül valaki.
Ijedten hátrafordultam, és megpillantottam Evet, aki egy kis sziklán guggolt, és mosolygott rám. - Vagy mondjam inkább úgy, hogy az emlékeimben? Melyik tetszik jobban?
- Hogy kerültünk ide?
- Hm... Szeretném, ha végre körbenéznél.
Úgy tettem. Először nem ismertem fel a helyet, aztán mikor megpillantottam két kislányt a mellettünk lévő út közepén minden beugrott.
- Ez nem...
- Felismered őket?
- Én...
- Figyeld őket, hallgasd őket...
Úgy tettem.
- Napok óta nem beszéltél velem, valami baj van? - Kérdezte a fekete hajú kislány könnybe lábadt szemekkel. Az előtte álló lány érzékelten arccal nézte őt, de nem válaszolt. Kezében egy kis táska volt, amiben az utazásra való holmiját tartotta. - Válaszolj! - Fakadt ki erőteljesebben.
- Nem tök mindegy? Takarodj az utamból! - Szólalt meg végül a másik lány.
- Nem! Válaszolj nekem! Miért akarsz elmenni? És miért nem viszel magaddal?
- Untatsz! Eredj az utamból, vagy nagyon megjárod!
- Könyörgöm neked, ne hagyj egyedül! - Erre a kijelentésre a hátizsákos lány eldobta a kistáskát, a lány felé tett egy lépést, majd teljes erejéből gyomorszájon vágta őt.
Amint az ütés a lányt érte, mintha csak engem vágtak volna hasba, a kislánnyal együtt összegörnyedve a földre zuhantam, közben pedig rohamszerűen köhögtem.
- Mert gyenge vagy.
A fekete hajú lány meglepetten, sírva a vele szemben álló lányra nézett, aki visszament a táskájáért, fölvette azt, majd elment a földön összegörnyedt barátja mellett.
- M-Mi? - Nyögte ki, amennyire csak bírta.
- Még a hallásod is romlott? - Egy pillanatra megállt, de nem volt hajlandó a lányra nézni. - Undorodom tőled. Egy merő szégyen vagy. Sámán... Nem, te csak egy nyomorult patkány vagy, egy élősködő. Kell neked valaki, aki megvéd, mert egyedül egy komplett céltábla vagy. Nekem nem kell egy kolonc, én nem védek meg senkit! A szememben nem vagy már semmi, csak egy idegesítő árnyék. Ne kelj fel, amíg nem mentem el, nem akarom látni a próbálkozásod, úgy sem mész semmire, mert gyenge vagy.... - Ezzel otthagyta a lányt, aki sokkos állapotban a földre feküdt és sírt.
Ezután eltűnt a két múltbéli árny, és helyére a puszta feketeség került, melyben csak Eve, és én voltunk.
- Még mind a mai napig emlékszem minden szavadra, még mindig érzem az ütésed fájdalmát, még mind a mai napig gyűlöllek ezért! - Üvöltötte torka szakadtából Eve.
Mikor a hajfájásom elmúlt, felálltam. Eve alól eltűnt a kő és csak a semmiben lebegett, kezében a fegyverével.
Mikor jobban megnéztem a lilán izzó eszközt, valami furcsára lettem figyelmes.
- Jól nézd meg, ez lesz az utolsó, amit rajtam kívül látni fogsz.
Mikor rájöttem, hogy mi is az, ami furcsa benne, Oversoult alakítottam ki.
- Fejezzük be.
- Mmm...
- Azt hitted, hogy megsajnállak, és feladom?
Eve erre csak nevetett.
- Ennyire naivnak hiszel? Csak tudatni akartam veled, hogy mi is az, ami miatt pusztulnod kell.
- Nem nagyon érdekelt a bosszúhadjáratod oka, de kösz a tartalmas illusztrációt.
Eve mosolyra húzta ajkait.
- Ira! - A lány háta mögött a démon teljes valójában kitárulkozott. Hatalmas állkapcsait széttárta, majd támadott. Liart reaper wingbe utasítottam, ezzel hárítva a támadást, majd lánc formájában mind Irát, mind Evet körbefogtam, és amennyire csak tudtam, összekötöztem őket. A lány fájdalmasan felkiáltott, ezután pedig mintha csak üveg lett volna, a körülöttünk lévő világ szilánkokra esett. Újra az arénában voltunk. Körülnézve a csapattársaim úgy tűnt, már mind végeztek, és meglepetten figyeltek minket Evevel. Rosalie gondolataiból megtudtam, hogy amíg mi az Eve alkotta dimenzióban voltunk, addig mi gyakorlatilag eltűntünk, így elég nagy meglepetést okoztunk az újbóli előkerülésünkkel.
- Én nem... veszítek! Ellened nem! - A lány teljes elkeseredésében kétszeres Oversoult alakított ki, és mindkettővel egyszerre támadt. Tudtam, hogy már esélye sincsen, így a lehető legegyszerűbb, és legkíméletesebb módszert választottam.
- A játéknak vége, Eve.
- Majd ha én azt mondom! Ira, pusztítsd el! - Eve a démona segítségével hihetetlen sebességgel felém tartott, de még mielőtt a közelembe érhetett volna, Liar elkapta.
-... Sajnálom... - Mondtam olyan halkan, hogy senki nem hallhassa, még ő maga se. - Liar, tisztító tűz! - A parancs elhangzása után Eve egész testét fekete lángok borították el.
Hallottam, ahogy a lány keservesen sikít, majd egyszer csak elhallgat, a tűz eltűnik, ő pedig a föld felé zuhan.
Mikor Eve a földre érkezett, Sylva kihirdette az eredményt:
- A nyertes Az ördög hármasa csapat!
- A fejemben. - Válaszolt a hátam mögül valaki.
Ijedten hátrafordultam, és megpillantottam Evet, aki egy kis sziklán guggolt, és mosolygott rám. - Vagy mondjam inkább úgy, hogy az emlékeimben? Melyik tetszik jobban?
- Hogy kerültünk ide?
- Hm... Szeretném, ha végre körbenéznél.
Úgy tettem. Először nem ismertem fel a helyet, aztán mikor megpillantottam két kislányt a mellettünk lévő út közepén minden beugrott.
- Ez nem...
- Felismered őket?
- Én...
- Figyeld őket, hallgasd őket...
Úgy tettem.
- Napok óta nem beszéltél velem, valami baj van? - Kérdezte a fekete hajú kislány könnybe lábadt szemekkel. Az előtte álló lány érzékelten arccal nézte őt, de nem válaszolt. Kezében egy kis táska volt, amiben az utazásra való holmiját tartotta. - Válaszolj! - Fakadt ki erőteljesebben.
- Nem tök mindegy? Takarodj az utamból! - Szólalt meg végül a másik lány.
- Nem! Válaszolj nekem! Miért akarsz elmenni? És miért nem viszel magaddal?
- Untatsz! Eredj az utamból, vagy nagyon megjárod!
- Könyörgöm neked, ne hagyj egyedül! - Erre a kijelentésre a hátizsákos lány eldobta a kistáskát, a lány felé tett egy lépést, majd teljes erejéből gyomorszájon vágta őt.
Amint az ütés a lányt érte, mintha csak engem vágtak volna hasba, a kislánnyal együtt összegörnyedve a földre zuhantam, közben pedig rohamszerűen köhögtem.
- Mert gyenge vagy.
A fekete hajú lány meglepetten, sírva a vele szemben álló lányra nézett, aki visszament a táskájáért, fölvette azt, majd elment a földön összegörnyedt barátja mellett.
- M-Mi? - Nyögte ki, amennyire csak bírta.
- Még a hallásod is romlott? - Egy pillanatra megállt, de nem volt hajlandó a lányra nézni. - Undorodom tőled. Egy merő szégyen vagy. Sámán... Nem, te csak egy nyomorult patkány vagy, egy élősködő. Kell neked valaki, aki megvéd, mert egyedül egy komplett céltábla vagy. Nekem nem kell egy kolonc, én nem védek meg senkit! A szememben nem vagy már semmi, csak egy idegesítő árnyék. Ne kelj fel, amíg nem mentem el, nem akarom látni a próbálkozásod, úgy sem mész semmire, mert gyenge vagy.... - Ezzel otthagyta a lányt, aki sokkos állapotban a földre feküdt és sírt.
Ezután eltűnt a két múltbéli árny, és helyére a puszta feketeség került, melyben csak Eve, és én voltunk.
- Még mind a mai napig emlékszem minden szavadra, még mindig érzem az ütésed fájdalmát, még mind a mai napig gyűlöllek ezért! - Üvöltötte torka szakadtából Eve.
Mikor a hajfájásom elmúlt, felálltam. Eve alól eltűnt a kő és csak a semmiben lebegett, kezében a fegyverével.
Mikor jobban megnéztem a lilán izzó eszközt, valami furcsára lettem figyelmes.
- Jól nézd meg, ez lesz az utolsó, amit rajtam kívül látni fogsz.
Mikor rájöttem, hogy mi is az, ami furcsa benne, Oversoult alakítottam ki.
- Fejezzük be.
- Mmm...
- Azt hitted, hogy megsajnállak, és feladom?
Eve erre csak nevetett.
- Ennyire naivnak hiszel? Csak tudatni akartam veled, hogy mi is az, ami miatt pusztulnod kell.
- Nem nagyon érdekelt a bosszúhadjáratod oka, de kösz a tartalmas illusztrációt.
Eve mosolyra húzta ajkait.
- Ira! - A lány háta mögött a démon teljes valójában kitárulkozott. Hatalmas állkapcsait széttárta, majd támadott. Liart reaper wingbe utasítottam, ezzel hárítva a támadást, majd lánc formájában mind Irát, mind Evet körbefogtam, és amennyire csak tudtam, összekötöztem őket. A lány fájdalmasan felkiáltott, ezután pedig mintha csak üveg lett volna, a körülöttünk lévő világ szilánkokra esett. Újra az arénában voltunk. Körülnézve a csapattársaim úgy tűnt, már mind végeztek, és meglepetten figyeltek minket Evevel. Rosalie gondolataiból megtudtam, hogy amíg mi az Eve alkotta dimenzióban voltunk, addig mi gyakorlatilag eltűntünk, így elég nagy meglepetést okoztunk az újbóli előkerülésünkkel.
- Én nem... veszítek! Ellened nem! - A lány teljes elkeseredésében kétszeres Oversoult alakított ki, és mindkettővel egyszerre támadt. Tudtam, hogy már esélye sincsen, így a lehető legegyszerűbb, és legkíméletesebb módszert választottam.
- A játéknak vége, Eve.
- Majd ha én azt mondom! Ira, pusztítsd el! - Eve a démona segítségével hihetetlen sebességgel felém tartott, de még mielőtt a közelembe érhetett volna, Liar elkapta.
-... Sajnálom... - Mondtam olyan halkan, hogy senki nem hallhassa, még ő maga se. - Liar, tisztító tűz! - A parancs elhangzása után Eve egész testét fekete lángok borították el.
Hallottam, ahogy a lány keservesen sikít, majd egyszer csak elhallgat, a tűz eltűnik, ő pedig a föld felé zuhan.
Mikor Eve a földre érkezett, Sylva kihirdette az eredményt:
- A nyertes Az ördög hármasa csapat!
2012. december 30., vasárnap
26. fejezet: Düh, és fájdalom
- Ichigo, Laureen, foglaljátok le azt kettőt, Dante az enyém! - Adta ki a parancsot Eve, amit kérdés nélkül végre is hajtott a két társa. Laureen még egy utolsó pillantást vetett hugára, majd a szellemével Overosult alkotva nekitámadt Rosalienak.
- Ira, Overosul! - üvöltötte el magát Eve, mire a kezében egy kettős láncos penge jelent meg, és mire észbe kaptam, az egyik vége már felém repült.
- Liar, Oversoul, reaper wings!- Éppen hogy megtudtam magamat védeni a szárnnyal, amivé Liart alakítottam, de ezután a támadások folyamatossága miatt csak védekezni voltam képes.
- Gyengébb vagy, mint hittem. A híred megelőz, azt hittem legalább picit megizzadok, de ez így nem fog sokáig tartani. - Mondta nevetve Eve, miközben a levegőbe ugrott, és egy utolsó, közvetlen támadásra készült. - Ira, óriás Oversoul! - A fegyvere összecsuklott, és vagy hatszor akkora lett, mint volt. Elegem lett belőle, véget vetettem a bemelegítésnek.
- Kicsit gyors lenne, nem? Liar! - A paranccsal végezni sem tudtam. Védőszellemem mintha kitalálta volna a gondolataim, félig emberi alakjába bújt, a lehető legnagyobb formájába, és egy egyszerű mozdulattal a földre csapta Evet. Ezt követően kinyújtottam a jobb karomat, és egy kasza formájába megjelent benne.
- Bocsánat, a habozás nem az én stílusom, csak fáradt vagyok. De ígérem, ez többé nem fordul elő. - A porfelhő miatt nem láttam semmit, ezért elkezdtem felé indulni. Hiba volt.
Hirtelen egy hatalmas kéz ragadott torkon, és emelt fel a talajtól több tíz méterre. A kéz Eve hátából állt ki. Mikor a lány rám nézett, a hideg futott végig a hátamon. A karján kígyók kúsztak fel lassan, de folyamatosan, szemei pedig vérvörösre változtak.
- Jól lógsz? Hogy mondod? Hogy nem kapsz levegőt? - Ekkor a szorítás erősebbé vált. - Milyen kellemetlen lehet, nem? Na, Ira? Mit gondolsz? Gyors halála legyen? - Ekkor Liar ismét feloldotta az Oversoult, és egy, eddig számomra ismeretlen formában jelent meg. Az egész teste feketévé vált, az egyik feje mellett megjelent még egy, amelynek elfajzott kutya ábrázata volt, hátából egy tépett, a reaper wings Overosulomhoz hasonló szárny magaslott az ég felé.
- Ez meg... - néztünk mindketten lélegzetvisszafojtva Liarra. A démon megfogta Eve harmadik karját és azzal együtt fölemelte, majd a földhöz csapta kétszer a lányt.
- Liar! - üvöltöttem rá a démonra, aki nem figyelt rám.
Eve harmadik karja eltűnt, én pedig értetlenül álltam a helyzet előtt.
- Eve?....
- Pusztulj! - üvöltötte teljes erejéből. Miközben felállt, egy hatalmas csápot szúrt át Liaron, majd rám nézett azzal a gyilkos tekintettel, ami örökre az agyamba vésődött. A földön ülve, két kezemmel támasztva magamat néztem az egyre felém közeledő lányt, aki már minden volt, csak nem ember.
- Dante! - Üvöltötte a nevemet Cassy, majd hallottam, ahogy felém veszi az irányt.
- Cassy, ne!
- Takarodj! - üvöltötte Cassynek Eve egy, a világunktól idegen hangon. A lány háta mögött láttam az ájultan fekvő ellenségét. Ennyi idő alatt legyőzte volna? Úgy tűnt, Cassy tényleg erős. Ezt persze soha nem mutathatta meg. Minden sámánharc gyorsan, és egyhangúan ért véget. Liarral egy csapással mindig minden csapatot a padlóra küldött, és ölt meg - bár az az én egyéni döntésem volt.
- Nem! Amo, óriás Oversoul!
- Ez a mi harcunk! Jól mondom, "Dante"? - Eve újra mosolyra húzta ajkait. Ekkor körülöttünk hatalmas feketeség terjedt szét. A társaim, csak úgy mint az övéi is, és az aréna is, mind eltűntek. Ezután a sötét lassan oszlani kezdett, szemet szúró fényességet láttam...
- Ira, Overosul! - üvöltötte el magát Eve, mire a kezében egy kettős láncos penge jelent meg, és mire észbe kaptam, az egyik vége már felém repült.
- Liar, Oversoul, reaper wings!- Éppen hogy megtudtam magamat védeni a szárnnyal, amivé Liart alakítottam, de ezután a támadások folyamatossága miatt csak védekezni voltam képes.
- Gyengébb vagy, mint hittem. A híred megelőz, azt hittem legalább picit megizzadok, de ez így nem fog sokáig tartani. - Mondta nevetve Eve, miközben a levegőbe ugrott, és egy utolsó, közvetlen támadásra készült. - Ira, óriás Oversoul! - A fegyvere összecsuklott, és vagy hatszor akkora lett, mint volt. Elegem lett belőle, véget vetettem a bemelegítésnek.
- Kicsit gyors lenne, nem? Liar! - A paranccsal végezni sem tudtam. Védőszellemem mintha kitalálta volna a gondolataim, félig emberi alakjába bújt, a lehető legnagyobb formájába, és egy egyszerű mozdulattal a földre csapta Evet. Ezt követően kinyújtottam a jobb karomat, és egy kasza formájába megjelent benne.
- Bocsánat, a habozás nem az én stílusom, csak fáradt vagyok. De ígérem, ez többé nem fordul elő. - A porfelhő miatt nem láttam semmit, ezért elkezdtem felé indulni. Hiba volt.
Hirtelen egy hatalmas kéz ragadott torkon, és emelt fel a talajtól több tíz méterre. A kéz Eve hátából állt ki. Mikor a lány rám nézett, a hideg futott végig a hátamon. A karján kígyók kúsztak fel lassan, de folyamatosan, szemei pedig vérvörösre változtak.
- Jól lógsz? Hogy mondod? Hogy nem kapsz levegőt? - Ekkor a szorítás erősebbé vált. - Milyen kellemetlen lehet, nem? Na, Ira? Mit gondolsz? Gyors halála legyen? - Ekkor Liar ismét feloldotta az Oversoult, és egy, eddig számomra ismeretlen formában jelent meg. Az egész teste feketévé vált, az egyik feje mellett megjelent még egy, amelynek elfajzott kutya ábrázata volt, hátából egy tépett, a reaper wings Overosulomhoz hasonló szárny magaslott az ég felé.
- Ez meg... - néztünk mindketten lélegzetvisszafojtva Liarra. A démon megfogta Eve harmadik karját és azzal együtt fölemelte, majd a földhöz csapta kétszer a lányt.
- Liar! - üvöltöttem rá a démonra, aki nem figyelt rám.
Eve harmadik karja eltűnt, én pedig értetlenül álltam a helyzet előtt.
- Eve?....
- Pusztulj! - üvöltötte teljes erejéből. Miközben felállt, egy hatalmas csápot szúrt át Liaron, majd rám nézett azzal a gyilkos tekintettel, ami örökre az agyamba vésődött. A földön ülve, két kezemmel támasztva magamat néztem az egyre felém közeledő lányt, aki már minden volt, csak nem ember.
- Dante! - Üvöltötte a nevemet Cassy, majd hallottam, ahogy felém veszi az irányt.
- Cassy, ne!
- Takarodj! - üvöltötte Cassynek Eve egy, a világunktól idegen hangon. A lány háta mögött láttam az ájultan fekvő ellenségét. Ennyi idő alatt legyőzte volna? Úgy tűnt, Cassy tényleg erős. Ezt persze soha nem mutathatta meg. Minden sámánharc gyorsan, és egyhangúan ért véget. Liarral egy csapással mindig minden csapatot a padlóra küldött, és ölt meg - bár az az én egyéni döntésem volt.
- Nem! Amo, óriás Oversoul!
- Ez a mi harcunk! Jól mondom, "Dante"? - Eve újra mosolyra húzta ajkait. Ekkor körülöttünk hatalmas feketeség terjedt szét. A társaim, csak úgy mint az övéi is, és az aréna is, mind eltűntek. Ezután a sötét lassan oszlani kezdett, szemet szúró fényességet láttam...
25. fejezet: Az új ellenfél
Mikor beértünk a stadionba, még sehol sem volt az ellenfél csapata.
- Még két perc.. - Sóhajtottam.
- Lehet el sem jönnek. - reménykedett Cassy.
- Tch, gyávák. - Csatlakozott be a beszélgetésbe Rosalie. - Sajnálom Khan, de ma sem lesz semmi érdekes.
- Hosszú még a nappal, s még hosszabb az éjszaka. - válaszolt elég félreérthető hangnemben Khan.
- Fejezzétek be! - Parancsoltam rájuk.
- Úgy a meccset le kell...
- Még mit nem! - Üvöltötték a stadion másik végéből. A hangra alig észrevehetően összerendültem. Mindannyian a felénk menetelő csapatra néztünk, és Cassyvel mindketten elborzadtunk, bár nem ugyanabból az okból kifolyólag.
- L-Laureen? - mondta alig hallhatóan Cassy. Az ellenfél csapatában lévő fiú amint ránézett Cassyre, azon nyomban fénysebességgel felé futott, majd hevesen megölelte.
- Cassy! El sem hiszem, hogy megtaláltalak!
Mindenki össze volt zavarodva. Ekkor ki is ment a fejemből, hogy miért voltam lesokkolva az imént. Mikor belenéztem Cassy gondolataiba, meglepetten vettem tudomásul a tényeket.
- Neked van testvéred?
Miután a fiú elengedte Cassyt, hirtelen hangulatváltás következett kettejüknél.
- Te bolond, mégis hogy képzelted, hogy eltűntél?
- Megbántottál!
- De azt hittem vissza jössz, mindig visszajöttél!
- Hát, változott a helyzet.
Egy fenéket változott. Csak épp jöttem én, akihez csapódhatott. Milyen számító. Ekkor tudtam talán először Cassyre gondolni úgy, mint akinek van esze.
- Tehát ellógtál!
- Én?! Te nem jöttél utánam!
- Nem kellett volna elmenned!
- Nem kellett volna megbántanod!
- Laureen!
- Cassy!
Parancsoltunk rá saját társainkra szinte egyszerre Evevel. Ezzel egybekötve pedig újra ráösszpontosult a figyelmem. A lány szemeiben valami megmagyarázhatatlan, ijesztő fény játszott, ajkai gonosz mosolyra húzódtak, gondolatait továbbra sem hallottam. Nem tudtam elhinni, hogy pont vele hozott össze a Great Spirit. Nem akartam bántani, nem akartam benne kárt okozni, de veszteni sem voltam hajlandó. Én nem.
- Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ekkora szerencse fog engem érni. Jó téged újra, utoljára még látni "Dante".
- Hm...
- Á, igen a hűvös stílus. Szeretem, jól áll neked. A barátaid miatt húztál ilyen csinos kis álarcot? Vagy más oka volt? Valami elől menekülsz?
- Nos akkor... - Kezdett bele Sylva a felkonferálásba. - A mai sámán meccs résztvevői a pokol virágai, és az ördög hármasa. Mint mindig, aki leghamarabb elpuszítja az ellenfél foryukuját, nyer, és tovább lép a bajnokságon, a vesztes természetesen kiesik. Sámánharcosok, készüljetek az összecsapásra!
- Én nem.. - Kezdett bele Cassy, de megelőztem.
- Te a másik lánnyal küzdesz, Rosalie! Menj Laureenhez
- De Rosalie bántani fogja!
- Cassandra!
- Jól van na.. - A lány a bátyjára nézett aggódóan. - Sok sikert.. kérlek vigyázz magadra, rendben?
- Te is... Hé, Ichigo! - Szólt át a másik lánynak Laurren. Ichigo meglepetten, mégis kedvesen mosolyogva társa felé nézett.
- Igen?
- Légy vele kíméletes, ne essen bántódása.
- Nem vagyok azért ilyen gyenge! - Visította kipirosodva mérgében Cassy.
- Készen álltok?
Eve és én bólintottunk
- Akkor hát, harc!
- Még két perc.. - Sóhajtottam.
- Lehet el sem jönnek. - reménykedett Cassy.
- Tch, gyávák. - Csatlakozott be a beszélgetésbe Rosalie. - Sajnálom Khan, de ma sem lesz semmi érdekes.
- Hosszú még a nappal, s még hosszabb az éjszaka. - válaszolt elég félreérthető hangnemben Khan.
- Fejezzétek be! - Parancsoltam rájuk.
- Úgy a meccset le kell...
- Még mit nem! - Üvöltötték a stadion másik végéből. A hangra alig észrevehetően összerendültem. Mindannyian a felénk menetelő csapatra néztünk, és Cassyvel mindketten elborzadtunk, bár nem ugyanabból az okból kifolyólag.
- L-Laureen? - mondta alig hallhatóan Cassy. Az ellenfél csapatában lévő fiú amint ránézett Cassyre, azon nyomban fénysebességgel felé futott, majd hevesen megölelte.
- Cassy! El sem hiszem, hogy megtaláltalak!
Mindenki össze volt zavarodva. Ekkor ki is ment a fejemből, hogy miért voltam lesokkolva az imént. Mikor belenéztem Cassy gondolataiba, meglepetten vettem tudomásul a tényeket.
- Neked van testvéred?
Miután a fiú elengedte Cassyt, hirtelen hangulatváltás következett kettejüknél.
- Te bolond, mégis hogy képzelted, hogy eltűntél?
- Megbántottál!
- De azt hittem vissza jössz, mindig visszajöttél!
- Hát, változott a helyzet.
Egy fenéket változott. Csak épp jöttem én, akihez csapódhatott. Milyen számító. Ekkor tudtam talán először Cassyre gondolni úgy, mint akinek van esze.
- Tehát ellógtál!
- Én?! Te nem jöttél utánam!
- Nem kellett volna elmenned!
- Nem kellett volna megbántanod!
- Laureen!
- Cassy!
Parancsoltunk rá saját társainkra szinte egyszerre Evevel. Ezzel egybekötve pedig újra ráösszpontosult a figyelmem. A lány szemeiben valami megmagyarázhatatlan, ijesztő fény játszott, ajkai gonosz mosolyra húzódtak, gondolatait továbbra sem hallottam. Nem tudtam elhinni, hogy pont vele hozott össze a Great Spirit. Nem akartam bántani, nem akartam benne kárt okozni, de veszteni sem voltam hajlandó. Én nem.
- Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ekkora szerencse fog engem érni. Jó téged újra, utoljára még látni "Dante".
- Hm...
- Á, igen a hűvös stílus. Szeretem, jól áll neked. A barátaid miatt húztál ilyen csinos kis álarcot? Vagy más oka volt? Valami elől menekülsz?
- Nos akkor... - Kezdett bele Sylva a felkonferálásba. - A mai sámán meccs résztvevői a pokol virágai, és az ördög hármasa. Mint mindig, aki leghamarabb elpuszítja az ellenfél foryukuját, nyer, és tovább lép a bajnokságon, a vesztes természetesen kiesik. Sámánharcosok, készüljetek az összecsapásra!
- Én nem.. - Kezdett bele Cassy, de megelőztem.
- Te a másik lánnyal küzdesz, Rosalie! Menj Laureenhez
- De Rosalie bántani fogja!
- Cassandra!
- Jól van na.. - A lány a bátyjára nézett aggódóan. - Sok sikert.. kérlek vigyázz magadra, rendben?
- Te is... Hé, Ichigo! - Szólt át a másik lánynak Laurren. Ichigo meglepetten, mégis kedvesen mosolyogva társa felé nézett.
- Igen?
- Légy vele kíméletes, ne essen bántódása.
- Nem vagyok azért ilyen gyenge! - Visította kipirosodva mérgében Cassy.
- Készen álltok?
Eve és én bólintottunk
- Akkor hát, harc!
2012. december 29., szombat
24. fejezet: Egy árny a múltból
- Nézd, póló!
- Már hármat vettél!
- Ezek emlékek Dante. Tudod, mi nem leszünk itt a legközelebbi viadalon!
- Már hármat vettél!
- Ezek emlékek Dante. Tudod, mi nem leszünk itt a legközelebbi viadalon!
Vállat vontam.
- Nyomtatsz valamit otthon.
- Á.. - legyintett Cassy. - Mit értesz te a.. HÉ, NÉZD KULCSTARTÓK! - Rángatott magával különösen jókedvű társam. Aznap úgy tűnt, hogy mindenkinek egész jó kedve van. Anna hamar megtalálta a hangot Rosalieval, ami számomra kifejezetten meglepő volt, Tamao egy listával rohangált üzletből üzletbe, Pirika pedig Cassyt nyúzta testvére miatt. Azt hiszem, csak én voltam magamra hagyva, de nem bántam. Az előzőnapi történtek, és a bennem lappangó halál gondolata tökéletesen elvették tőlem azt a lehetőséget, hogy akár csak egy mosolyt is eresszek bárkire. De nem bántam. Cassy és Rosalie boldogok voltak, nekem pedig már úgy is mindegy volt.
- Szerinted ez tetszene Horohoronak? - Kérdezte Cassy Pirikától, aki mosolyogva bólogatott.
- Szerintem mindennek örül, amit te adsz neki. Kérlek, ne törd össze a szívét.
- Nem fogom, szeretem őt. - mosolygott a lányra Cassy.
- Dante! Te nem veszel semmit?
- Nem.
- Nem.
- Miért vagy ilyen? Rossz rád nézni.
- Hm...
- Azt nem csodálom. Biztosan Hao miatt, az a srác el tudja rontani az ember kedvét.
- Semmi köze hozzá. - Hazudtam. - Csak fáradt vagyok.
Hallottam, ahogy Cassy gondolatban kérdezi, hogy menjünk-e inkább haza, de én csak megráztam a fejemet.
Tereltem a szót.
- Egy turmix?
- Igen!
- És ti? - Néztem a kulcstartókat nézegető Annára és Rosaliera.
- Igen!
- És ti? - Néztem a kulcstartókat nézegető Annára és Rosaliera.
- Jó ötlet. - Válaszolt halvány mosollyal az arcán Anna.
- Valami alkoholosat. Tényleg, este rúgjunk be! Na? Na? Ki van benne?
"Reménytelen..." gondoltam magamban mosolyogva, majd miután fizettek, kimentünk az üzletből.
Miközben mentünk a tér felé, és nézelődtem, megakadt a szemem egy pillanatra a mellettünk elmenő csapat egyik tagján. A fekete hajú lány is ugyanabban a pillanatban nézett rám, mint én rá, és mikor összeakadt a tekintetünk, ő ott helyben megdermedt. Számomra is ismerős volt ugyan, de mivel nem tudtam behatárolni pontosan, hogy ki is ő, így mentem tovább.
- Már arra sem méltatsz, hogy megállj, vagy épp köszönj? - Meglepetten megálltam, majd a lány felé fordultam. Alaposan szemügyre vettem többször is, de egyszerűen nem akart beugrani, hogy ki is ő, így egyszerű feleletet adtam.
- Ismerlek?
- Ez valami vicc, vagy ennyire meghülyültél hét év alatt?
A szemei tágra nyíltak.
A szemei tágra nyíltak.
- Dante, ez ki? - Kérdezte Cassy a hátam mögül mellém osonva.
A fekete hajú lány meglepetten Cassyre nézett.
- Dante?
- Az vagyok, Bár mikor mi, embertől függ. De te...
A lány arca elsötétült. Mikor belenéztem a gondolataiba, mindent megértettem. A lábaim megremegtek, elfogott a hányinger, és kezdtem magam úgy érezni, mint egy kiszolgáltatott vad, aki szemben áll a vadásszal.
- Milyen nevetséges, még a neved sem mered felvállalni.
- Eve... - nyögtem ki, miközben próbáltam visszatartani a rosszullétem.
- Bravo, tíz perc elteltével csak eszedbe jutott.
- Mit keresel te itt?
- Ki ez? - Kérdezte Rosalie.
- Ő...
- A nevem Eve Midnight, én vagyok "Dante" - a nevemet olyan gúnnyal mondta ki, mintha csak egy paródia lényegét mondaná - Egykori barátja, mostani halála.
- Én nagypofájúnak foglak hívni. - Jelentette ki Rosalie hűvösen.
- És te ki volnál? "Dante" kis patkánya?
- Vicces vagy... Khan, Oversoul! - Rosalie kezében egy hatalmas kard jelent meg, de amint elindult a lány felé, én a kezemmel megállítottam.
- Mit akarsz, Eve?
- Téged. Helyesbítek: a holtestedet látni.
- Hogy te milyen ellenszenves vagy! - Mondta Cassy, majd kinyújtotta a lányra a nyelvét.
- És te vagy a kabala állat. Nyilván, ilyen kevés Furyokuval nem lehetsz más.
- Kevés.. Mi?
Én is meglepődtem a kijelentésén, és valószínűleg ez látszott is rajtam, mert Eve folytatta:
Én is meglepődtem a kijelentésén, és valószínűleg ez látszott is rajtam, mert Eve folytatta:
- Miért vagy így meglepődve? Azt hiszed, csak te vagy képes látni az ember Furyoku szintjét? Milyen naiv.
- Menjünk... - Mondtam halkan, majd többiekkel az oldalamon elmentünk a lány, és társai mellett. Hallottam, ahogy a társai tanakodnak azon, mi is volt ez az egész, de Eve gondolatai előtt mintha egy fal alakult volna ki.
- Hamarosan újra találkozunk, te nyomorult áruló. - Ezzel pedig megragadva az utolsó szó jogát, ők is továbbálltak.
Nemsokkal ezután a kávézóban megszólalt az Oraculum harangunk.
- Cassy..
- Nézem... A pokol virága csapat. - A lány elnevette magát.
- De béna.
- Nektek mi is a nevetek? - Kérdezte Anna.
- Az ördög hármasa. - Válaszoltam két korty között.
- Sokkal jobb. - Ironizált.
Nem foglalkozva a lánnyal Cassy felé fordultam.
- Mikor lesz a meccs?
- Holnap délben.
- Nyugodjanak békében. - mondtam halkan.
- Remélem nem valami ijesztő szörnyekkel felfegyverkezett banda lesz, az utolsó meccsünkön nagyon rondák voltak - panaszkodott Cassy.
- Nem mindegy? - válaszolt Rosalie. - Mindenkit leverünk!
- Persze.persze, amíg az én srácaimmal nem kerültök szembe. - Válaszolt Anna. Ez volt az a pont, ahol Rosalie és Anna barátsága véget ért.
A nap hátralevő részében a csapattársaim fűtve voltak az izgatottságtól. Este a fiúknak ez volt az első elmesélni valójuk, aztán Cassy pár percre megszakította a témát azzal, hogy odaadta Horohoronak az ajándékát, majd folytatták a csata témáját, végül az éjszaka azzal telt el, hogy mindenki elmesélte a számára legemlékezetesebb csatáját és azt, hogy hogyan is képzeli el a következőt. Én hamar lefeküdtem. Hao nem szólt hozzám, és nekem sem volt túl sok mondanivalóm neki. A harc témája pedig nem foglalkoztatott, hisz tudtam, esélye sincsen egyetlen ellenfelünknek sem, így jobbnak láttam, ha inkább nyugovóra térek. Azzal a reménnyel nyomott el az álom, hogy talán holnapra minden rosszat elfelejtek, és normális lelki állapotomban tölthetem el életem utolsó egy hetét.
2012. december 28., péntek
23. fejezet: Külön utakon
Sokáig csak mentünk egymás mellett szótlanul. Néha-néha lopva rámnézett, de mondani semmit nem mondott, pedig úgy tűnt, hogy valami zavarja.
Miután mélyet sóhajtottam, végül megszólalt:
- Mire gondolsz?
- Tessék?
- Még mindig nem hallom a gondolataid, kezd zavarni.
Elmosolyodtam.
- Én sem hallom a te gondolataid, de addig vagy érdekes. - Elnevettem magam. Hao meglepetten nézett rám, aztán lassan ő is elmosolyodott.
Pár pillanatig ismét csönd lett, a hangulat újra feszültté vált, én pedig beadtam a derekam.
- Mit akarsz most tenni?
- Mit akarok tenni?
- Yohékkal maradsz?
- Nem látnám értelmét.
- Akkor? Ugyanúgy, mint régen? Csak mert...
- Dante, semmi nem változott. - A hangjában ingerültség bujkált, amit nem értettem.
- Én...
- Semmi. Yoh azt hiszi minden rendben lesz, hogy arra az útra lépek, amin ők járnak, de mint tudjuk az én kisebbik felem rettenő naiv, nagy meglepetés lesz számára, ami ezek után lesz.
- Magán vélemény. - mondtam hűvösen.
- Hogy mondtad?
- Sok minden változott. Eddig sem voltam teljesen elragadtatva attól, amit tenni akarsz, de most már látok alternatív megoldásokat is. Ráadásul, az emberek nem olyan rémesek, mint ahogy te azt gondolod.
- Túl sokáig voltál Yoh barátai között.
- Mond, te mikor voltál utoljára közösségben? Nem a követőidre gondolok.
Hao nem válaszolt, de ezzel mindent elárult.
- Egy hét
- Egy hét?
- Maradj egy hetet.
- Maradjak? És mi lesz, ha elmegyek? Te velük maradsz?
Bólintottam.
- Hozzám tartozol, az én követőim egyike vagy.
- Hm...
- Hiba volt engednem, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan. Ha tudom, hogy ennyire befolyásolható vagy, Yoht irányítom, és ez nem történik meg. Dante, vagy velem vagy, vagy ellenem!
- Én most elmegyek...
- Még nem végeztünk!
- Jó éjt. - Ezzel megfordultam. Mikor elindult a szálláshely felé, Hao a csuklómnál fogva visszarántott.
- Dante!
- Engedj! Még is mit vársz? Fáradt vagyok, ingerült, és nem akarok beszélni! Felőlem te azt csinálsz, amit akarsz. A te életed, a te döntésed. - Bár Hao nem engedett a szorításból, Liar kimentett. A testem elkezdett halványodni, majd eltűnt. A következő pillanatban pedig már a szobámban voltam. Soha nem tett még ilyet, ráadásul parancs nélkül cselekedett. Kissé ijedten, és összezavarodottan néztem védőszellememre, aki azzal a hideg, érzelem nélküli arckifejezésével nézett le rám.
- Liar...
Tudtam, hogy ez nem jó jel. A démonom saját döntést hozott, és hajtott végre az én tudtom nélkül. Pár óra múlva pedig a rosszullét is hatalmába kerített. Cassy próbált segíteni, de nem tudott. Estére pedig végleg felfogtam mi is történik, és elfogott a rettegés....
Miután mélyet sóhajtottam, végül megszólalt:
- Mire gondolsz?
- Tessék?
- Még mindig nem hallom a gondolataid, kezd zavarni.
Elmosolyodtam.
- Én sem hallom a te gondolataid, de addig vagy érdekes. - Elnevettem magam. Hao meglepetten nézett rám, aztán lassan ő is elmosolyodott.
Pár pillanatig ismét csönd lett, a hangulat újra feszültté vált, én pedig beadtam a derekam.
- Mit akarsz most tenni?
- Mit akarok tenni?
- Yohékkal maradsz?
- Nem látnám értelmét.
- Akkor? Ugyanúgy, mint régen? Csak mert...
- Dante, semmi nem változott. - A hangjában ingerültség bujkált, amit nem értettem.
- Én...
- Semmi. Yoh azt hiszi minden rendben lesz, hogy arra az útra lépek, amin ők járnak, de mint tudjuk az én kisebbik felem rettenő naiv, nagy meglepetés lesz számára, ami ezek után lesz.
- Magán vélemény. - mondtam hűvösen.
- Hogy mondtad?
- Sok minden változott. Eddig sem voltam teljesen elragadtatva attól, amit tenni akarsz, de most már látok alternatív megoldásokat is. Ráadásul, az emberek nem olyan rémesek, mint ahogy te azt gondolod.
- Túl sokáig voltál Yoh barátai között.
- Mond, te mikor voltál utoljára közösségben? Nem a követőidre gondolok.
Hao nem válaszolt, de ezzel mindent elárult.
- Egy hét
- Egy hét?
- Maradj egy hetet.
- Maradjak? És mi lesz, ha elmegyek? Te velük maradsz?
Bólintottam.
- Hozzám tartozol, az én követőim egyike vagy.
- Hm...
- Hiba volt engednem, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan. Ha tudom, hogy ennyire befolyásolható vagy, Yoht irányítom, és ez nem történik meg. Dante, vagy velem vagy, vagy ellenem!
- Én most elmegyek...
- Még nem végeztünk!
- Jó éjt. - Ezzel megfordultam. Mikor elindult a szálláshely felé, Hao a csuklómnál fogva visszarántott.
- Dante!
- Engedj! Még is mit vársz? Fáradt vagyok, ingerült, és nem akarok beszélni! Felőlem te azt csinálsz, amit akarsz. A te életed, a te döntésed. - Bár Hao nem engedett a szorításból, Liar kimentett. A testem elkezdett halványodni, majd eltűnt. A következő pillanatban pedig már a szobámban voltam. Soha nem tett még ilyet, ráadásul parancs nélkül cselekedett. Kissé ijedten, és összezavarodottan néztem védőszellememre, aki azzal a hideg, érzelem nélküli arckifejezésével nézett le rám.
- Liar...
Tudtam, hogy ez nem jó jel. A démonom saját döntést hozott, és hajtott végre az én tudtom nélkül. Pár óra múlva pedig a rosszullét is hatalmába kerített. Cassy próbált segíteni, de nem tudott. Estére pedig végleg felfogtam mi is történik, és elfogott a rettegés....
22. fejezet: Akkor hogy is állunk?
- Túléltük, túléltük! - Ölelt meg Cassy sikítva, közben majdnem feldöntött a nagy lendületében. - Túléltük!
- Ne erősködjünk! Hé! - Ekkor a lány elengedett és szomorúan rám nézett.
- Sajnálom Liart.
Nagyokat pislogtam.
- Miért?
- Hát őt adtad oda Doloremnek. Hallottuk.
Elnevettem magam.
- Dolorem a közelébe nem mehet Liarnak.
- Mi?
A démon megjelent a hátam mögött elégedetten mosolyogva.
- Liar velem van összeköttetésben. Amíg van test, amihez kötődik, addig az alvilágnak esélye sincs hozzáérni. Dolorem csak annyit tudott, hogy velem van, de azt nem, hogy a testem be is fogadta őt, és lakhelyül szolgál neki.
- Akkor ezért támadt ránk! - hördült fel Horohoro.
- Nem. Azért támadt ránk, mert neki nem volt érdeke abban, hogy elengedjen titeket is, és a szellemeket is. Nem szegi meg soha a szavát, viszont a kéréseket kiforgatja, én pedig ezt elfelejtettem. Sajnálom. - Kényelmetlenül elnevettem magam. - Többé nem fordul elő.
- Még jó hogy! Én tuti be nem teszem oda többé a lábam, az a hely valami szörnyű!
Nagyot nyeltem, de csak mosolyogtam.
- Ugyan... Az "Igazi gonosszal" ti nem találkoztatok.
- Ha már gonoszról van szó... - Kezdett bele Ren, miközben Haot nézte. Mindannyian automatikusan ugyanabba az irányba fordítottuk a fejünket. Mire észbe kaptam a szobában két csapat alakult ki. Yoh, Horohoro, Ren, Ryu, Anna, Manta, Chocolove és Faust a szoba egyik végében, Rosalie, Cassy, Hao és én pedig a másikban.
- Na, most mi van, csoportosztás? - kérdezte Rosalie értetlenkedve.
- Ti az ellenségeink vagytok, ezen még a túlvilág sem változtatott.
- Nem mindegyikük haver... - Próbálta védeni Horohoro Cassyt.
- Az ő oldalán áll még a barátnőd is, ez tény.
- De ő...
- Hé, ez nem igaz! Én Dante oldalán állok! - Cassy tett egy lépést feléjük.
- Cass'...
- Nem! Én nem akarom, hogy egy kalap alá vegyenek Hao agyatlan követőivel! És azt sem akarom, hogy téged, és Rosaliet közéjük vegyenek.
- Én bírom a társaságot. - mondta nevetve Rosalie. - Skacok, gáz amit csináltok. Nem ártottunk nektek. És nem azért jöttünk, hogy balhé legyen.
- Srácok, én... - próbált magyarázatot kipréselni magából Yoh, de Ren szokásához híven megelőzte.
- Persze hogy nem. Azért vagytok itt, mert Yoh még mindig naiv, és azt hiszi, hogy Hao megjavult.
- Szó sincs efféléről, Ren. - Szólalt meg hirtelen Hao, aki a falnak dőlve, keresztbe rakott lábakkal, elégedett mosollyal figyelte a történéseket. - Ígéretet tettem fivéremnek, amihez tartom magam, hát eddig sem hagytátok eljutni a magyarázatban?
- Ígéret? - kérdezett vissza Horohoro, akihez eközben valamilyen csoda folytán Cassy odavarázsolódott, és a srác karjaiban elbújt.
- Iiigen - válaszolt Yoh, amire mindenki rá figyelt.
- Yoh! - förmedtem rá a srácra, aki nem csinált mást, csak kellemetlenül nevetett.
- El akartam mondani tudjátok csak..
- Csak mi?
- Őszintén szólva nem igazán hagytátok, hogy bármit is mondjak. Úgy értem, odáig el tudtam jutni, hogy Hao szabadon van. Az alku pedig az volt, hogy a szabadságáért cserébe többé nem bántja az embereket.
Egy pillanatra Haora tekintettem. A fiú ugyanabban a pózban volt, csak épp az arca sötétedett el. Ekkor gondoltam, bár hallanám mit gondol, de ő volt a én megfejthetetlen rejtélyem. Az alkuban nekem valami sántított, de egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy mi. Hao lemondott volna mindenről? Nem értettem az egészet. Így mi értelme lenne élnie? Semmi logikát nem véltem benne felfedezni.
- És te elhitted neki?
- Hao mester nem hazudik. - Védte Rosalie.
Igen, ő volt köztünk az egyetlen olyan követője Honak, aki valójában vakon rábízta magát a srácra, és ténylegesen elismerte, hogy az ő tanait követi, és az ő világnézete az igaz.
Nekem ez sosem sikerült. Nem tudtam vakon hinni minden szavának, nem tudtam megállni, hogy ne mondjam el a véleményem, és nem tudtam sosem a követői közé sorolni magam ilyen szinten.
- Én sem hiszem, hogy hazudott.
Úgy tűnt, hogy bár a gyanakvás megmaradt, a kedélyek csillapodtak, a harc veszélye elmúlik. Cassyre néztem, aki azon törte a fejét, hogy mivel terelhetné el a többiek figyelmét. Aztán hirtelen megszólalt.
- Mi lenne, ha csinálnánk egy csajos napot, a fiúk meg egy pasis napot? Végül is .. Szerintem tök jól kijöhetnénk egymással, nem? Dante? - Cassy mosolyogva, biztatást remélve rám nézett.
Be kell vallanom, tetszett az ötlet. Úgy tűnt, Yoh bevédi testvérét, ha kell, és mivel kényelmesebb volt a környezetükben lenni, mint ide-oda vándorolni, így egészen bizonyos volt, hogy velük maradunk, akkor viszont nem árt, ha összeszokunk. A fiú-lány párosokkal már nem voltak nagyobb gondok, bár nem igazán kedveltem senkit, de a legnagyobb bajom is csak az idegbeteg Rennel, és a Cassyre teljesen ráakaszkodott Horohoroval volt, amitől eltekinthettem, viszont Anna, Tamara, és Pirika nem igazán szívleltek minket és hogy őszinte legyek, nem volt különb az én véleményem sem róluk. Másrészről viszont nem adtam nekik esélyt, hisz nem vallott rám, ráadásul a gondolataikban rendszerint a halálunkat kívánták, de annyi minden történt velem abban a kis időben, annyi mindenben változott a hozzáállásom, hogy úgy éreztem, talán egyszer nem halok bele a próbálkozásba.
- Amíg nem a cipők a téma, addig benne vagyok. - Ezután Cassy Rosaliera nézett, aki éppen vérre menő farkasszemet nézett Rennel.
- Rosalie? - kérdezte Cassy a lánytól, aki oda se bagózott társa szavaira.
- Hé, Rose...
- ROSE!!!! - üvöltöttem el magam, amire kizökkent a szempárbajból és hevesen pislogni kezdett.
- Mivan?
- Holnap lánykörnyezetbe leszel.
- Az mit jelent?
- Megyünk shoppingolni, rucikat nézni, pletykálni a színészekről, és elmeséljük egymásnak, hogy a harc során mennyire törtek le a körmeink.
Nem is kellett olvasnom a lány gondolatait. Rosalie arcára minden rá volt írva. Elkezdtem nevetni, aztán megnyugtattam, hogy valószínűleg csak mászkálunk a városban, és nem több.
Miután a fiúk is bár vonakodva, de beleegyeztek, illetve Anna is egy morgás kíséretében belement, mindannyian szétoszlottunk. Cassy Horohoroval tartott, Rosalie a srácokkal indult el ökörködni, én pedig egyhelyben álltam, és néztem, ahogy a szoba kiürül.
Egyszer csak Hao mellém sétált.
- Nem megyünk el egyet sétálni?
Meglepődve pislogtam.
- Minek?
- Hm...
Tudtam, hülye kérdés, de nem voltam formában.
- Rendben.
A srác elégedett mosollyal az arcán a kezét nyújtotta, amit megfogtam, és elindultunk a közeli erődhöz.
- Ne erősködjünk! Hé! - Ekkor a lány elengedett és szomorúan rám nézett.
- Sajnálom Liart.
Nagyokat pislogtam.
- Miért?
- Hát őt adtad oda Doloremnek. Hallottuk.
Elnevettem magam.
- Dolorem a közelébe nem mehet Liarnak.
- Mi?
A démon megjelent a hátam mögött elégedetten mosolyogva.
- Liar velem van összeköttetésben. Amíg van test, amihez kötődik, addig az alvilágnak esélye sincs hozzáérni. Dolorem csak annyit tudott, hogy velem van, de azt nem, hogy a testem be is fogadta őt, és lakhelyül szolgál neki.
- Akkor ezért támadt ránk! - hördült fel Horohoro.
- Nem. Azért támadt ránk, mert neki nem volt érdeke abban, hogy elengedjen titeket is, és a szellemeket is. Nem szegi meg soha a szavát, viszont a kéréseket kiforgatja, én pedig ezt elfelejtettem. Sajnálom. - Kényelmetlenül elnevettem magam. - Többé nem fordul elő.
- Még jó hogy! Én tuti be nem teszem oda többé a lábam, az a hely valami szörnyű!
Nagyot nyeltem, de csak mosolyogtam.
- Ugyan... Az "Igazi gonosszal" ti nem találkoztatok.
- Ha már gonoszról van szó... - Kezdett bele Ren, miközben Haot nézte. Mindannyian automatikusan ugyanabba az irányba fordítottuk a fejünket. Mire észbe kaptam a szobában két csapat alakult ki. Yoh, Horohoro, Ren, Ryu, Anna, Manta, Chocolove és Faust a szoba egyik végében, Rosalie, Cassy, Hao és én pedig a másikban.
- Na, most mi van, csoportosztás? - kérdezte Rosalie értetlenkedve.
- Ti az ellenségeink vagytok, ezen még a túlvilág sem változtatott.
- Nem mindegyikük haver... - Próbálta védeni Horohoro Cassyt.
- Az ő oldalán áll még a barátnőd is, ez tény.
- De ő...
- Hé, ez nem igaz! Én Dante oldalán állok! - Cassy tett egy lépést feléjük.
- Cass'...
- Nem! Én nem akarom, hogy egy kalap alá vegyenek Hao agyatlan követőivel! És azt sem akarom, hogy téged, és Rosaliet közéjük vegyenek.
- Én bírom a társaságot. - mondta nevetve Rosalie. - Skacok, gáz amit csináltok. Nem ártottunk nektek. És nem azért jöttünk, hogy balhé legyen.
- Srácok, én... - próbált magyarázatot kipréselni magából Yoh, de Ren szokásához híven megelőzte.
- Persze hogy nem. Azért vagytok itt, mert Yoh még mindig naiv, és azt hiszi, hogy Hao megjavult.
- Szó sincs efféléről, Ren. - Szólalt meg hirtelen Hao, aki a falnak dőlve, keresztbe rakott lábakkal, elégedett mosollyal figyelte a történéseket. - Ígéretet tettem fivéremnek, amihez tartom magam, hát eddig sem hagytátok eljutni a magyarázatban?
- Ígéret? - kérdezett vissza Horohoro, akihez eközben valamilyen csoda folytán Cassy odavarázsolódott, és a srác karjaiban elbújt.
- Iiigen - válaszolt Yoh, amire mindenki rá figyelt.
- Yoh! - förmedtem rá a srácra, aki nem csinált mást, csak kellemetlenül nevetett.
- El akartam mondani tudjátok csak..
- Csak mi?
- Őszintén szólva nem igazán hagytátok, hogy bármit is mondjak. Úgy értem, odáig el tudtam jutni, hogy Hao szabadon van. Az alku pedig az volt, hogy a szabadságáért cserébe többé nem bántja az embereket.
Egy pillanatra Haora tekintettem. A fiú ugyanabban a pózban volt, csak épp az arca sötétedett el. Ekkor gondoltam, bár hallanám mit gondol, de ő volt a én megfejthetetlen rejtélyem. Az alkuban nekem valami sántított, de egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy mi. Hao lemondott volna mindenről? Nem értettem az egészet. Így mi értelme lenne élnie? Semmi logikát nem véltem benne felfedezni.
- És te elhitted neki?
- Hao mester nem hazudik. - Védte Rosalie.
Igen, ő volt köztünk az egyetlen olyan követője Honak, aki valójában vakon rábízta magát a srácra, és ténylegesen elismerte, hogy az ő tanait követi, és az ő világnézete az igaz.
Nekem ez sosem sikerült. Nem tudtam vakon hinni minden szavának, nem tudtam megállni, hogy ne mondjam el a véleményem, és nem tudtam sosem a követői közé sorolni magam ilyen szinten.
- Én sem hiszem, hogy hazudott.
Úgy tűnt, hogy bár a gyanakvás megmaradt, a kedélyek csillapodtak, a harc veszélye elmúlik. Cassyre néztem, aki azon törte a fejét, hogy mivel terelhetné el a többiek figyelmét. Aztán hirtelen megszólalt.
- Mi lenne, ha csinálnánk egy csajos napot, a fiúk meg egy pasis napot? Végül is .. Szerintem tök jól kijöhetnénk egymással, nem? Dante? - Cassy mosolyogva, biztatást remélve rám nézett.
Be kell vallanom, tetszett az ötlet. Úgy tűnt, Yoh bevédi testvérét, ha kell, és mivel kényelmesebb volt a környezetükben lenni, mint ide-oda vándorolni, így egészen bizonyos volt, hogy velük maradunk, akkor viszont nem árt, ha összeszokunk. A fiú-lány párosokkal már nem voltak nagyobb gondok, bár nem igazán kedveltem senkit, de a legnagyobb bajom is csak az idegbeteg Rennel, és a Cassyre teljesen ráakaszkodott Horohoroval volt, amitől eltekinthettem, viszont Anna, Tamara, és Pirika nem igazán szívleltek minket és hogy őszinte legyek, nem volt különb az én véleményem sem róluk. Másrészről viszont nem adtam nekik esélyt, hisz nem vallott rám, ráadásul a gondolataikban rendszerint a halálunkat kívánták, de annyi minden történt velem abban a kis időben, annyi mindenben változott a hozzáállásom, hogy úgy éreztem, talán egyszer nem halok bele a próbálkozásba.
- Amíg nem a cipők a téma, addig benne vagyok. - Ezután Cassy Rosaliera nézett, aki éppen vérre menő farkasszemet nézett Rennel.
- Rosalie? - kérdezte Cassy a lánytól, aki oda se bagózott társa szavaira.
- Hé, Rose...
- ROSE!!!! - üvöltöttem el magam, amire kizökkent a szempárbajból és hevesen pislogni kezdett.
- Mivan?
- Holnap lánykörnyezetbe leszel.
- Az mit jelent?
- Megyünk shoppingolni, rucikat nézni, pletykálni a színészekről, és elmeséljük egymásnak, hogy a harc során mennyire törtek le a körmeink.
Nem is kellett olvasnom a lány gondolatait. Rosalie arcára minden rá volt írva. Elkezdtem nevetni, aztán megnyugtattam, hogy valószínűleg csak mászkálunk a városban, és nem több.
Miután a fiúk is bár vonakodva, de beleegyeztek, illetve Anna is egy morgás kíséretében belement, mindannyian szétoszlottunk. Cassy Horohoroval tartott, Rosalie a srácokkal indult el ökörködni, én pedig egyhelyben álltam, és néztem, ahogy a szoba kiürül.
Egyszer csak Hao mellém sétált.
- Nem megyünk el egyet sétálni?
Meglepődve pislogtam.
- Minek?
- Hm...
Tudtam, hülye kérdés, de nem voltam formában.
- Rendben.
A srác elégedett mosollyal az arcán a kezét nyújtotta, amit megfogtam, és elindultunk a közeli erődhöz.
2012. december 25., kedd
21. fejezet: Csak éljük túl!
- Haver siess, ezek egyre gyorsabbak! - nyavajgott Horohoro.
- Sietnék, ha Chocolove nem menne mindig elém! - Válaszolt ingerülten Ren, miközben egymás hegyén hátán tolongtak.
- Én még nem akarok meghalni, túl szép és fiatal vagyok hozzá, hogy egy ilyen undi helyen haljak meg! - sikította Cassy.
Miközben az életünkért rohantunk, mindenki a legjobb formáját kihozva küzdött a démonok ellen. Először meg akarták őket semmisíteni, de miután rájöttek, hogy ez nem egészen úgy megy, ahogy azt gondolják, inkább a túlélésre összpontostíottak.
Miközben az életünkért rohantunk, mindenki a legjobb formáját kihozva küzdött a démonok ellen. Először meg akarták őket semmisíteni, de miután rájöttek, hogy ez nem egészen úgy megy, ahogy azt gondolják, inkább a túlélésre összpontostíottak.
- Olyan, mintha egyre csak messzebb kerülnénk a céltól. - gyanakodott Yoh.
- Illúzió, ez az utolsó ösvény.
És igazam volt. Az ösvény után egy egyszerű varázsigével eltávolítottam a látszatfelhőt, és megérkeztünk a célvonalhoz.
- Gyorsan, már nincs elég Furyokunk! - Mondta Faust, miközben Elizával folyamatosan hárította a támadásokat. A legtöbben már lihegtek, fáradtak voltak, egyedül semmire sem mentek.
- Hao? - Néztem rá a srácra, aki még egész tűrhető állapotban volt.
- Erősebb vagyok mint ők, bírom még egy jó darabig.
Bólintottam.
- Mindenki! Alkossatok kört, és hozzatok létre védőburkot.
- Ez nem jutott volna előbb eszedbe? - kérdezte Ren.
- De, de így is csak pár percig lesztek képesek fenntartani, Hao pedig legfeljebb két-három embert tudna megvédeni, mert neki is fogy az ereje. Nekem dolgom van, és Liar nem tud ekkora behatással bármit is tenni nélkülem, magatokra vagytok hagyva srácok, ráadásul arra a pár percre amíg üzenek Annának, védenetek kell a fizikai testem, és perpatvart csapok, ha akár egy karcolás is lesz rajtam! Szóval csináljátok!
A fiúk úgy tettek, ahogy mondtam. Egy kisebb kört hoztak létre, majd egyesítve a Furyokujukat megalkották a védőburkot. Kezeimet összekulcsoltam, a szemeimet behunytam, és erősen összpontosítottam Annára. A következő pillanatban abban a szobában találtam magamat, ahol a kaput megnyitottam. Mindent pont ugyanúgy találtam, ahogy ott hagytuk. Annáék semmihez se nyúltak.
Manta épp a szoba előtt ment el, és mikor meglátott engem elüvöltötte magát.
- Te meg hogy...Sze-szellem lettél? Akkor a többiek? - Nagy rémületében azt se tudta, hova kapja a fejét. Miután meguntam az ijedezését ráüvöltöttem.
- Fogd már be, törpe!- Erre a kissrác abbahagyta az értetlenkedést, és figyelni kezdett.
- Anna. Hol van Anna?
- É-én azt nem tudom.
- Akkor mégis mire vársz? Én nem tudom megkeresni, mert ide vagyok kötve, nincs sok időnk, a többiek mindjárt meghalnak, siess!
És Manta elrohant. Percekkel később végre Annával az oldalán visszajött, én pedig tudtam, hogy visszatérhetek a testembe.
És Manta elrohant. Percekkel később végre Annával az oldalán visszajött, én pedig tudtam, hogy visszatérhetek a testembe.
Hamar visszakerültem az alvilágba. A többiek még mindig tartották a védőburkot, ami meglepett.
- Még egy kicsit srácok... - mondtam halkan, reménykedve abban, hogy kibírják.
Egyszer csak a kapu megjelent előttünk, és lassan nyílni kezdett. Nem vártuk meg, amíg teljesen széttárul. Mind, egytől-egyig, amint kiférünk rajta, rohantunk is át.
A megérkezés nem volt a legfényesebb. Legelöl Horohoro ment, aki megbotlott, és a kapu előtt kifeküdt.
A megérkezés nem volt a legfényesebb. Legelöl Horohoro ment, aki megbotlott, és a kapu előtt kifeküdt.
Őt követte Chocolove, aki átesett rajta, és a fiún ért földet. Ugyanígy járt utána Ren, Faust, és mikor Ryu lecsúszott a nagy rakásról, azzal a lendülettel elgáncsolta Rosaliet, aki Cassyt, aki Haot, és aki végül engem.
Így a megérkezésünkkel járó csoportkép felért egy ötévesek által rendezett "kicsi a rakás" játék kinézetével.
Így a megérkezésünkkel járó csoportkép felért egy ötévesek által rendezett "kicsi a rakás" játék kinézetével.
Anna gondolataiban már ordított velünk, Manta azt kérdezgette magában, hogy normálisak vagyunk-e, nekem pedig égett a bőr a képemről....
20. fejezet: Rémálom
- Ébredj!
- Meghalt!
- Fogd be a szád, inkább segíts a barátaidnak!
- Ne parancsolgass nekem! Nem vagyok a...
Vadul köhögve, csurom vizesen ébredtem. A víz folyamatosan jött fel a torkomból, és minden egyes köhögés után úgy éreztem, mintha félrenyelnék. Mindketten ijedten rám néztek. A srác a tarkómnál fogva tartotta felsőtestem, míg Cassy azt se tudta hirtelen mit csináljon.
- Meg fog fulladni!
- Nem fog megfulladni, mit gondolsz, miért tartom a fejét? - Hallottam Hao hangjában az ingerültséget, és azt, hogy robbanásra kész állapotban van.
Miután egy picit abbamaradt a folytonos köhögésem, szólni akartam Cassynek, hogy jól vagyok, de amint megtehettem volna, bevillantak a visszakapott emlékeim, és csak pár szót tudtam kinyögni.
- Megöltem őket...
Ismét mindketten rám figyeltek, de nem tudták hova tenni, amit mondtam.
- Menj el.
- Nem! Ő a barátom, és most segítségre szorul!
- Nem tudsz Cassandra! Ha nem akarsz láb alatt lenni, akkor segíts a többieknek!
- Bunkó! Ha meghal, a te hibád lesz! - ezzel letudva a vitát Cassy sértődötten Oversoult alakított ki, és elment. Hao rám nézett. Éjfekete szemeiben aggodalom csillogott.
- Jól vagy?
- Megöltem őket.- ismételtem magam gépiesen.
- Dante... - Úgy tűnt valamit keres a szemeimben, amit nem igazán sikerül megtalálnia.
- Megöltem őket, és nem tudtam róla....
- Dante, ébredj!
- Megöltem őket...
Hao felmordult. Nem tudta, mihez kezdjen velem.
Mikor körbe néztem, embereket láttam. A falubéli lakosokat, akik körülöttünk álltak, és gyilkos tekintettel figyeltek engem. Hallottam a gondolataikat. Mind engem hibáztattak a szüleim haláláért, és bosszút követeltek. Hao lassan letett a földre, de még mielőtt elhúzhatta volna a kezeit, én felordítottam, és a nyakába borultam.
- Ne engedj el, meg fognak ölni! Nem akartam megölni őket! Ne engedd, hogy bántsanak!
- Dante..
- Kérlek!
- Nyugodj meg. - Hao magához szorított. - Nem fog senki sem bántani. Hol vagy?
- Kérlek.
- Dante, hol vagy?
Pár pillanatig gondolkodnom kellett, majd válaszoltam.
- A szülőfalumban.
- Mi látsz?
- A város lakóit. Körben állnak. Meg akarnak ölni!
- Miért?
- Mert megöltem a szüleimet...
Pár pillanatig újra csönd lett köztünk, majd válaszolt.
- Jól figyel most rám: amit látsz, csak illúzió. Nem létezik. Még mindig az alvilágban vagyunk, és megtámadtak minket. Ébredj fel, hogy végre kijuthassunk innen. Ébredj! Ébredj...
A város lassan szétesni látszott. A házak, mint papírdarabok elégtek, helyüket fák váltották fel, mik felénk magasodtak. Az emberek is kezdtek lassan a semmibe veszni. Hao maga elé tolt, belenézett a szemembe, és elmosolyodott.
- Üdv újra köztünk.
- Hao... - Én is mosolyogni szerettem volna, de nem ment. Bár visszakerültem a valóságba, még mindig tisztán élt bennem az emlékeim minden apró részlete. Sírni akartam, de annyira megalázónak tartottam az egész helyzetet, hogy inkább minden erőmet bevetve, visszatartottam a könnyeket.
Hao a kezeimet erősen fogta, mintha csak attól félne, hogy elszököm, de nem zavart. Jól esett a támogatása, ráadásául szükségem is volt rá. Mikor meg akartam kérdezni, hogy mit értett azon, amikor azt mondta, hogy megtámadtak minket, Ryu egy fába repülő teste, amit egy pár démon követett, mindent megértetett velem.
- Dolorem, te nyomorult...
- Dante, ki kell innen jutnunk.
- Kívülről kell segítséget hívnunk, másként nem tudunk. Innen nem lehet kinyitni a kaput! Anna tudja, hogy kell. - Mindketten felálltunk, és a többiekhez rohantunk. - Ha a kapu helyéhez érünk, én át tudok szólni neki, de... Hm.. Fejezzétek be! - üvöltöttem oda a többieknek.
- Dante! - Kiáltott fel Cassy boldogan. - Jól vagy? Minden rendben?
- Nincs időnk a bájcsevejre Cass', mindenki rohanjon, amilyen gyorsan csak tud azon az útvonalon, ahol jöttünk! Vissza kell mennünk a kiinduló ponthoz!
Attól tartottam, hogy kérdéseikkel fogják húzni az időt, de tévedtem. Az egész bagázs elkezdett rohanni az ösvényen, amihez Haoval rögtön csatlakoztunk mi is.
- Meghalt!
- Fogd be a szád, inkább segíts a barátaidnak!
- Ne parancsolgass nekem! Nem vagyok a...
Vadul köhögve, csurom vizesen ébredtem. A víz folyamatosan jött fel a torkomból, és minden egyes köhögés után úgy éreztem, mintha félrenyelnék. Mindketten ijedten rám néztek. A srác a tarkómnál fogva tartotta felsőtestem, míg Cassy azt se tudta hirtelen mit csináljon.
- Meg fog fulladni!
- Nem fog megfulladni, mit gondolsz, miért tartom a fejét? - Hallottam Hao hangjában az ingerültséget, és azt, hogy robbanásra kész állapotban van.
Miután egy picit abbamaradt a folytonos köhögésem, szólni akartam Cassynek, hogy jól vagyok, de amint megtehettem volna, bevillantak a visszakapott emlékeim, és csak pár szót tudtam kinyögni.
- Megöltem őket...
Ismét mindketten rám figyeltek, de nem tudták hova tenni, amit mondtam.
- Menj el.
- Nem! Ő a barátom, és most segítségre szorul!
- Nem tudsz Cassandra! Ha nem akarsz láb alatt lenni, akkor segíts a többieknek!
- Bunkó! Ha meghal, a te hibád lesz! - ezzel letudva a vitát Cassy sértődötten Oversoult alakított ki, és elment. Hao rám nézett. Éjfekete szemeiben aggodalom csillogott.
- Jól vagy?
- Megöltem őket.- ismételtem magam gépiesen.
- Dante... - Úgy tűnt valamit keres a szemeimben, amit nem igazán sikerül megtalálnia.
- Megöltem őket, és nem tudtam róla....
- Dante, ébredj!
- Megöltem őket...
Hao felmordult. Nem tudta, mihez kezdjen velem.
Mikor körbe néztem, embereket láttam. A falubéli lakosokat, akik körülöttünk álltak, és gyilkos tekintettel figyeltek engem. Hallottam a gondolataikat. Mind engem hibáztattak a szüleim haláláért, és bosszút követeltek. Hao lassan letett a földre, de még mielőtt elhúzhatta volna a kezeit, én felordítottam, és a nyakába borultam.
- Ne engedj el, meg fognak ölni! Nem akartam megölni őket! Ne engedd, hogy bántsanak!
- Dante..
- Kérlek!
- Nyugodj meg. - Hao magához szorított. - Nem fog senki sem bántani. Hol vagy?
- Kérlek.
- Dante, hol vagy?
Pár pillanatig gondolkodnom kellett, majd válaszoltam.
- A szülőfalumban.
- Mi látsz?
- A város lakóit. Körben állnak. Meg akarnak ölni!
- Miért?
- Mert megöltem a szüleimet...
Pár pillanatig újra csönd lett köztünk, majd válaszolt.
- Jól figyel most rám: amit látsz, csak illúzió. Nem létezik. Még mindig az alvilágban vagyunk, és megtámadtak minket. Ébredj fel, hogy végre kijuthassunk innen. Ébredj! Ébredj...
A város lassan szétesni látszott. A házak, mint papírdarabok elégtek, helyüket fák váltották fel, mik felénk magasodtak. Az emberek is kezdtek lassan a semmibe veszni. Hao maga elé tolt, belenézett a szemembe, és elmosolyodott.
- Üdv újra köztünk.
- Hao... - Én is mosolyogni szerettem volna, de nem ment. Bár visszakerültem a valóságba, még mindig tisztán élt bennem az emlékeim minden apró részlete. Sírni akartam, de annyira megalázónak tartottam az egész helyzetet, hogy inkább minden erőmet bevetve, visszatartottam a könnyeket.
Hao a kezeimet erősen fogta, mintha csak attól félne, hogy elszököm, de nem zavart. Jól esett a támogatása, ráadásául szükségem is volt rá. Mikor meg akartam kérdezni, hogy mit értett azon, amikor azt mondta, hogy megtámadtak minket, Ryu egy fába repülő teste, amit egy pár démon követett, mindent megértetett velem.
- Dolorem, te nyomorult...
- Dante, ki kell innen jutnunk.
- Kívülről kell segítséget hívnunk, másként nem tudunk. Innen nem lehet kinyitni a kaput! Anna tudja, hogy kell. - Mindketten felálltunk, és a többiekhez rohantunk. - Ha a kapu helyéhez érünk, én át tudok szólni neki, de... Hm.. Fejezzétek be! - üvöltöttem oda a többieknek.
- Dante! - Kiáltott fel Cassy boldogan. - Jól vagy? Minden rendben?
- Nincs időnk a bájcsevejre Cass', mindenki rohanjon, amilyen gyorsan csak tud azon az útvonalon, ahol jöttünk! Vissza kell mennünk a kiinduló ponthoz!
Attól tartottam, hogy kérdéseikkel fogják húzni az időt, de tévedtem. Az egész bagázs elkezdett rohanni az ösvényen, amihez Haoval rögtön csatlakoztunk mi is.
2012. december 24., hétfő
Boldog karácsonyt!
Boldog karácsonyt, és kellemes ünnepeket kívánok nektek a Shaman king fici minden szereplője nevében! :)
19. fejezet: Fájó múlt 2. rész
Aznap nagy mulatságot rendezett a város. Emlékszem, az alapítók ünnepe volt, amit minden évben megrendeztünk, és amire akkor először nem mehettem el. Miközben elhaladtunk a főtér mellett, fájó szívvel néztem végig, ahogy a korombeli gyerekek egymás közt játsszák a hagyományi játékokat, vagy épp a zenére táncolnak, a műsort nézik. Én is ott akartam lenni, én is önfeledten akartam szórakozni, de az ördögűzés nem várhatott... Annyi keserűség volt aznap bennem, hogy nem szóltam egy szót se a szüleimhez. Egyedül egyszer, anyához, mikor próbált megvigasztalni azzal, hogy jövőre is lesz, de én erre csak annyit mondtam, hogy utálom őt, utálom apát, és nem akarom hogy többé hozzám szóljanak.
Ezt persze nem gondoltam komolyan, de alig voltam hat éves, nem tudtam mit beszélek.
A háznál megálltunk, bementünk, és a lassan már szokásossá, egyhangúvá vállt kép tárult elém. Egy férfi, aki tombol, őrjöng, nem evilági hangokkal ostromolja a fülünket, gyilkolásra kész állapotban, vérző szemekkel.
Mint mindig, anya miközben megrajzolta a kört, apa lefogta, lekötözte a férfit, és pont úgy, mint ahogy már több százszor. Ismét a testembe űzték a démont. Ám ekkor valami történt. A fejemben egy nem evilági hang szólalt meg. A démon beszélt, hallottam, és értettem. Soha nem történt még ilyen. Miközben apa próbálta belőlem kiűzni a szörnyeteget, az folyamatosan hozta fel a szívemben lévő fájdalmakat, az utálatot, a dühömet, a haragomat, minden rosszat amit a szüleim iránt tápláltam. Életemben nem éreztem még olyan gyilkolási vágyat, mint akkor. Nem érdekelt az egész szertartás, nem akartam tőle megszabadulni, nem fájt hogy bennem volt. Ő más volt, mint a többi. Minden érzelmet felhozott, ami bennem dúlt több éven át, és ezeket az indulatokat erővé generálta. Hatalmat kaptam. Anya szellemeket hívott, hogy lefogjanak, apa egyre erőteljesebben mondta az igét, én pedig kezdtem érezni, ahogy a démon lassan kilép a testemből. Még mielőtt ez megtörténhetett volna, elüvöltötte magát " Segíts, és megszabadulsz mindentől, ami fájdalmat okozott!"
Nem kellett gondolkodnom mit tegyek. Kirohantam a körből, megfogtam egy kést, és nekitámadtam apának. Ő próbált küzdeni, de annyira hirtelen érte a támadás, hogy esélye sem volt. A késsel átvágtam a nyakát, majd a szívébe döftem, és ott hagytam. Anya sikítva guggolt le a sarokba, és mikor elindultam felé, könyörgött, hogy hagyjam életben. Egy pillanatra megdermedtem. Nem tudtam mitévő legyek, de a démon végül átvette a testemen az irányítást, és a kezeimmel megfogta anya arcát, majd elfordította a nyakát úgy, hogy az teljes egészében, egy kört leírva átfordult. Pár órával később a földön feküdve, mintha csak egy rossz rémálomból szabadultam volna, hirtelen felriadtam. Mikor föltápászkodtam elém tárult tettem minden eredménye. Anya kitekert nyakkal oldalra dőlő és apa vérben úszó holteste, az ágyon a férfi, akiből a démont kiűztük. Senki sem élte túl. Én voltam az egyetlen a nagy szobában, aki élt. Bűntudatot kellett volna éreznem, de nem éreztem. Pár nap múlva vettem csak észre magamon, hogy változik, torzul a személyiségem. Az iskolában, ha valaki egy rossz szót szólt rólam, vagy Everől, kis híján megöltem. Az igazgató először a szüleimet akarta behívatni, mert nem tudta hogy meghaltak, ahogy a város más emberei sem, majd miután ezt megtagadtam, és sokáig nem is mentem be, végül kirúgattak.
Ekkor azonban már nem érdekelt, a várost elhagyni készültem.
Akkoriban jelent meg először előttem a démon valódi alakjában. Egy gyönyörű nő volt, barna hajjal, szürke bőrrel, szemfehérje éjsötét volt, szemei, mint ahogy a megszállás óta az enyéim is, vérvörösen izzottak. Elmondta, hogy ő egy őrző démon, és ha megtudom, mi az igazi neve, akkor nem öl meg. Adott rá egy hetet. Én három nap alatt megtudtam, és a szolgámmá tettem őt. Mikor a nevemről faggatott, nem mondtam el neki. Úgy éreztem kiszolgáltatottá válnék, így önhatalmúlag a férfiról, aki megjárta a pokol minden bugyrát, Danténak nevezett el. Ezek után már nem volt más dolgom, mint elindulni. Mikor a város határához értem, összefutottam Evevel, aki nem értette miért megyek el. Nem mondtam neki semmit az egész elszökésemről. Ami azt illeti a megszállás után kerültem a lányt. Agresszív voltam, közveszélyes, és beszámíthatatlan. Féltettem az életét, attól tartottam kárt teszek benne, vagy ami rosszabb, megölöm. Mikor követelte, hogy magyarázzam el neki, miért megyek el, és ő miért nem jöhet velem, én hazudtam: hazudtam, hogy mert gyenge, és nem tudok vele mit kezdeni, csak terhemre lenne, majd ezzel letudva az egészet, ott hagytam őt, és elindultam isten tudta csak hová...
Ezt persze nem gondoltam komolyan, de alig voltam hat éves, nem tudtam mit beszélek.
A háznál megálltunk, bementünk, és a lassan már szokásossá, egyhangúvá vállt kép tárult elém. Egy férfi, aki tombol, őrjöng, nem evilági hangokkal ostromolja a fülünket, gyilkolásra kész állapotban, vérző szemekkel.
Mint mindig, anya miközben megrajzolta a kört, apa lefogta, lekötözte a férfit, és pont úgy, mint ahogy már több százszor. Ismét a testembe űzték a démont. Ám ekkor valami történt. A fejemben egy nem evilági hang szólalt meg. A démon beszélt, hallottam, és értettem. Soha nem történt még ilyen. Miközben apa próbálta belőlem kiűzni a szörnyeteget, az folyamatosan hozta fel a szívemben lévő fájdalmakat, az utálatot, a dühömet, a haragomat, minden rosszat amit a szüleim iránt tápláltam. Életemben nem éreztem még olyan gyilkolási vágyat, mint akkor. Nem érdekelt az egész szertartás, nem akartam tőle megszabadulni, nem fájt hogy bennem volt. Ő más volt, mint a többi. Minden érzelmet felhozott, ami bennem dúlt több éven át, és ezeket az indulatokat erővé generálta. Hatalmat kaptam. Anya szellemeket hívott, hogy lefogjanak, apa egyre erőteljesebben mondta az igét, én pedig kezdtem érezni, ahogy a démon lassan kilép a testemből. Még mielőtt ez megtörténhetett volna, elüvöltötte magát " Segíts, és megszabadulsz mindentől, ami fájdalmat okozott!"
Nem kellett gondolkodnom mit tegyek. Kirohantam a körből, megfogtam egy kést, és nekitámadtam apának. Ő próbált küzdeni, de annyira hirtelen érte a támadás, hogy esélye sem volt. A késsel átvágtam a nyakát, majd a szívébe döftem, és ott hagytam. Anya sikítva guggolt le a sarokba, és mikor elindultam felé, könyörgött, hogy hagyjam életben. Egy pillanatra megdermedtem. Nem tudtam mitévő legyek, de a démon végül átvette a testemen az irányítást, és a kezeimmel megfogta anya arcát, majd elfordította a nyakát úgy, hogy az teljes egészében, egy kört leírva átfordult. Pár órával később a földön feküdve, mintha csak egy rossz rémálomból szabadultam volna, hirtelen felriadtam. Mikor föltápászkodtam elém tárult tettem minden eredménye. Anya kitekert nyakkal oldalra dőlő és apa vérben úszó holteste, az ágyon a férfi, akiből a démont kiűztük. Senki sem élte túl. Én voltam az egyetlen a nagy szobában, aki élt. Bűntudatot kellett volna éreznem, de nem éreztem. Pár nap múlva vettem csak észre magamon, hogy változik, torzul a személyiségem. Az iskolában, ha valaki egy rossz szót szólt rólam, vagy Everől, kis híján megöltem. Az igazgató először a szüleimet akarta behívatni, mert nem tudta hogy meghaltak, ahogy a város más emberei sem, majd miután ezt megtagadtam, és sokáig nem is mentem be, végül kirúgattak.
Ekkor azonban már nem érdekelt, a várost elhagyni készültem.
Akkoriban jelent meg először előttem a démon valódi alakjában. Egy gyönyörű nő volt, barna hajjal, szürke bőrrel, szemfehérje éjsötét volt, szemei, mint ahogy a megszállás óta az enyéim is, vérvörösen izzottak. Elmondta, hogy ő egy őrző démon, és ha megtudom, mi az igazi neve, akkor nem öl meg. Adott rá egy hetet. Én három nap alatt megtudtam, és a szolgámmá tettem őt. Mikor a nevemről faggatott, nem mondtam el neki. Úgy éreztem kiszolgáltatottá válnék, így önhatalmúlag a férfiról, aki megjárta a pokol minden bugyrát, Danténak nevezett el. Ezek után már nem volt más dolgom, mint elindulni. Mikor a város határához értem, összefutottam Evevel, aki nem értette miért megyek el. Nem mondtam neki semmit az egész elszökésemről. Ami azt illeti a megszállás után kerültem a lányt. Agresszív voltam, közveszélyes, és beszámíthatatlan. Féltettem az életét, attól tartottam kárt teszek benne, vagy ami rosszabb, megölöm. Mikor követelte, hogy magyarázzam el neki, miért megyek el, és ő miért nem jöhet velem, én hazudtam: hazudtam, hogy mert gyenge, és nem tudok vele mit kezdeni, csak terhemre lenne, majd ezzel letudva az egészet, ott hagytam őt, és elindultam isten tudta csak hová...
2012. december 22., szombat
18. fejezet: Fájó múlt 1. rész
Írországban születtem, egy kis városkában, Arklowban. A családom több mint ezer éves ördögűző múltra tekintett vissza. A famíliám női tagja mind egytől-egyig médiumok, a férfiak pedig sámánok voltak. Én különlegesnek számítottam mert mind sámán, mind médium képességekkel rendelkeztem. A szüleim nagyon hamar, négy éves koromban elmondták hogy az én létezésem célja nem más, mint a gonosz elűzése a Földről. Először ezt nem igazán értettem, de rá egy évre világossá vált. 5 éves koromban került sor az első ördögűzésemre. Anya és apa elvittek egy férfihez, akit megszállt egy démon, megölte a családját, a gyerekeit, a feleségét, és a szomszédok hívtak minket, hogy segítsünk eltávolítani a férfiből a gonoszt. Anya egy kört rajzolt körém, miközben apa lekötözte a férfit. Ezután anya valami furcsa nyelven elkezdett kántálni, és ekkor hatalmasodott el rajtam először az igazi félelem. A férfi testéből furcsa, fekete füst áramlott ki, amely lassan egy démon képét formálta meg. Vérvörösen izzó szemei rámmeredtek, hatalmas fogaival vicsorgott, támadni készült. Anya parancsot adott a démonnak. A testembe zárta. Őrjítő fájdalom lett úrra a testemen. Úgy éreztem, mintha a démon cafatokra tépne, mintha a bőröm leválna a húsról. A szemeim égtek, üvöltöttem. Apa ekkor egy tőrt nyomott a mellkasomba, a kör körülöttem izzott, majd a fájdalom alább maradt, lassan megszűnt. Ezután anya azt mondta büszke rám, és hogy legközelebb is legyek ilyen erős, és bátor. Majdnem minden nap át kellett ezt élnem. Kérleltem minden alkalommal őket, hogy ne tegyék ezt velem, hogy hagyjanak elmenni. Zokogva rohantam el, mikor menni kellett, de apa mindig megtalált, és ájulásig vert. Nem menekülhettem. Nekem ez volt a sorsom, ezt kellett csinálnom, bármi történt is.
Az iskolában nem voltak barátaim. A gyerekek féltek tőlem, elátkozottnak, démonnak hívtak. Úgy éreztem, nincs miért élnem. Az egyik ördögűzésnél az egyik iskolatársam anyjához kellett mennünk. Ekkor ismertem meg Evet. Bár ekkor még nem tudtam, de pár hónappal később kiderült, hogy hozzám hasonlóan ő is sámán, és őt is ugyanúgy, teljesen kiközösítették, csak mert más volt. Először nem akartam vele barátkozni. Féltem, hogy talán mégsem olyan, mint én, hisz még soha nem találkoztam más sámánokkal azelőtt, nem tudhattam mi is az, amiben hasonlítunk. De a lány nem tágított. Bennem látta a magányból kivezető utat, én pedig egy idő után feladtam a monogám életet, és barátomnak fogadtam.
Azt hittem minden rendbe jött, amennyire az én elátkozott életem helyre jöhetett, de tévedtem.
Hamarosan egy olyan ördögűzésen vettem részt, ami örökre megváltoztatta az életemet....
Az iskolában nem voltak barátaim. A gyerekek féltek tőlem, elátkozottnak, démonnak hívtak. Úgy éreztem, nincs miért élnem. Az egyik ördögűzésnél az egyik iskolatársam anyjához kellett mennünk. Ekkor ismertem meg Evet. Bár ekkor még nem tudtam, de pár hónappal később kiderült, hogy hozzám hasonlóan ő is sámán, és őt is ugyanúgy, teljesen kiközösítették, csak mert más volt. Először nem akartam vele barátkozni. Féltem, hogy talán mégsem olyan, mint én, hisz még soha nem találkoztam más sámánokkal azelőtt, nem tudhattam mi is az, amiben hasonlítunk. De a lány nem tágított. Bennem látta a magányból kivezető utat, én pedig egy idő után feladtam a monogám életet, és barátomnak fogadtam.
Azt hittem minden rendbe jött, amennyire az én elátkozott életem helyre jöhetett, de tévedtem.
Hamarosan egy olyan ördögűzésen vettem részt, ami örökre megváltoztatta az életemet....
17. fejezet: A tó tündére, Dolorem
Bár maga a tó vízzel volt tele, a lelkek miatt mégsem lehetett hozzáérni.. Lassan lépdelve a víz felszín felett pár centivel, megálltam a közepén, és elüvöltöttem magamat.
- 1*Dolorem!
Pár pillanattal később a tó feléledt, a lelkek zavarossá tették, lassan sötétülni kezdett, bár fényéből továbbra sem vesztett. Egy pillantást vetettem a többiekre. Mind egytől-egyig ijedten nézték a tó mozgását, de mozdulni egyikük sem mozdult.
Visszahallottam a nevet, amit kiáltottam. A tó közvetítette a hangomat, ami hihetetlen gyorsasággal eljutott a továbbítandó személynek. Előttem a víz egy kis része lassan kezdett kiemelkedni a tóból, közben női alakot kezdett el formálni. Mikor a test kész lett, a víz többi része visszafolyt a tóba, így ő is velem együtt a víz felszínén lebegett.
- Dolorem... - suttogtam önkívületi állapotban. Amint kimondtam a szavakat a testemet a víz teljes egészében elnyelte, egyedül, végtelenül hagyva lelkemet a víz felszín felett. Nem fájt, valójában nem éreztem semmit. A lelkek hamar cselekedtek, így az ideiglenes halálom szinte észrevehetetlen volt. Hallottam Yoh gondolatait. Segíteni akart, azt hitte bajban vagyok. Hao fogta le, és parancsolt rá. Tudom, nem volt vele tisztában, de ezzel megmentette öccse életét.
- Dante, a lány, ki hű névadójához. - Szólalt meg lágy, kedves hangján Dolorem. Ha nem tudtam volna, hogy kivel állok szemben, teljes biztonság töltött volna el, de sajnos ismertem, és tudtam, egész idő alatt veszélyben leszek. - Még nem telt le az időd, mi szél hozott erre, hol a madár se jár?
- Két okom volt arra, hogy ide jöjjek.
Dolorem kéken izzó szemei tágra nyíltak, s érdeklődően följebb emelte fejét.
- Az első okom egyszerű: nemrégiben néhány lélek, kiknek nincs itt semmi keresnivalójuk, hozzád kerültek. Kérem vissza őket.
- Kikről beszélsz, Dante?
- Ne játszd az ostobát, Dolorem!
A nő ajkai mosolyra húzódtak, szemei felcsillantak.
- Azokat a lelkeket ajándékba kaptam, az enyémek, nincs jogod visszakövetelni őket.
- Azoknak a lelkeknek van gazdájuk, nem hozzád tartoznak!
- Merész szavak, egy halandó embertől, kinek lelke az én kezemben van!
- Nem félek tőled.
- Jól tudom én azt, de lásd be, ostobaság volt idejönnöd. Nem kapod vissza őket.
- Alkut ajánlok.
- Nincs semmid, ami érték lenne számomra. Mindened az enyém. Az életed, az emlékeid, a gondolataid. te magad.
- Van egy démonom.
- Több ezer démon áll a rendelkezésemre, nem szorulok rájuk
- Ő egy őrző.
- Egy őrző?
- A pokolból jött, a 8. kapu őre. Ő egy ereklye.
- Egy igen értékes ereklye. Ennyit érnének neked ezek a lelkek?
- Igen, ennyit érnek. Megkapod őt, cserébe értük, és az emlékeimért.
- Az emlékeid?
- Ez a másik, amiért jöttem. Vissza akarom őket kapni.
- Oly kevés az időd, halandó. Értelmetlen lenne újra emlékezned.
- Az emlékeim, és a lelkek, cserébe 2*Mentiri.
Dolorem gondolkodóba esett. Ez idő alatt alkalmam nyílt arra, hogy újból a többiek felé pillantsak. Ahogy láttam, a démonok, tündérek, és ott ólálkodó lelkek körülvették őket, és egyre közelebb kerültek hozzájuk. Rossz előérzetem támadt.
- Rendben. Az alku áll. Mentiriért cserébe az emlékeid, és a lelkek.
Az alku megköttetett. Dolorem a kezeivel közre fogtam az arcomat, én pedig felsikoltottam...
1*: Latin szó > Jelentése: fájdalom. A tó "tündére" Egy az idővel született lény, aki az alvilágot uralja.
2* Latin szó > Jelentése: Hazugság. Liar neve.
- 1*Dolorem!
Pár pillanattal később a tó feléledt, a lelkek zavarossá tették, lassan sötétülni kezdett, bár fényéből továbbra sem vesztett. Egy pillantást vetettem a többiekre. Mind egytől-egyig ijedten nézték a tó mozgását, de mozdulni egyikük sem mozdult.
Visszahallottam a nevet, amit kiáltottam. A tó közvetítette a hangomat, ami hihetetlen gyorsasággal eljutott a továbbítandó személynek. Előttem a víz egy kis része lassan kezdett kiemelkedni a tóból, közben női alakot kezdett el formálni. Mikor a test kész lett, a víz többi része visszafolyt a tóba, így ő is velem együtt a víz felszínén lebegett.
- Dolorem... - suttogtam önkívületi állapotban. Amint kimondtam a szavakat a testemet a víz teljes egészében elnyelte, egyedül, végtelenül hagyva lelkemet a víz felszín felett. Nem fájt, valójában nem éreztem semmit. A lelkek hamar cselekedtek, így az ideiglenes halálom szinte észrevehetetlen volt. Hallottam Yoh gondolatait. Segíteni akart, azt hitte bajban vagyok. Hao fogta le, és parancsolt rá. Tudom, nem volt vele tisztában, de ezzel megmentette öccse életét.
- Dante, a lány, ki hű névadójához. - Szólalt meg lágy, kedves hangján Dolorem. Ha nem tudtam volna, hogy kivel állok szemben, teljes biztonság töltött volna el, de sajnos ismertem, és tudtam, egész idő alatt veszélyben leszek. - Még nem telt le az időd, mi szél hozott erre, hol a madár se jár?
- Két okom volt arra, hogy ide jöjjek.
Dolorem kéken izzó szemei tágra nyíltak, s érdeklődően följebb emelte fejét.
- Az első okom egyszerű: nemrégiben néhány lélek, kiknek nincs itt semmi keresnivalójuk, hozzád kerültek. Kérem vissza őket.
- Kikről beszélsz, Dante?
- Ne játszd az ostobát, Dolorem!
A nő ajkai mosolyra húzódtak, szemei felcsillantak.
- Azokat a lelkeket ajándékba kaptam, az enyémek, nincs jogod visszakövetelni őket.
- Azoknak a lelkeknek van gazdájuk, nem hozzád tartoznak!
- Merész szavak, egy halandó embertől, kinek lelke az én kezemben van!
- Nem félek tőled.
- Jól tudom én azt, de lásd be, ostobaság volt idejönnöd. Nem kapod vissza őket.
- Alkut ajánlok.
- Nincs semmid, ami érték lenne számomra. Mindened az enyém. Az életed, az emlékeid, a gondolataid. te magad.
- Van egy démonom.
- Több ezer démon áll a rendelkezésemre, nem szorulok rájuk
- Ő egy őrző.
- Egy őrző?
- A pokolból jött, a 8. kapu őre. Ő egy ereklye.
- Egy igen értékes ereklye. Ennyit érnének neked ezek a lelkek?
- Igen, ennyit érnek. Megkapod őt, cserébe értük, és az emlékeimért.
- Az emlékeid?
- Ez a másik, amiért jöttem. Vissza akarom őket kapni.
- Oly kevés az időd, halandó. Értelmetlen lenne újra emlékezned.
- Az emlékeim, és a lelkek, cserébe 2*Mentiri.
Dolorem gondolkodóba esett. Ez idő alatt alkalmam nyílt arra, hogy újból a többiek felé pillantsak. Ahogy láttam, a démonok, tündérek, és ott ólálkodó lelkek körülvették őket, és egyre közelebb kerültek hozzájuk. Rossz előérzetem támadt.
- Rendben. Az alku áll. Mentiriért cserébe az emlékeid, és a lelkek.
Az alku megköttetett. Dolorem a kezeivel közre fogtam az arcomat, én pedig felsikoltottam...
1*: Latin szó > Jelentése: fájdalom. A tó "tündére" Egy az idővel született lény, aki az alvilágot uralja.
2* Latin szó > Jelentése: Hazugság. Liar neve.
2012. december 21., péntek
16. fejezet: A Lelkek tava
Mélyen legbelül még mindig reszkettem. Az idő állni látszott, a széllel szálló sikolyok és segélykiállások mindannyiunk fülét megfertőzték. Szép lassan, ahogy mentünk beljebb, egyre inkább azt tapasztaltam, hogy a kis csapat mindegyike egyre inkább küzd a bennünk lezajló illúziókkal. Sokuk hangosan próbálta elűzni a démonaikat, mások csak nyögtek, Yohn, és Haon pedig nem lehetett másként észrevenni a vívódásuk, minthogy a szemükbe nézett az ember. Voltak pillanatok, mikor én is úgy éreztem, hogy eluralkodik rajtam az alvilág lelkeinek ereje, és nem fogok tudni kontrollt gyakorolni a testem felett. Az utolsó ösvénynél már nekem is hallucinációim lettek. Láttam, ahogy Cassy és Rosalie egy fára föllógatva, utolsó leheletükkel az segítségemet kérik, vagy éppen a szüleimet, amint épp a kezüket nyújtják felém, és könyörögnek az életükért. Sajnos az utóbbi emlékformája végett még fájóbb, és még könyörtelenebb volt, mint bármelyik másik. Sietnünk kellett.
- Hé, srácok.. Minden oké? - Nem érkezett válasz. - Térjetek magatokhoz, már nincs sok hátra...
- Hagyd őket. - Szólalt meg Hao, úgy, mint akin egyáltalán nem fog az alvilág "varázsa".
Meglepetten ránéztem, de ő továbbra is csak maga elé bámult. - Fölösleges szóra bírni őket, vagy bármi egyébre.
- Te tudsz beszélni, és gondolkodni, akkor ők is.
Ezen csak kétlően elmosolyodott, de nem válaszolt.
- Ez az utolsó ösvény. A végén van a tó...
- Laureen? - Szólalt meg hirtelen Cassy hátulról. Felé fordultam A lány a hátunk mögött figyelt valamit kikerekedett szemmel, majd egyszer csak nekiiramodott. Én kiszabadítottam Hao keze körül az enyémet, és lefogtam a lányt.
- Cassy!
- Engedj el, ott a bátyám!
- Cassy sehol senki!
- De igen! Engedj már, nem látod, hogy szenved? Meg fog halni, Dante, engedj!
- Cassy! - A lány hisztériájára úgy tűnt mindenki visszatért a valóságba, és ránk fordította a figyelmét.
Pár percig még tartanom kellett teljes erőmből Cassyt, de aztán mintha mi sem történt volna abbahagyta az erőlködést, és nagyokat pislogva rám nézett.
- Dante?
- C-Cassy?
- Elengedsz?
- Nem tudom, elengedjelek?
- Jó lenne. Hiányzik Amo, és sosem fogunk oda jutni a... Nos, mondtad hova megyünk, de elfelejtettem.
- Ez bizarr volt. - Szólalt meg Faust.
- Ha már a bizarrnál tartunk.. - Próbált kezdeményezni valami vicc szerűséget Chocolove, de Ren rögtön elhallgattatta, szerencsére csak a fegyvere használatával, nem pedig egy üvöltözést kezdeményezve.
Én elengedtem Cassyt, aki mintha mi sem történt volna elindult tovább az ösvényen, vele pedig mindenki más is. Hamarosan én is behoztam őket, és újra a csorda elejére kerültem.
Nemsokkal ezután elénk tárult az a látvány, amit majdnem hét évvel azelőtt láttam először. A gyönyörű, kristálytiszta tó látványa, amiben valami furcsa, kéken világító folyadék úszkált, ezzel sűrű, és mély hatást keltve az egész tónak. Körülötte minden kéken, vagy épp fehéren foszforeszkált. A tó körül hemzsegtek a tündérek. Mind más, és más színben pompáztak. Mikor megláttak minket, nem zavartatták magukat. Csak ránk mosolyogtak kedvesen, és repültek is tovább, amerre épp tartottak.
- Milyen szép. - Gyönyörködött Ryu a látványban.
A tó körül rengeteg bokor, és erdő volt. Amikor jobban szemügyre vettem őket, rögtön észrevettem a figyelő szemeket. Emberi lelkek, démonok, megbúvó tündérek. Mind, akik nem akarták magukat felfedni, egy-egy bokor, fa, vagy épp kő mögé bújva várták, hogy mi is fog történni.
- És most nem kellene?.... - Kérdezte meg végül Faust.
- Nem. - Válaszoltam rögtön. - Nincs tovább. Amit a tó mögött láttok, az csak egy egységes illúzió.
- Ezt hogy érted? Utána nincs semmi, csak egy nagy fal? - Hitetlenkedett Horohoro.
- Ami azt illeti van csak... - Megfogtam egy nagyobb, jól látható követ, majd intettem a többieknek, hogy kövessenek.
Megkerültök a tavat, majd egy pont után megálltam, bevártam a többieket, majd magam elé dobtam a követ. Ekkor a látszat erdő foszlányaira bomlott, és megmutatkozott az alvilág azon oldalának valós látványa.
A kő egy hatalmas katlanba esett, aminek végeláthatatlan mélysége szemmel teljesen felfoghatatlan volt. Mindannyian felszisszentek a látványtól, de engem már nem tudott meghatni. Mélyet sóhajtottam, majd hátat fordítottam a katlannak, és a tóhoz sétáltam.
Mire a többiek is visszatértek, én már a cipőimet helyezgettem az egyik fa alatt.
- Mit csinálsz? - Kérdezte Rosalie meglepetten pislogva.
- Mégis minek látszik? Elhelyezem rendesen a csizmám, nem akarom, hogy szanaszét legyen. Ez nem egy épület, ahol random otthagyhatom bárhol a cuccaim.
- Jó de..
- Rosalie!
- Jó, befogtam.
Mikor végeztem a már- már időhúzásnak számító csizmarendezéssel a tó elé álltam.
- És most. A következő a feladatotok.
Hallottam, ahogy mindenki felkészül a maga módján, legfőképp a harcra, de sajnos ki kellett, hogy ábrándítsam őket.
- Nem csináltok semmit, amíg a vízben vagyok. Nem tesztek hirtelen mozdulatokat, ha akartok, most üljetek le, lehet jobban jártok. Nem avatkoztok közben, nem szólaltok meg, nem akartok segíteni. Hao, te pedig a szellemedet tedd tartalékra.
- Hé, egy pillanat! Mi nem ezért jöttünk le! - Hepciáskodott Chocolove.
- Igen, ez így nem lesz jó haver, elvégre a mi szellemeinkről van szó! - Adott igazat Horohoro az előtte szólónak.
- Kék hajú barátomnak igaza van, mi is ki akarjuk venni a részünket, bármi is történjék. - Folytatta Ryu.
- Fogjátok be, ez nem kívánság műsor. Ha még látni akarjátok a szellemeiteket, akkor befogjátok a pofátokat, és úgy tesztek, ahogy én mondom, különben nem csak ők, de ti is elvesztek, és engem aztán nem fog érdekelni, hogy a lelketek örökre ebben az elátkozott erdőben fog bolyongani az idők végeztéig! Ha ennyire nagynak képzelitek magatokat, akkor én félre állok, és hagyom, tegyétek a dolgotok! De jól figyeljetek rám, ami visszaadhatja nektek a szellemeiteket, az nem egy lélek, nem egy tündér, vagy démon, vagy bármi, amit ismertek!
- Akkor áruld el végre, mi ez?! - Fakadt ki végül Hao is. Tudtam, hogy nem fogja sokáig bírni kérdezés nélkül, de egész jól tartotta magát, ahhoz képest, hogy semmit nem tudott az alvilág ezen részéről.
- Ha befogjátok, akkor megtudjátok! Egyéb kérdés? Nincs? Nagyszerű.
Úgy tűnt mindannyian elfogadták, hogy nekik már nincs dolguk. Cassy és Rosalie leültek, a többiek pedig állva maradtak, és vártak.
Én pillanatok alatt legyűrtem a gyomorgörcsömet, minden félelmemet a hátam mögött hagytam, és beléptem a tóba....
- Hé, srácok.. Minden oké? - Nem érkezett válasz. - Térjetek magatokhoz, már nincs sok hátra...
- Hagyd őket. - Szólalt meg Hao, úgy, mint akin egyáltalán nem fog az alvilág "varázsa".
Meglepetten ránéztem, de ő továbbra is csak maga elé bámult. - Fölösleges szóra bírni őket, vagy bármi egyébre.
- Te tudsz beszélni, és gondolkodni, akkor ők is.
Ezen csak kétlően elmosolyodott, de nem válaszolt.
- Ez az utolsó ösvény. A végén van a tó...
- Laureen? - Szólalt meg hirtelen Cassy hátulról. Felé fordultam A lány a hátunk mögött figyelt valamit kikerekedett szemmel, majd egyszer csak nekiiramodott. Én kiszabadítottam Hao keze körül az enyémet, és lefogtam a lányt.
- Cassy!
- Engedj el, ott a bátyám!
- Cassy sehol senki!
- De igen! Engedj már, nem látod, hogy szenved? Meg fog halni, Dante, engedj!
- Cassy! - A lány hisztériájára úgy tűnt mindenki visszatért a valóságba, és ránk fordította a figyelmét.
Pár percig még tartanom kellett teljes erőmből Cassyt, de aztán mintha mi sem történt volna abbahagyta az erőlködést, és nagyokat pislogva rám nézett.
- Dante?
- C-Cassy?
- Elengedsz?
- Nem tudom, elengedjelek?
- Jó lenne. Hiányzik Amo, és sosem fogunk oda jutni a... Nos, mondtad hova megyünk, de elfelejtettem.
- Ez bizarr volt. - Szólalt meg Faust.
- Ha már a bizarrnál tartunk.. - Próbált kezdeményezni valami vicc szerűséget Chocolove, de Ren rögtön elhallgattatta, szerencsére csak a fegyvere használatával, nem pedig egy üvöltözést kezdeményezve.
Én elengedtem Cassyt, aki mintha mi sem történt volna elindult tovább az ösvényen, vele pedig mindenki más is. Hamarosan én is behoztam őket, és újra a csorda elejére kerültem.
Nemsokkal ezután elénk tárult az a látvány, amit majdnem hét évvel azelőtt láttam először. A gyönyörű, kristálytiszta tó látványa, amiben valami furcsa, kéken világító folyadék úszkált, ezzel sűrű, és mély hatást keltve az egész tónak. Körülötte minden kéken, vagy épp fehéren foszforeszkált. A tó körül hemzsegtek a tündérek. Mind más, és más színben pompáztak. Mikor megláttak minket, nem zavartatták magukat. Csak ránk mosolyogtak kedvesen, és repültek is tovább, amerre épp tartottak.
- Milyen szép. - Gyönyörködött Ryu a látványban.
A tó körül rengeteg bokor, és erdő volt. Amikor jobban szemügyre vettem őket, rögtön észrevettem a figyelő szemeket. Emberi lelkek, démonok, megbúvó tündérek. Mind, akik nem akarták magukat felfedni, egy-egy bokor, fa, vagy épp kő mögé bújva várták, hogy mi is fog történni.
- És most nem kellene?.... - Kérdezte meg végül Faust.
- Nem. - Válaszoltam rögtön. - Nincs tovább. Amit a tó mögött láttok, az csak egy egységes illúzió.
- Ezt hogy érted? Utána nincs semmi, csak egy nagy fal? - Hitetlenkedett Horohoro.
- Ami azt illeti van csak... - Megfogtam egy nagyobb, jól látható követ, majd intettem a többieknek, hogy kövessenek.
Megkerültök a tavat, majd egy pont után megálltam, bevártam a többieket, majd magam elé dobtam a követ. Ekkor a látszat erdő foszlányaira bomlott, és megmutatkozott az alvilág azon oldalának valós látványa.
A kő egy hatalmas katlanba esett, aminek végeláthatatlan mélysége szemmel teljesen felfoghatatlan volt. Mindannyian felszisszentek a látványtól, de engem már nem tudott meghatni. Mélyet sóhajtottam, majd hátat fordítottam a katlannak, és a tóhoz sétáltam.
Mire a többiek is visszatértek, én már a cipőimet helyezgettem az egyik fa alatt.
- Mit csinálsz? - Kérdezte Rosalie meglepetten pislogva.
- Mégis minek látszik? Elhelyezem rendesen a csizmám, nem akarom, hogy szanaszét legyen. Ez nem egy épület, ahol random otthagyhatom bárhol a cuccaim.
- Jó de..
- Rosalie!
- Jó, befogtam.
Mikor végeztem a már- már időhúzásnak számító csizmarendezéssel a tó elé álltam.
- És most. A következő a feladatotok.
Hallottam, ahogy mindenki felkészül a maga módján, legfőképp a harcra, de sajnos ki kellett, hogy ábrándítsam őket.
- Nem csináltok semmit, amíg a vízben vagyok. Nem tesztek hirtelen mozdulatokat, ha akartok, most üljetek le, lehet jobban jártok. Nem avatkoztok közben, nem szólaltok meg, nem akartok segíteni. Hao, te pedig a szellemedet tedd tartalékra.
- Hé, egy pillanat! Mi nem ezért jöttünk le! - Hepciáskodott Chocolove.
- Igen, ez így nem lesz jó haver, elvégre a mi szellemeinkről van szó! - Adott igazat Horohoro az előtte szólónak.
- Kék hajú barátomnak igaza van, mi is ki akarjuk venni a részünket, bármi is történjék. - Folytatta Ryu.
- Fogjátok be, ez nem kívánság műsor. Ha még látni akarjátok a szellemeiteket, akkor befogjátok a pofátokat, és úgy tesztek, ahogy én mondom, különben nem csak ők, de ti is elvesztek, és engem aztán nem fog érdekelni, hogy a lelketek örökre ebben az elátkozott erdőben fog bolyongani az idők végeztéig! Ha ennyire nagynak képzelitek magatokat, akkor én félre állok, és hagyom, tegyétek a dolgotok! De jól figyeljetek rám, ami visszaadhatja nektek a szellemeiteket, az nem egy lélek, nem egy tündér, vagy démon, vagy bármi, amit ismertek!
- Akkor áruld el végre, mi ez?! - Fakadt ki végül Hao is. Tudtam, hogy nem fogja sokáig bírni kérdezés nélkül, de egész jól tartotta magát, ahhoz képest, hogy semmit nem tudott az alvilág ezen részéről.
- Ha befogjátok, akkor megtudjátok! Egyéb kérdés? Nincs? Nagyszerű.
Úgy tűnt mindannyian elfogadták, hogy nekik már nincs dolguk. Cassy és Rosalie leültek, a többiek pedig állva maradtak, és vártak.
Én pillanatok alatt legyűrtem a gyomorgörcsömet, minden félelmemet a hátam mögött hagytam, és beléptem a tóba....
2012. december 20., csütörtök
15. fejezet: Szellem mentő akció 2. rész
A kapu hamar kinyílt, pár perc se kellett, és a kérelmemet a lelkek elfogadták, nekünk pedig csak be kellett várnunk a többieket, és már mehettünk is. Egy kis ideig vártunk, aztán Anna megunta a várakozást, és visszahurcolta a fiúkat, összekötözve a gyöngyökkel. Miután ezzel is megvoltunk, Yoh már indult is volna, de útját álltam.
- És most egy kis felvilágosítás. Volt bárki is az Alvilágban?
Senki nem válaszolt.
- Van egyáltalán bármilyen információtok? Elképzelésetek?
- Hát őő.. - Kezdett bele Horohoro.
- Szóval van ott egy.. - Próbálkozott Ryu.
- Vagy esetleg kettő. - Válaszolt újból Horohoro.
- Szerintem olyan mint egy kórház. - találgatott Chocolove.
- Nem lehet kórház - Mondott ellent Faust.
- És azt te honnan tudod? - Kérdezett vissza Chocolove.
- És ha egy nagy valami szájában van? - Kérdezett rá Horohoro.
- Talán egy haléban, nem? - Gúnyolódott Ren.
- Egy egyszerű " nem, nincs" is elég lett volna válaszként.
- Mintha te tudnád. - mondta Horohoro.
Mélyen a szemébe néztem, és diadalittasan elmosolyodtam.
Mélyen a szemébe néztem, és diadalittasan elmosolyodtam.
- Tudod, hogy tudom.
- Mássz ki a fejemből!
- Akkor fogd be a pofádat! - Erre mindenki elhallgatott. - Az alvilág egy külön dimenzió, bár nyilván kisebb mint a miénk. Oda az elkeseredett, emberi lelkek kerülnek, de nagyon sok tündér, angyal, és démon is ott lakik. Még mielőtt megtévesztene titeket a tündér, és az angyal szó, tudnotok kell, hogy ott semmi sem az, aminek látszik. Nekik nem hasznuk, hogy segítsenek nekünk, csak az, hogy maradjunk, hisz minél több a lélek, annál nagyobb a világuk. Másrészről alkudni lehet velük. Szükségünk lesz minden segítségre, és azt is tudom, hogy honnan kapjuk azt meg. Amire megkérlek titeket: bármit hallotok, bármit láttok, bármit éreztek, ne csináljatok másként, mint ahogy mondom. Engem nem tudnak befolyásolni, Liar blokkol minden külső behatást, ti viszont egyszerű sámánok vagytok, akikre bármivel képesek hatni. Ha utánuk mentek, rájuk hallgattok, vagy bármi egyéb, akkor meghalhattok, vagy ami rosszabb, ti magatok ölitek meg a társaitokat. Az alvilág nem azért elkerülendő hely, mert az ott élők megölhetnek, hanem mert titeket használnak fel a saját, vagy barátaitok életének kioltására. Nem tudom, mennyire vagytok erősek...
- Mássz ki a fejemből!
- Akkor fogd be a pofádat! - Erre mindenki elhallgatott. - Az alvilág egy külön dimenzió, bár nyilván kisebb mint a miénk. Oda az elkeseredett, emberi lelkek kerülnek, de nagyon sok tündér, angyal, és démon is ott lakik. Még mielőtt megtévesztene titeket a tündér, és az angyal szó, tudnotok kell, hogy ott semmi sem az, aminek látszik. Nekik nem hasznuk, hogy segítsenek nekünk, csak az, hogy maradjunk, hisz minél több a lélek, annál nagyobb a világuk. Másrészről alkudni lehet velük. Szükségünk lesz minden segítségre, és azt is tudom, hogy honnan kapjuk azt meg. Amire megkérlek titeket: bármit hallotok, bármit láttok, bármit éreztek, ne csináljatok másként, mint ahogy mondom. Engem nem tudnak befolyásolni, Liar blokkol minden külső behatást, ti viszont egyszerű sámánok vagytok, akikre bármivel képesek hatni. Ha utánuk mentek, rájuk hallgattok, vagy bármi egyéb, akkor meghalhattok, vagy ami rosszabb, ti magatok ölitek meg a társaitokat. Az alvilág nem azért elkerülendő hely, mert az ott élők megölhetnek, hanem mert titeket használnak fel a saját, vagy barátaitok életének kioltására. Nem tudom, mennyire vagytok erősek...
- Hát mi nagyon erősek vagyunk, bármivel elbánunk! - hősködött Horohoro.
- Én nem a testi erőről vagy a Furyoku szintről beszélek! Ez a lelki erő, és semmi több. Ha nem elég erős a lelked, ha nem képes mindent kizárni, amit nem talál odaillőnek, akkor halott vagy! És ha azt hiszitek, hogy támaszként mind ott lesztek egymásnak, nagyot tévedtek. A testeteket egyre nehezebben tudjátok majd koordinálni, mert a lelki energiátok folyamatosan a dimenzió hatásainak lesz kitéve. Amint belépünk illúziók, hangok, emlékek, gondolatok fognak titeket körülvenni. Utolsó esély annak, aki itt akar maradni. Én nem tudok mindenkiért felelősséget vállalni.
Úgy tűnt ez senkinek sem kérdés. Mindannyian elszánt tekintettel néztek felém, és bár szóban nem válaszoltak, gondolatban mind ugyanúgy készen álltak. Legalább is ekkor még ezt gondolták.
Úgy tűnt ez senkinek sem kérdés. Mindannyian elszánt tekintettel néztek felém, és bár szóban nem válaszoltak, gondolatban mind ugyanúgy készen álltak. Legalább is ekkor még ezt gondolták.
- Jó. - A Kapu felé fordultam, ami bár még zárva volt, de már a mi világunkban foglalt helyet. Rozsdásnak tűnő szerkezete nyílni kezdett, a két tündért ábrázoló szobor karjai lassan,de folyamatosan nyitották ki az átjárót, ami eközben fülfájdítóan nyikorgott.
Amint kinyílt teljesen az ajtó, jéghideg, dermesztő szél csapott meg minket. Betekintve nem láttunk mást, csak egy sötét, erdő szerű ösvényt, ami több száz felé ágazott.
Amint kinyílt teljesen az ajtó, jéghideg, dermesztő szél csapott meg minket. Betekintve nem láttunk mást, csak egy sötét, erdő szerű ösvényt, ami több száz felé ágazott.
- Menjünk... - Mondtam halkan, majd előre mentem. Amint beléptünk mindannyian, a kapu fénysebességgel bezáródott, amire a többiek mind hátrafordultak.
- Ez meg.. - Kezdett bele Ryu.
- Még is mit vártatok, hogy végig nyitva lesz?
Miközben ők a lassan eltűnő kaput nézték, én alaposan szemügyre vettem a helyet. Mindenhol ott lapult valami, minden minket nézett, tanakodtak, hogy kik lehetünk, és mit akarhatunk ott. A hideg futkosott a hátamon. Amikor legutoljára voltam ott, az életemért küzdöttem, és végül el is buktam. Liar oda száműzött, és az egyetlen kiút az volt számomra, ha a lelkemet felajánlom a szabadságomért cserébe. Ekkor lettem véglegesen összekötve Liarral, és ekkor lett meghatározva az, hogy meddig is élhetek valójában.
A lábaim remegtek, a szédülés pedig kezdett hatalmába keríteni. Bár Liar valóban megvédett minden behatástól, mégis volt egy kapcsolatom avval a dimenzióval, ami ugyanakkora veszélybe sodort engem, mint a többieket. Hao mellém sétált, és kezeinket szorosan összekulcsolta, ezzel visszahozva a valóságba.
Meglepetten ránéztem, ő pedig kedvesen rámmosolygott.
Ezután jöttem csak rá, hogy már percek óta egy helyben állunk, és még nagyon sok van előttünk, így hát jobb lenne útnak indulni.
Meglepetten ránéztem, ő pedig kedvesen rámmosolygott.
Ezután jöttem csak rá, hogy már percek óta egy helyben állunk, és még nagyon sok van előttünk, így hát jobb lenne útnak indulni.
- Ti ott hátul, a kapu még vagy egy órán át csak foszlani fog, addig itt akarjátok bámulni?
- De hogy fogunk kijutni? - Kérdezett rá végül Ryu arra, amire mindenki gondolt.
- Újat nyitok, ez logikus.
- Már ha persze szükség lesz rá. - Viccelődött Hao. Bár ő jót szórakozott a kis viccén, én a többiekkel együtt korántsem találtam viccesnek. Ő nem fogta fel, hogy hol is voltunk, de nem is lepődtem meg rajta. Hogyan magyarázd meg egy olyan embernek a halál legrosszabb formáját, aki újra, és újra visszatér az élők világába?...
- És most merre? - Kérdezte Yoh, miközben a többiekkel együtt mellénk érkezett.
- Mindig a bal legszélsőtől álló harmadik ösvényen kell mennünk, máskülönben eltévedünk.
- Szóval tudod, hova megyünk?
Bólintottam.
Bólintottam.
- A lelkek tavához. - Mondtam mosolyogva, miközben Haoval együtt elindultam az első ösvényen.
2012. december 18., kedd
14. fejezet: Szellem mentő akció 1. rész
Végül sem Haonak, sem nekem nem volt annyi lelki energiánk, hogy haza menjünk, és beszámoljunk mindenkinek mindenről, így a barlang biztonságában töltöttük az éjszakát. Másnap dél körül visszamentünk a szállásra. Útközben végig azon járt az agyam, hogy mit fogok mondani. Hogyan fog Cassy, vagy Rosalie reagálni, vagy egyáltalán mi lesz ezután.
- Szerinted mi lesz ezután? - kérdeztem meg végül Haotól, remélve hogy ő tudni fog valami épkézláb választ adni.
- Hogy érted?
- Nem tudom. Hónapokig nem volt hír felőled, és nem is tudták, hogy Yohban vagy.
- Ennyire aggaszt, hogy hogyan fognak rám reagálni?
Bólintottam.
- Nem vagy a szemük fénye.
Hao ezen csak nevetett.
- Ez érthető. Más részről viszont..
- Hm?
- Yohnak fogadalmat tettem, amit illendő betartanom, ha már megtette azt a ki szívességet, hogy kiengedett.
Nagyokat pislogtam. Nem is tudtam fogadalomról.
- Miféle fogadalmat?
- A fogadalmam lényege az, hogy ezen életem lefolyása alatt meghúzom magam. Mondhatni a háttérben maradok.
- Akkor lemondasz a sámán királyságról?
- Természetesen nem. Ez egy viadal, amit feltehetőleg én fogok megnyerni, ez ellen pedig Yoh nem tud mit tenni. Amint vége ennek az egésznek, és ismételten, immáron szabályosan is megszerzem a lelkek királyát, a fogadalmam semmivé lesz, a világ olyanná változik, amilyennek lennie kell.
- Semmit nem változtál. - mondtam halvány nevetéssel, miközben megérkeztünk a szálláshelyre. Ami ott várt arra sem én, sem Hao nem számított.
- Dante! - üvöltötte Cassy valahonnan fentről. Felnéztem, és mindössze annyit láttam, hogy drága csapattársam az isten tudja hányadik emeletről kiugrik, majd miután épphogy földet ért, felém rohant. A levegőért kapkodó lány bár beszélni nem tudott, gondolatait tiszták ki tudtam venni.
- Cassy!
- Egy... E-egy fickó és...
- Felfogtam!
- Most.. Mit... Mit csináljunk? - Ezután hamar visszanyerte a normális légzését, és a gondolatait félretéve a szavaira koncentráltam.
- Azt mondta mindent tud rólunk, és rólad! Ki ő? Dante, elvette a szellemeinket, és fogalmunk sincs hol vannak! - Még mielőtt válaszolhattam volna a többiek is kirohantak hozzánk.
- Ez meg... - Kezdett bele Trey, mikor meglátta Haot. Cassy is csak ekkor vette őt észre, és velük együtt mindenki más is. Hirtelen mintha teljesen kitörlődött volna a fejükből a szellem eltűnéses incidens. Nem is csoda, hisz egy teljesen más "problémára" bukkantak.
- Ez meg...
- Yoh!
- Nyugi srácok, megmagyarázom, oké?
Mindenki Yohra nézett, aki kényelmetlenül nevetni kezdett. Láttam, hogy ebből nem lesz semmi, így átvettem a szót.
- Hao ezidáig Yoh testében raboskodott, de tegnap éjjel egy szertartással visszahoztam. De ami ennél is fontosabb.. NEM LEHETNE A MÁSIK GONDRA VISSZATÉRNI?
- Igaza van.
- Nem, nincs igaza. - vette fel a beszélgetés fonalát Ren, mintha kötelező lenne. Végül is nem volt jobb dolgunk, mint ezen vitatkozni. A szellemét vesztett fegyverét Haora irányította, és gyilkos tekintettel nézte őt. - Yoh, ő az ellenségünk, ahogy Dante is. Nem lehetsz ennyire vak. Ami hónapokkal ezelőtt véget ért, most újra kezdődik.
- Liar! - parancsoltam rá a démonomra, aki fogta Ren fegyverét, és egy egyszerű mozdulattal ketté törte. - Én a helyedben vigyáznék kire és mit fogok! Nincs szellemed, ahogy a haverjaidnak sem. Cassy!
- I-Igen! A szellem.. a szellemek...
- Ki vitte el őket? Nevet mondott? Hogy nézett ki? Mit mondott? Nem tudtam kibogozni a gondolataidból, össze-vissza kavarognak a fejedben.
- Én..
- Cassy!
- A neve azt hiszem Siberius volt. Rózsaszínes haja volt, és ilyen kígyós szerű szeme. Ballon kabátot viselt, meg valami ronda kalapot. Tök ízléstelen volt, szerintem valami ósdi boltba vette ahol..
- A lényeget.
- Annyit mondott, hogy ismer téged, meg minket.
- Nem ismer. Egyszer találkoztam vele
- És megmondtad a neved? Ez annyira nem vall rád!
- Cassy, én nem mondtam meg neki a nevem!
- Pedig tudta, ahogy az enyémet is! Dante, mi van ha nem szerezzük vissza a szellemeink? Mi lesz velem Amo nélkül? És a többiek?
- Semmi. Visszaszerezzük őket. Mondott valami, hogy hol vannak?
Cassy hevesen bólogatott.
- Valami alvilági síkra vagy ilyesmi.
- Az Alvilág legkisebb, és legeldugottabb peremére. - helyesbített Chocolove, olyan hanggal, mintha csak valami horrortörténetet mesélne.
- A haverod azt mondta, te tudod hol van, szóval gyorsan áruld el. - Ren fenn hangja egyre jobban idegesített, ráadásul nem értettem mire fel, mikor a fegyverét az imént törtem szilánkokra.
- Tudod, fölvenném a vonalat, de a patkányokkal kár kommunikálni. - Halvány mosolyt eresztettem, majd félretéve Rennel való beszélgetésem visszakanyarodtam a problémára. Siberiust mindössze egyszer láttam, mikor elmentem sétálni a közeli pusztára. Egy egész családot írtott ki egy lány kivételével. Két társát megöltem, de ő elment. Nem tudtam bemérni mekkora a Furyoku szintje, de határozottan nem gyenge. És ha igazt mondott, hogy az alvilágban vannak a szellemeitek, akkor bárhol lehetnek. Az alvilág egy külön dimenzió. A megkeseredett lelkek, és a démonok dimenziója, élő ember oda be nem teheti a lábát.
- De nekünk mégis be kell oda mennünk, nem igaz? - Kérdezte Yoh olyan nyugodtsággal, mintha csak a boltba kéne leugrani egy doboz tejért.
- Te tényleg nem tudod, hogy mennyire...
- Nem számít Dante, a barátaink szellemei ott vannak, és vissza kell őket szereznünk. Ráadásul neked démonod van, és Hao is tud nekünk segíteni.
- Ő... - Haora néztem, ő pedig rám. Pár pillanattal később öntelt mosollyal Yohra nézett.
- Rendben.
- Remek! - csattant fel Yoh, majd rám nézett - Hogy jutunk oda?
- A...De...Én..E-Ez hülyeség nem.. nem kéne... - reméltem, hogy Yoh és a többiek meggondolják magukat, de mivel nem így történt, beadtam a derekam - Egy átjárót kell létrehozni. Meg tudom csinálni, de...
- Dante, kérlek! - Könyörgött Cassy.
- Tch.. 50 Dobbie dollár mindent életben maradtól. - mondtam fennhangon, mintha csak valami fogadás lenne az egész.
- Akkor ezt megbeszéltük, megyünk az Alvilágba!
- Az alvilágba, vagy inkább a felvilágba?! Értitek, alvilág-felvilág. - Szólalt meg mindenkinél hangosabban Chocolove. Liart rá akartam uszítani, de a fiúk megelőztek. Üvöltve kergették a srácot végig fél Dobbie Villagen. Hao, Yoh, Cassy, Anna, és Tamao pedig a kis segítőimet játszva segítették az előkészületeket, majd a kapu megnyitását.
- Szerinted mi lesz ezután? - kérdeztem meg végül Haotól, remélve hogy ő tudni fog valami épkézláb választ adni.
- Hogy érted?
- Nem tudom. Hónapokig nem volt hír felőled, és nem is tudták, hogy Yohban vagy.
- Ennyire aggaszt, hogy hogyan fognak rám reagálni?
Bólintottam.
- Nem vagy a szemük fénye.
Hao ezen csak nevetett.
- Ez érthető. Más részről viszont..
- Hm?
- Yohnak fogadalmat tettem, amit illendő betartanom, ha már megtette azt a ki szívességet, hogy kiengedett.
Nagyokat pislogtam. Nem is tudtam fogadalomról.
- Miféle fogadalmat?
- A fogadalmam lényege az, hogy ezen életem lefolyása alatt meghúzom magam. Mondhatni a háttérben maradok.
- Akkor lemondasz a sámán királyságról?
- Természetesen nem. Ez egy viadal, amit feltehetőleg én fogok megnyerni, ez ellen pedig Yoh nem tud mit tenni. Amint vége ennek az egésznek, és ismételten, immáron szabályosan is megszerzem a lelkek királyát, a fogadalmam semmivé lesz, a világ olyanná változik, amilyennek lennie kell.
- Semmit nem változtál. - mondtam halvány nevetéssel, miközben megérkeztünk a szálláshelyre. Ami ott várt arra sem én, sem Hao nem számított.
- Dante! - üvöltötte Cassy valahonnan fentről. Felnéztem, és mindössze annyit láttam, hogy drága csapattársam az isten tudja hányadik emeletről kiugrik, majd miután épphogy földet ért, felém rohant. A levegőért kapkodó lány bár beszélni nem tudott, gondolatait tiszták ki tudtam venni.
- Cassy!
- Egy... E-egy fickó és...
- Felfogtam!
- Most.. Mit... Mit csináljunk? - Ezután hamar visszanyerte a normális légzését, és a gondolatait félretéve a szavaira koncentráltam.
- Azt mondta mindent tud rólunk, és rólad! Ki ő? Dante, elvette a szellemeinket, és fogalmunk sincs hol vannak! - Még mielőtt válaszolhattam volna a többiek is kirohantak hozzánk.
- Ez meg... - Kezdett bele Trey, mikor meglátta Haot. Cassy is csak ekkor vette őt észre, és velük együtt mindenki más is. Hirtelen mintha teljesen kitörlődött volna a fejükből a szellem eltűnéses incidens. Nem is csoda, hisz egy teljesen más "problémára" bukkantak.
- Ez meg...
- Yoh!
- Nyugi srácok, megmagyarázom, oké?
Mindenki Yohra nézett, aki kényelmetlenül nevetni kezdett. Láttam, hogy ebből nem lesz semmi, így átvettem a szót.
- Hao ezidáig Yoh testében raboskodott, de tegnap éjjel egy szertartással visszahoztam. De ami ennél is fontosabb.. NEM LEHETNE A MÁSIK GONDRA VISSZATÉRNI?
- Igaza van.
- Nem, nincs igaza. - vette fel a beszélgetés fonalát Ren, mintha kötelező lenne. Végül is nem volt jobb dolgunk, mint ezen vitatkozni. A szellemét vesztett fegyverét Haora irányította, és gyilkos tekintettel nézte őt. - Yoh, ő az ellenségünk, ahogy Dante is. Nem lehetsz ennyire vak. Ami hónapokkal ezelőtt véget ért, most újra kezdődik.
- Liar! - parancsoltam rá a démonomra, aki fogta Ren fegyverét, és egy egyszerű mozdulattal ketté törte. - Én a helyedben vigyáznék kire és mit fogok! Nincs szellemed, ahogy a haverjaidnak sem. Cassy!
- I-Igen! A szellem.. a szellemek...
- Ki vitte el őket? Nevet mondott? Hogy nézett ki? Mit mondott? Nem tudtam kibogozni a gondolataidból, össze-vissza kavarognak a fejedben.
- Én..
- Cassy!
- A neve azt hiszem Siberius volt. Rózsaszínes haja volt, és ilyen kígyós szerű szeme. Ballon kabátot viselt, meg valami ronda kalapot. Tök ízléstelen volt, szerintem valami ósdi boltba vette ahol..
- A lényeget.
- Annyit mondott, hogy ismer téged, meg minket.
- Nem ismer. Egyszer találkoztam vele
- És megmondtad a neved? Ez annyira nem vall rád!
- Cassy, én nem mondtam meg neki a nevem!
- Pedig tudta, ahogy az enyémet is! Dante, mi van ha nem szerezzük vissza a szellemeink? Mi lesz velem Amo nélkül? És a többiek?
- Semmi. Visszaszerezzük őket. Mondott valami, hogy hol vannak?
Cassy hevesen bólogatott.
- Valami alvilági síkra vagy ilyesmi.
- Az Alvilág legkisebb, és legeldugottabb peremére. - helyesbített Chocolove, olyan hanggal, mintha csak valami horrortörténetet mesélne.
- A haverod azt mondta, te tudod hol van, szóval gyorsan áruld el. - Ren fenn hangja egyre jobban idegesített, ráadásul nem értettem mire fel, mikor a fegyverét az imént törtem szilánkokra.
- Tudod, fölvenném a vonalat, de a patkányokkal kár kommunikálni. - Halvány mosolyt eresztettem, majd félretéve Rennel való beszélgetésem visszakanyarodtam a problémára. Siberiust mindössze egyszer láttam, mikor elmentem sétálni a közeli pusztára. Egy egész családot írtott ki egy lány kivételével. Két társát megöltem, de ő elment. Nem tudtam bemérni mekkora a Furyoku szintje, de határozottan nem gyenge. És ha igazt mondott, hogy az alvilágban vannak a szellemeitek, akkor bárhol lehetnek. Az alvilág egy külön dimenzió. A megkeseredett lelkek, és a démonok dimenziója, élő ember oda be nem teheti a lábát.
- De nekünk mégis be kell oda mennünk, nem igaz? - Kérdezte Yoh olyan nyugodtsággal, mintha csak a boltba kéne leugrani egy doboz tejért.
- Te tényleg nem tudod, hogy mennyire...
- Nem számít Dante, a barátaink szellemei ott vannak, és vissza kell őket szereznünk. Ráadásul neked démonod van, és Hao is tud nekünk segíteni.
- Ő... - Haora néztem, ő pedig rám. Pár pillanattal később öntelt mosollyal Yohra nézett.
- Rendben.
- Remek! - csattant fel Yoh, majd rám nézett - Hogy jutunk oda?
- A...De...Én..E-Ez hülyeség nem.. nem kéne... - reméltem, hogy Yoh és a többiek meggondolják magukat, de mivel nem így történt, beadtam a derekam - Egy átjárót kell létrehozni. Meg tudom csinálni, de...
- Dante, kérlek! - Könyörgött Cassy.
- Tch.. 50 Dobbie dollár mindent életben maradtól. - mondtam fennhangon, mintha csak valami fogadás lenne az egész.
- Akkor ezt megbeszéltük, megyünk az Alvilágba!
- Az alvilágba, vagy inkább a felvilágba?! Értitek, alvilág-felvilág. - Szólalt meg mindenkinél hangosabban Chocolove. Liart rá akartam uszítani, de a fiúk megelőztek. Üvöltve kergették a srácot végig fél Dobbie Villagen. Hao, Yoh, Cassy, Anna, és Tamao pedig a kis segítőimet játszva segítették az előkészületeket, majd a kapu megnyitását.
2012. december 15., szombat
13. fejezet: Keserédes éjszaka
Hosszú séta után egy tónál ért véget az utam. Kimerült voltam, a szívem tele volt fájdalommal, és a hideget sem bírtam már eléggé.
Nem tudom meddig lehettem egy helyben, de mire észbe kaptam már szinte mozdulni sem tudtam. A testem úgy tűnt feladta a szolgálatot, és gyakorlatilag hibernált állapotba került. Nem tudom miért voltam ezen meglepődve. December végét írtuk, és bárhogy is néztem, a szoknya nem volt a legideálisabb viselet akkorra. Persze ha nagyon akartam, megtudtam volna mozdulni, de úgy tűnt az összes életkedvemet elvesztettem. Nem volt kilátásom a jövőre nézve. Ahogy az életem hátralevő részén tanakodtam, rájöttem, hogy nekem sosem volt életem, sosem volt célom. Zeke adott nekem egy életet, és a halálával el is vesztettem azt. Elkezdtem saját jövőmtől rettegni. Yohékkal maradhattam volna, de azontúl? Számomra azok az emberek idegenek voltak, akik szállást, és némi biztonságot nyújtottak Cassyéket szerettem, de úgy éreztem, ha sokáig csak velük volnék képes beszélni, teljesen beleörülnék.
- Milyen nevetséges...Hogy lehetek ekkora barom... - mondtam ki végül hangosan, amire gondoltam.
Ekkor a hátam mögül valaki válaszolt szavaimra.
Nem tudom meddig lehettem egy helyben, de mire észbe kaptam már szinte mozdulni sem tudtam. A testem úgy tűnt feladta a szolgálatot, és gyakorlatilag hibernált állapotba került. Nem tudom miért voltam ezen meglepődve. December végét írtuk, és bárhogy is néztem, a szoknya nem volt a legideálisabb viselet akkorra. Persze ha nagyon akartam, megtudtam volna mozdulni, de úgy tűnt az összes életkedvemet elvesztettem. Nem volt kilátásom a jövőre nézve. Ahogy az életem hátralevő részén tanakodtam, rájöttem, hogy nekem sosem volt életem, sosem volt célom. Zeke adott nekem egy életet, és a halálával el is vesztettem azt. Elkezdtem saját jövőmtől rettegni. Yohékkal maradhattam volna, de azontúl? Számomra azok az emberek idegenek voltak, akik szállást, és némi biztonságot nyújtottak Cassyéket szerettem, de úgy éreztem, ha sokáig csak velük volnék képes beszélni, teljesen beleörülnék.
- Milyen nevetséges...Hogy lehetek ekkora barom... - mondtam ki végül hangosan, amire gondoltam.
Ekkor a hátam mögül valaki válaszolt szavaimra.
- Valóban ostoba lány vagy. Nem tanácsos a tél közepén ilyen öltözetben a szabadban lenni. Különösen nem este.
- Mi?... - Mielőtt még felfoghattam volna ki szólt hozzám, vagy hogy mit mondott, a fiú lassan átölelt, ezzel együtt pedig egy poncsó szerű ruhával betakart. Mellkasa a hátamhoz simult, kezeivel a derekamat átölelte, fejét a vállamra borította. A szívem hatalmasat dobbant. Pár pillanatig fel sem fogtam mi történik. Éreztem, ahogy a meleg szétáramlik a testemben, de megmozdulni, pont úgy, ahogy megszólalni, nem mertem.
- Mi?... - Mielőtt még felfoghattam volna ki szólt hozzám, vagy hogy mit mondott, a fiú lassan átölelt, ezzel együtt pedig egy poncsó szerű ruhával betakart. Mellkasa a hátamhoz simult, kezeivel a derekamat átölelte, fejét a vállamra borította. A szívem hatalmasat dobbant. Pár pillanatig fel sem fogtam mi történik. Éreztem, ahogy a meleg szétáramlik a testemben, de megmozdulni, pont úgy, ahogy megszólalni, nem mertem.
- Most már jobb? - Kérdezte legkedvesebb hangján, amit valaha hallottam tőle.
- Zeke... - suttogtam, miközben a könnyeimmel küszködtem.
Amint egy kicsit engedett az ölelésből, felé fordultam, hogy megbizonyosodjam róla, nem csak valami rossz vicc az egész.
Amint megfordultam, ő újra átfogta a derekam, és magához húzott.
Mikor felnéztem rá, ő csak mosolygott. Olyan volt, mintha nem történt volna meg soha az a több hónap. Mintha nem halt volna meg, és nem lett volna Yoh testének börtönében annyi időn át. Kavarogtak bennem az érzések és a gondolatok. Millió és millió kérdésem lett volna hozzá, de azt sem tudtam mivel kezdjem. Tudni akartam mire gondol, vagy hogy egyáltalán mi történt. És amint ez a kérdés megfogalmazott bennem, rögtön tudtam mi is lesz az első kérdésem.
- Zeke... - suttogtam, miközben a könnyeimmel küszködtem.
Amint egy kicsit engedett az ölelésből, felé fordultam, hogy megbizonyosodjam róla, nem csak valami rossz vicc az egész.
Amint megfordultam, ő újra átfogta a derekam, és magához húzott.
Mikor felnéztem rá, ő csak mosolygott. Olyan volt, mintha nem történt volna meg soha az a több hónap. Mintha nem halt volna meg, és nem lett volna Yoh testének börtönében annyi időn át. Kavarogtak bennem az érzések és a gondolatok. Millió és millió kérdésem lett volna hozzá, de azt sem tudtam mivel kezdjem. Tudni akartam mire gondol, vagy hogy egyáltalán mi történt. És amint ez a kérdés megfogalmazott bennem, rögtön tudtam mi is lesz az első kérdésem.
- Ezt.. Ezt nem értem.
- Hm?
- Nem sikerült... Valamit elrontottam.
- Á, így már értem. Menjünk egy védettebb helyre, és elmagyarázom. - Zeke mögött a tűz szelleme lángok kíséretével megjelent, mi pedig a segítségével a hegyek egyik zugába mentünk. Ott tűzet gyújtottunk, ami köré leülhettünk.
- Nem sikerült... Valamit elrontottam.
- Á, így már értem. Menjünk egy védettebb helyre, és elmagyarázom. - Zeke mögött a tűz szelleme lángok kíséretével megjelent, mi pedig a segítségével a hegyek egyik zugába mentünk. Ott tűzet gyújtottunk, ami köré leülhettünk.
- Miért nem mentél vissza a többiekhez?
- Nem mindegy? Hol van Yoh?
- Hazaküldtem. A barátai biztosan keresik már.
- És te?
- És te?
- Téged kerestelek.
- De ha...
- De ha...
- Attól még, hogy megkérdeztem, miért nem mentél vissza, nem jelenti azt, hogy nem tudtam, minél messzebb fogsz tőlük jönni. Rád vall.
- Uhm... - Kis csend után nem bírtam tovább. Ő nem kezdett bele a magyarázatba, így kérdőre vontam.
- Mégis mit jelentsen ez? Te nem lehetnél itt. - Erre a kijelentésemre Zeke mosolya szélesebb lett. Kezdte felhúzni az agyamat. - Mi történt? Válaszolj! Ha elcsesztem a szertartást, akkor mégis hogyan?....
- A szertartásod sikerült, csak nem rögtön, ahogy te azt vártad. Miután elmentél, nem telt bele talán egy óra sem, és sikeresen befejeződött. Yoh jól van, bár egy pár napig nem lesz a legjobb formájában. Ami pedig téged illet...
- Én jól vagyok.
- Ha nem megyek utánad, megfagysz.
- Előbb vagy utóbb elmentem volna.
- Hazudsz. Ennyire kilátástalan lett volna a jövőd nélkülem? - Ahogy Zeke arcán felcsillant az az öntelt mosoly, inkább elfordultam, és behunytam a szemem.
- Csak nem tudtam mitévő legyek.
- Ez igazán megható.
- Tch... Még mielőtt azt hinnéd, megvoltam nélküled is csak... Azt hittem örökre meghaltál és...
- Csak nem tudtam mitévő legyek.
- Ez igazán megható.
- Tch... Még mielőtt azt hinnéd, megvoltam nélküled is csak... Azt hittem örökre meghaltál és...
- Ne aggódj... - Zeke közelebb húzódott hozzám, az államnál fogva maga felé fordította az arcom. - Itt vagyok, és többé nem megyek el, ígérem. - majd lassan megcsókolt.
2012. december 13., csütörtök
12. fejezet- Üzenet
- Na, ugyan Anna... Komolyan egész este a párkányon akarsz ülni?
- Tudsz jobb időtöltést?
- Például kijöhetnél velünk. Tök jó a hangulat, és addig sem kéne velük foglalkoznod.
Anna rideg pillantást vetett rám.
- Neked az a feladatod hogy eltereld a többiek figyelmét Yoh hiányáról, nem igaz? Viszont én nem szerepelek a tervben, és nem is akarok.
- Aggódsz? - Kérdeztem kicsit kedvetlenül.
Anna bólintott. Tudtam, mit érez. Én is nagyon aggódtam értük. Dante akármennyit is tanulta a fekete mágiát, még soha nem alkalmazta, ráadásul elképzelésem sem volt, hogy nézhet ki az az egész szertartás, vagy hogy mivel is jár pontosan. Én csak tettem, amit mondott, mint mindig. Leültem Anna mellé a földre, és néztem őt. Nagyon erősnek tűnt. Nekem ahogy múltak az órák, egyre nehezebb volt mosolygást színlelnem, hogy ne lássák rajtam mennyire aggódom, és mennyire féltem Yoh és Dante életét, Anna viszont ridegnek, érzéketlennek mutatta magát még ekkor is. Nem akartam ezt választani témának, de ő volt az egyetlen, akivel tudtam erről beszélni.
- Szerinted hogy nézhet ki ez az egész? Úgy értem, vajon mit csinálhatnak?
- Nem tudom Cassy, tényleg nem tudom.
- De te is médium vagy.
- A holtak feltámasztása már nem médiumi, vagy sámáni képesség. A médiumok csak a szellem teljes valóját tudják visszahozni, de a szellemvilágból húsvér emberként újjáéleszteni őket már teljesen más. Attól félek, hogy Dante egy olyasmit akar megtenni, ami mindannyiuk halálát okozhatja... - Anna mélyet sóhajtott, majd lehunyta pár pillanatra a szemét.
Én a sírással küszködtem. Azt hittem, legalább ő tudja mi is történhet ott, de tévedtem.
- Tudod...
- Hm?
- Nem hinném, hogy bajuk esik. - próbáltam úgy mondani, mint aki maga is elhiszi amit mond, de bárhogy is próbáltam, a hangom akaratlanul is remegett. - Dante nem kockáztatná az életét, és szerintem Yohét sem. Dante nem a legjobb ember, akit ismerek, de nem is a legrosszabb. Tudja hol a határ. Azt hiszem...
- Hm... Legyen neked igazad Cassy... - Anna egy félmosollyal az arcán rám nézett, amitől én is kicsit felvidultam.
Ekkor hatalmas robajra lettünk figyelmesek kintről. Mindketten a hang irányába rohantunk, ahol meglepetés fogadott minket. A srácok mind az óriás szellemkontrolljukkal felfegyverkezve sorfalat álltak. Velük szemben egy férfi állt. Kalapja alól épphogy csak látszott kígyó szerű, sárga szeme. Ballonkabátját a szél a magasba fújta, emiatt az az alatt lévő különböző fegyverek ki-ki bukkantak. Mögötte pedig egy több tíz méteres kígyó fejű, ember testű szellem, kitátott szájjal sziszegett a fiúkra, majd mire megálltunk, már ránk. Hirtelen felsikoltottam, aminek okán a fiúk ránk néztek, de Anna rögtön utasította is őket, hogy a férfira koncentráljanak.
- Micsoda bagázs. - Szólalt meg a férfi. Rideg mosolyát örökre megjegyeztem. Mindenkin pár pillanatig végignézett, majd mikor hozzám ért, rajtam ragadt a tekintete. Mosolya még szélesebbé vállt, és mintha egy kis kuncogás is követte volna. - Nocsak. Cassandra, ha nem tévedek.
Pár pillanatra megfagyott bennem a vér. Ijedtemben Amot előhívtam, és lélekkontrollt idéztem elő. Nem akartam támadni, de úgy éreztem jobb, ha a védelmem biztosítom.
Úgy tűnt, a kérdés valós volt, ezért nagy nehezen, de bólintottam.
- Mindjárt gondoltam.
- Honnan.. Honnan tudja ki vagyok?...
- Ismerem Dante "barátait". Vagy inkább mondjam úgy, hogy csatlósait? Te voltál az első, akit befogott, nem igaz?
- Magamtól álltam mellé, és a barátja vagyok!
- Milyen bájos... Egy démon barátjává lettél. No, de nem hibáztatlak, Dante elbűvölő lány.
- Honnan ismeri?
- Ó, majd ha már tudja ki vagyok, bizonyára elmondja. De addig sajnos ez az én pici titkom marad. És pont emiatt is jöttem. Szeretném, ha egy kis üzenetet átadnátok neki.
- Ü- üzenet?
A férfi bólintott.
- Az üzenet a következő: " Nyisd ki a szemed".
- Mi?
- Érteni fogja, Cassandra, ne aggódj.
- És ha nem adja át az üzenetet? Akkor mi van? - Kekeckedett Len.
- Ó, hát ez esetben.. Spake, rendezz a szellemeiknek egy kis külön mulatságot.
Ekkor a férfi szelleme két karhoz hasonló végtagját széttárta, és mire észbe kaptunk, a szellemeink már a markában voltak. Ott egy burkot hozott létre, majd avval együtt a szellemeinket eltüntette.
- Ne! - üvöltöttem, miközben a többiek is saját szellemeikért kiáltottak.
- Kár a gőzért. A szellemeitek az alvilág legkisebb, és legeldugottabb peremére kerültek. Add át Danténak, és ha szerencsétek van, tudni fogja hogy szerezze vissza nektek a kis kedvenceitek.
A szellem felkarolta a sámánt, majd eltűntek. Mindenki dühöngve, tehetetlenül állt egy helyben, majd Trey feltette a rettegett kérdést:
- Srácok.. Yoh.. hova tűnt?
- Tudsz jobb időtöltést?
- Például kijöhetnél velünk. Tök jó a hangulat, és addig sem kéne velük foglalkoznod.
Anna rideg pillantást vetett rám.
- Neked az a feladatod hogy eltereld a többiek figyelmét Yoh hiányáról, nem igaz? Viszont én nem szerepelek a tervben, és nem is akarok.
- Aggódsz? - Kérdeztem kicsit kedvetlenül.
Anna bólintott. Tudtam, mit érez. Én is nagyon aggódtam értük. Dante akármennyit is tanulta a fekete mágiát, még soha nem alkalmazta, ráadásul elképzelésem sem volt, hogy nézhet ki az az egész szertartás, vagy hogy mivel is jár pontosan. Én csak tettem, amit mondott, mint mindig. Leültem Anna mellé a földre, és néztem őt. Nagyon erősnek tűnt. Nekem ahogy múltak az órák, egyre nehezebb volt mosolygást színlelnem, hogy ne lássák rajtam mennyire aggódom, és mennyire féltem Yoh és Dante életét, Anna viszont ridegnek, érzéketlennek mutatta magát még ekkor is. Nem akartam ezt választani témának, de ő volt az egyetlen, akivel tudtam erről beszélni.
- Szerinted hogy nézhet ki ez az egész? Úgy értem, vajon mit csinálhatnak?
- Nem tudom Cassy, tényleg nem tudom.
- De te is médium vagy.
- A holtak feltámasztása már nem médiumi, vagy sámáni képesség. A médiumok csak a szellem teljes valóját tudják visszahozni, de a szellemvilágból húsvér emberként újjáéleszteni őket már teljesen más. Attól félek, hogy Dante egy olyasmit akar megtenni, ami mindannyiuk halálát okozhatja... - Anna mélyet sóhajtott, majd lehunyta pár pillanatra a szemét.
Én a sírással küszködtem. Azt hittem, legalább ő tudja mi is történhet ott, de tévedtem.
- Tudod...
- Hm?
- Nem hinném, hogy bajuk esik. - próbáltam úgy mondani, mint aki maga is elhiszi amit mond, de bárhogy is próbáltam, a hangom akaratlanul is remegett. - Dante nem kockáztatná az életét, és szerintem Yohét sem. Dante nem a legjobb ember, akit ismerek, de nem is a legrosszabb. Tudja hol a határ. Azt hiszem...
- Hm... Legyen neked igazad Cassy... - Anna egy félmosollyal az arcán rám nézett, amitől én is kicsit felvidultam.
Ekkor hatalmas robajra lettünk figyelmesek kintről. Mindketten a hang irányába rohantunk, ahol meglepetés fogadott minket. A srácok mind az óriás szellemkontrolljukkal felfegyverkezve sorfalat álltak. Velük szemben egy férfi állt. Kalapja alól épphogy csak látszott kígyó szerű, sárga szeme. Ballonkabátját a szél a magasba fújta, emiatt az az alatt lévő különböző fegyverek ki-ki bukkantak. Mögötte pedig egy több tíz méteres kígyó fejű, ember testű szellem, kitátott szájjal sziszegett a fiúkra, majd mire megálltunk, már ránk. Hirtelen felsikoltottam, aminek okán a fiúk ránk néztek, de Anna rögtön utasította is őket, hogy a férfira koncentráljanak.
- Micsoda bagázs. - Szólalt meg a férfi. Rideg mosolyát örökre megjegyeztem. Mindenkin pár pillanatig végignézett, majd mikor hozzám ért, rajtam ragadt a tekintete. Mosolya még szélesebbé vállt, és mintha egy kis kuncogás is követte volna. - Nocsak. Cassandra, ha nem tévedek.
Pár pillanatra megfagyott bennem a vér. Ijedtemben Amot előhívtam, és lélekkontrollt idéztem elő. Nem akartam támadni, de úgy éreztem jobb, ha a védelmem biztosítom.
Úgy tűnt, a kérdés valós volt, ezért nagy nehezen, de bólintottam.
- Mindjárt gondoltam.
- Honnan.. Honnan tudja ki vagyok?...
- Ismerem Dante "barátait". Vagy inkább mondjam úgy, hogy csatlósait? Te voltál az első, akit befogott, nem igaz?
- Magamtól álltam mellé, és a barátja vagyok!
- Milyen bájos... Egy démon barátjává lettél. No, de nem hibáztatlak, Dante elbűvölő lány.
- Honnan ismeri?
- Ó, majd ha már tudja ki vagyok, bizonyára elmondja. De addig sajnos ez az én pici titkom marad. És pont emiatt is jöttem. Szeretném, ha egy kis üzenetet átadnátok neki.
- Ü- üzenet?
A férfi bólintott.
- Az üzenet a következő: " Nyisd ki a szemed".
- Mi?
- Érteni fogja, Cassandra, ne aggódj.
- És ha nem adja át az üzenetet? Akkor mi van? - Kekeckedett Len.
- Ó, hát ez esetben.. Spake, rendezz a szellemeiknek egy kis külön mulatságot.
Ekkor a férfi szelleme két karhoz hasonló végtagját széttárta, és mire észbe kaptunk, a szellemeink már a markában voltak. Ott egy burkot hozott létre, majd avval együtt a szellemeinket eltüntette.
- Ne! - üvöltöttem, miközben a többiek is saját szellemeikért kiáltottak.
- Kár a gőzért. A szellemeitek az alvilág legkisebb, és legeldugottabb peremére kerültek. Add át Danténak, és ha szerencsétek van, tudni fogja hogy szerezze vissza nektek a kis kedvenceitek.
A szellem felkarolta a sámánt, majd eltűntek. Mindenki dühöngve, tehetetlenül állt egy helyben, majd Trey feltette a rettegett kérdést:
- Srácok.. Yoh.. hova tűnt?
2012. december 9., vasárnap
11. fejezet: Üdv újra köreinkben, vagy mégsem?
- Nem kelsz fel! - parancsoltam rá az ébredező Yohra, akit Anna próbált felkelteni. A szőke lány meglepetten, és dühösen nézett rám.
- Mégis mit képzelsz? Yohnak edzenie kell!
- De nem ma.
- De nem ma.
- Mi? Miért? - Kérdezte Yoh, ugyanis úgy tűnt. nem igazán van képben.
- Ma nap-éj egyenlőség van.
- Ő... - pár pillanat ugyan kellett Yohnak, de végül is ráébredt, mit is jelent ez. - Ma tudod elvégezni a szertartást?
Bólintottam.
- Ma nap-éj egyenlőség van.
- Ő... - pár pillanat ugyan kellett Yohnak, de végül is ráébredt, mit is jelent ez. - Ma tudod elvégezni a szertartást?
Bólintottam.
- Előtte pár perccel mindent elmondok majd, amit tudnod kell.
- Mi? Miért akkor?
Elmosolyodtam, majd az ajtó felé vettem az irányt.
Elmosolyodtam, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Pihenj, ne csinálj ma semmit. Rosalie ma a te személyes megfigyelőkamerád lesz. Mindig tudni fogom, hol vagy, és mit csinálsz. Ezek tudatában cselekedj. Én azt javaslom, hogy maradj itthon, olvass, vagy amit akarsz. A saját érdekedben.
- Mi? Vá-vá-várj! Mégis miért?...
- Mi? Vá-vá-várj! Mégis miért?...
Nem vártam meg, amíg befejezi a kérdését, elmentem a szállóhelyről.
Cassyvel az egész várost végigjártuk különböző dolgok után kutatva. A legtöbb dolog meg is volt, és olyanokat is találtunk, amik pótolhatták az esetleges hiánycikkeket, amikre szükségem volt. Az egész délutánom feszültséggel teli volt. A fejem még mindig fájt, a gyomorgörcsöm minden órában egyre erősebbé vált, és a folyamatos aggodalom lassan teljesen elborította a gondolataimat.
Este felé járt az idő, mire mindent megvettünk. Cassyt és Rosaliet utasítottam, hogy foglalják majd le a többieket, hogy Yoht elvihessem a közelükből úgy, hogy ne jöjjenek utánunk. Nem szándékoztam egy csapat idiótával számolni. Féltem, hogy a szertartás kellős közepén úgy döntenek túl veszélyes, és egyszerűen elrontják az egészet, én pedig lemondhatok arról, hogy Zeket újra láthatom. Nem kockáztathattam.
A másik probléma az elmémben kavargó gondolatok ezrei jelentették. Az egész szertartás tökéletes koncentrációt igényelt, és ezért is féltem tőle annyira. Nem voltam az az ideges fajta, de a tét nagy volt, én pedig rettegtem ezer és ezer dologtól. Fenn állt az esélye, hogy elhibázok valamit, és Zeke lelke megsemmisül, vagy pedig mindketten odavesznek. Nem tudtam, hogy teljes egészében sikerül-e szétválasztanom őket, vagy pedig Zeke egy része Yohban, vagy épp fordítva megmarad, ami több okból is veszélyes lett volna. És ha esetleg sikerül, nem tudtam onnan tovább hogyan...
A kétségeim túláradtak bennem, ezért egy Liar által kreált burokba bújtam a szertartás idejéig.
A burok remek elmetisztító volt. Mindent elfelejtetett velem, ami nem lehetett benne a fejemben arra az időre, és minden rossz gondolatot korrigált. Úgy is mondhatnánk: önmagamnak hazudtam úgy, hogy elhittem.
Este felé járt az idő, mire mindent megvettünk. Cassyt és Rosaliet utasítottam, hogy foglalják majd le a többieket, hogy Yoht elvihessem a közelükből úgy, hogy ne jöjjenek utánunk. Nem szándékoztam egy csapat idiótával számolni. Féltem, hogy a szertartás kellős közepén úgy döntenek túl veszélyes, és egyszerűen elrontják az egészet, én pedig lemondhatok arról, hogy Zeket újra láthatom. Nem kockáztathattam.
A másik probléma az elmémben kavargó gondolatok ezrei jelentették. Az egész szertartás tökéletes koncentrációt igényelt, és ezért is féltem tőle annyira. Nem voltam az az ideges fajta, de a tét nagy volt, én pedig rettegtem ezer és ezer dologtól. Fenn állt az esélye, hogy elhibázok valamit, és Zeke lelke megsemmisül, vagy pedig mindketten odavesznek. Nem tudtam, hogy teljes egészében sikerül-e szétválasztanom őket, vagy pedig Zeke egy része Yohban, vagy épp fordítva megmarad, ami több okból is veszélyes lett volna. És ha esetleg sikerül, nem tudtam onnan tovább hogyan...
A kétségeim túláradtak bennem, ezért egy Liar által kreált burokba bújtam a szertartás idejéig.
A burok remek elmetisztító volt. Mindent elfelejtetett velem, ami nem lehetett benne a fejemben arra az időre, és minden rossz gondolatot korrigált. Úgy is mondhatnánk: önmagamnak hazudtam úgy, hogy elhittem.
Órákig voltam benne, majd mikor eljött az idő, Liar feloldotta a burkot, én pedig felébredtem. Megelőzve az esetleges gondolatok visszatérését rohantam vissza a szálláshelyre, ahol mindenki remekül szórakozott. Cassy nyugtatóan rámmosolygott és gondolat olvasás nélkül is tudtam: minden úgy van, ahogy én előrendeltem.
Felmentem Yohhoz, aki az ablakpárkányon ült. Mikor odaértem, rámnézett. Elkeseredett volt az arca, aggódó, mégis tettre kész.
Nem tudtam, hogy mennyire van kész lelkileg, de ez nem is érdekelhetett.
Nem tudtam, hogy mennyire van kész lelkileg, de ez nem is érdekelhetett.
Bátorítóan rámosolyogtam, majd az ablakon keresztül távoztunk.
Egy nagy tisztás melletti barlangot választottam a szertartás helyszíneként, mert ott nagy volt az energiafelhalmozódás, ezért könnyebben hatottak a varázslatok.
Hamar megcsináltam a kört. Az ágaira egy-egy gyertyát tettem, körbe szórtam sóval a területet. Elkezdtem égetni a növényeket, Yoht pedig a kör közepére állítottam.
Egy nagy tisztás melletti barlangot választottam a szertartás helyszíneként, mert ott nagy volt az energiafelhalmozódás, ezért könnyebben hatottak a varázslatok.
Hamar megcsináltam a kört. Az ágaira egy-egy gyertyát tettem, körbe szórtam sóval a területet. Elkezdtem égetni a növényeket, Yoht pedig a kör közepére állítottam.
- Akkor.. Felvilágosítalak.
A srác nem mutatott semmiféle érzelmet. Nem láttam, hogy félt, vagy ideges lett volna. egyszerűen csak ott volt, és figyelt.
- Aminek a közepén állsz, úgy hívják Baphomet. Ez egy sátánista szertartásokkor használatos kör, melynek a közepére általában behelyeznek egy tárgyat, ami az idézni kívánt szellemet, vagy démont szimbolizálja, vagy éppen az övé, és egy áldozati bárányt, jelen esetben téged. A mi esetünkben persze ez kissé másképp van. Bár az áldozat te vagy, de egyben maga a tárgy is. A tested mindkét elvárást teljesíti: ott van a lelked, mint áldozat, és ott a véred, mint médium. Viszont.. nem voltam veled teljesen őszinte.
- Belehalhatok, igaz?
Amikor kimondta, éreztem, ahogy a gyomorgörcs visszatér. Bólintottam.
- Belehalhatok, igaz?
Amikor kimondta, éreztem, ahogy a gyomorgörcs visszatér. Bólintottam.
- Ha nem vagy elég erős, akkor a szertartás egyszerűen felemészt...
- Hm.. - Yoh elmosolyodott, én pedig összezavarodtam. - Hát egyszer úgyis meghalunk, nem igaz?
- ... Fő a pozitivitás.
- Úgy van!
Bólintottam, majd egy késsel oda mentem Yohhoz, és megvágtam a karját úgy, hogy abból vér a kőrre folyjon ki. A vér a földre hullott, és elkezdődött a szertartás. Kihátráltam a körből és Yoh szemeibe néztem.
- Ne nézz el, semmi esetre sem. Megértetted?
- Igen.
Bólintottam, majd egy késsel oda mentem Yohhoz, és megvágtam a karját úgy, hogy abból vér a kőrre folyjon ki. A vér a földre hullott, és elkezdődött a szertartás. Kihátráltam a körből és Yoh szemeibe néztem.
- Ne nézz el, semmi esetre sem. Megértetted?
- Igen.
- Alvilág Istene, Szolgád hív téged! A nyolcadik kapu őre szól most hozzád, s kéri segítséged! - A kör elkezdett vörös folyadékot árasztani magából, amint az túlfolyt. - Válaszd szét az anyag két szellemét, a hasztalan távozzon! Az áldozat eléd került, fogadd el, majd tégy eleget kérésemnek! Fundesque sanguinem, novum est. Ludam nunc Dei. Adepto a vita! - Majd ezek után akaratlanul is, de halkan hozzá tettem. - Add vissza nekem, kérlek!
A kör fényleni kezdett. Yoh szemei fehérek lettek, majd elkezdett üvölteni, mint akit éppen ölnek. A földre rogyott, én pedig egy lépést hátráltam.
- Alvilág Istene, Szolgád hív téged! A nyolcadik kapu őre szól most hozzád, s kéri segítséged! Válaszd szét az anyag két szellemét, a hasztalan távozzon! Az áldozat eléd került, fogadd el, majd tégy eleget kérésemnek! - Ismételtem még el háromszor a kérelmet. Eközben a kör fénye egyre erősödött, a gyertyák fénye kialudt, Yoh pedig attól féltem, hogy nem fogja bírni, és meghal.
Már azon voltam, hogy megsemmisítem a kört, és inkább mentem, ami menthető, mikor egy mélyről jövő üvöltés után a kőr fénye, és a benne lévő rengeteg vér a földön fetrengő Yoh testébe húzódott. Még sohasem láttam olyat azelőtt. Bár, ha belegondolok, az volt az első alkalom, amikor bármilyen szertartást is véghez vittem.
Miután semmi nem maradt a körben, a démoni üvöltés alábbhagyott, Yoh pedig pár pillanatra eszméletét vesztette.
- Yoh?...Yoh! - A srác hevesen köhögött, és nyögött. Berohantam hozzá, és felültettem.
- Jól vagy? Hé!
Majdnem fél óráig szenvedett még a körben, mire bár nem sokkal, de annyival jobb lett a helyzet, hogy beszélni is tudott.
- Alvilág Istene, Szolgád hív téged! A nyolcadik kapu őre szól most hozzád, s kéri segítséged! Válaszd szét az anyag két szellemét, a hasztalan távozzon! Az áldozat eléd került, fogadd el, majd tégy eleget kérésemnek! - Ismételtem még el háromszor a kérelmet. Eközben a kör fénye egyre erősödött, a gyertyák fénye kialudt, Yoh pedig attól féltem, hogy nem fogja bírni, és meghal.
Már azon voltam, hogy megsemmisítem a kört, és inkább mentem, ami menthető, mikor egy mélyről jövő üvöltés után a kőr fénye, és a benne lévő rengeteg vér a földön fetrengő Yoh testébe húzódott. Még sohasem láttam olyat azelőtt. Bár, ha belegondolok, az volt az első alkalom, amikor bármilyen szertartást is véghez vittem.
Miután semmi nem maradt a körben, a démoni üvöltés alábbhagyott, Yoh pedig pár pillanatra eszméletét vesztette.
- Yoh?...Yoh! - A srác hevesen köhögött, és nyögött. Berohantam hozzá, és felültettem.
- Jól vagy? Hé!
Majdnem fél óráig szenvedett még a körben, mire bár nem sokkal, de annyival jobb lett a helyzet, hogy beszélni is tudott.
- Mintha.. megöltek volna... - Nyögte ki, miközben levegőért kapkodott.
- Sajnálom.
Pár perccel később tudatosult bennem az, amitől a legjobban féltem: a szertartás hasztalan volt.
Miután Yoh képes volt lábra állni, felsegítettem, majd a barlang kijárata felé vettem az irányt.
Pár perccel később tudatosult bennem az, amitől a legjobban féltem: a szertartás hasztalan volt.
Miután Yoh képes volt lábra állni, felsegítettem, majd a barlang kijárata felé vettem az irányt.
- Várj! - kiáltott utánam. - Akkor most..
- Szerinted?
- Szóval Zeke bennem maradt? Azt mondtad, hogy bele halhatok, akkor most tényleg mindketten meghalunk?
- Hazudtam. - Úgy éreztem, hogy mindjárt elsírom magam, ráadásul az ájulás sem volt messze tőlem. Amilyen gyorsan csak tudtam, elmentem a helyszínről, és vissza se néztem.
A szertartás nem sikerült, én pedig tudtam: örökre elvesztettem mindent, ami valaha bármit is jelentett számomra.
- Szóval Zeke bennem maradt? Azt mondtad, hogy bele halhatok, akkor most tényleg mindketten meghalunk?
- Hazudtam. - Úgy éreztem, hogy mindjárt elsírom magam, ráadásul az ájulás sem volt messze tőlem. Amilyen gyorsan csak tudtam, elmentem a helyszínről, és vissza se néztem.
A szertartás nem sikerült, én pedig tudtam: örökre elvesztettem mindent, ami valaha bármit is jelentett számomra.
10. fejezet - üdv Dobbie villageben
Nem volt nehéz utunk. A sivatag felé egy kifejezetten sámánoknak készült lélek út viszi a viadalra igyekvőket Dobbie Villagebe, amit ha az ember figyel, könnyen kiszúrhat. Mint az út során kiderült, Yoh, és a többiek tökéletesen az út mellett mentek. Ezt nem tudom igazán hogyan is tudták megoldani, de bárhogy is, mégis csak jó útvonalat követtek, kisebb koordináta tévesztéssel...
- Ismerős ez a hely. - Jelentette ki Yoh, miközben az alattunk húzódó kis városkát nézte.
- Ha minden igaz, és ti olyan útvonalon mentetek, mintha részegek lennétek, akkor nagy valószínűséggel itt is jártatok. Gyakorlatilag Dobbie Village felé az összes érdemes megállóhelyen ott voltatok, még azokon is, amik kevésbé lényegesek.
- Honnan tudod?
- A haverjaidban az út elég tisztán megmaradt. - Yoh szélles mosollyal vette tudomásul a mondandóm, majd újabb csönd ereszkedett a társaságra. Persze ez nem tartott sokáig. Jocó nem sokáig bírta ki, hogy ne próbáljon meg viccesnek tűnni, Len sem tudta korlátolni idegbetegségét, és Rio sem maradt sokáig néma, hamar dalba fogott Jocóék üvöltözése után egy kis hangulat frissítés gyanánt. Életemben nem éreztem annyira hosszúnak egy utat, mint akkor. A fejem is fájt, rossz előérzet kerített hatalmába, és kezdtem érezni, hogy a társaság lassan megfojt, én pedig semmit se tehetek.
Egyszer csak azonban valami történt.
Cassy nagy sikítás után elkiáltotta magát:
- Dobbie Village! - Mindenki az előre mutató lányra, majd az ujja irányába nézett.
- Végre.. - Boldogan sóhajtottam, majd Liart ereszkedésre utasítottam. Mindenki nagy kiáltozással, boldog ujjongással üdvözölte a falut, ahova hónapok óta senki nem tehette be a lábát.
Mikor megérkeztünk Yoht már várta valaki.
- Üdv újra itt Yoh! - Silva nagy mosollyal fogadta Yoht, majd minket is. Gardedámot játszva bekísért minket a faluba. Miután már tényleg nem tudott mit mondani - mert hogy nem először jártunk ott - elköszönt, és ment a dolgára.
Mint kiderült, mindenki a saját szobáját kapta, amivel csak egy gond volt: nekünk nem volt szobánk. Nem volt rá szükség, és őszintén szólva, akkoriban tényleg nem is zavart, viszont a legutóbbi majdnem egy hónapban borzasztóan elkényelmesedtem, ezért orvosolni kellett a helyzetet.
- És most? - Kérdezte Rosalie, miután az egész falut bejárta, hogy valakivel beszélhessen erről, de hiába.
- Én megyek Yohék szobájába, Cassy Treyékhez. - Cassyre néztem gyilkos tekintettel, és hozzátettem: - Figyellek.
A lány bólintott, én pedig Rosalire néztem.
- Te pedig... Nem tudom. Nincs több csapat. Az erdő azt hiszem biztonságos.
- Ne már!
Elnevettem magam.
- Nem vicces! Ugye nem...!
Megráztam a fejem.
- Nem. Annyira. Nem tudom. Annáékhoz esetleg?
Rosalie először csak morgott, de utána bele ment.
- De nem megyek Anna közelébe.
- Senki sem kérte.
Ezekután mindenki tette a maga kis dolgát. Kipakoltak, egyeztették a szobaelosztás, és igyekeztek mindent úgy intézni, hogy ne kelljen megérezniük a hónapokon át tartó kiesést. A nap maradék idejében Anna is lemondott az esti edzésről, és hagyta, hogy a fiúk kitombolják magukat. Én is úgy döntöttem, hogy hagyom őket. Elvégre... Másnap Yohnak fontos dolga volt: életben maradnia a szertartás során..
- Ismerős ez a hely. - Jelentette ki Yoh, miközben az alattunk húzódó kis városkát nézte.
- Ha minden igaz, és ti olyan útvonalon mentetek, mintha részegek lennétek, akkor nagy valószínűséggel itt is jártatok. Gyakorlatilag Dobbie Village felé az összes érdemes megállóhelyen ott voltatok, még azokon is, amik kevésbé lényegesek.
- Honnan tudod?
- A haverjaidban az út elég tisztán megmaradt. - Yoh szélles mosollyal vette tudomásul a mondandóm, majd újabb csönd ereszkedett a társaságra. Persze ez nem tartott sokáig. Jocó nem sokáig bírta ki, hogy ne próbáljon meg viccesnek tűnni, Len sem tudta korlátolni idegbetegségét, és Rio sem maradt sokáig néma, hamar dalba fogott Jocóék üvöltözése után egy kis hangulat frissítés gyanánt. Életemben nem éreztem annyira hosszúnak egy utat, mint akkor. A fejem is fájt, rossz előérzet kerített hatalmába, és kezdtem érezni, hogy a társaság lassan megfojt, én pedig semmit se tehetek.
Egyszer csak azonban valami történt.
Cassy nagy sikítás után elkiáltotta magát:
- Dobbie Village! - Mindenki az előre mutató lányra, majd az ujja irányába nézett.
- Végre.. - Boldogan sóhajtottam, majd Liart ereszkedésre utasítottam. Mindenki nagy kiáltozással, boldog ujjongással üdvözölte a falut, ahova hónapok óta senki nem tehette be a lábát.
Mikor megérkeztünk Yoht már várta valaki.
- Üdv újra itt Yoh! - Silva nagy mosollyal fogadta Yoht, majd minket is. Gardedámot játszva bekísért minket a faluba. Miután már tényleg nem tudott mit mondani - mert hogy nem először jártunk ott - elköszönt, és ment a dolgára.
Mint kiderült, mindenki a saját szobáját kapta, amivel csak egy gond volt: nekünk nem volt szobánk. Nem volt rá szükség, és őszintén szólva, akkoriban tényleg nem is zavart, viszont a legutóbbi majdnem egy hónapban borzasztóan elkényelmesedtem, ezért orvosolni kellett a helyzetet.
- És most? - Kérdezte Rosalie, miután az egész falut bejárta, hogy valakivel beszélhessen erről, de hiába.
- Én megyek Yohék szobájába, Cassy Treyékhez. - Cassyre néztem gyilkos tekintettel, és hozzátettem: - Figyellek.
A lány bólintott, én pedig Rosalire néztem.
- Te pedig... Nem tudom. Nincs több csapat. Az erdő azt hiszem biztonságos.
- Ne már!
Elnevettem magam.
- Nem vicces! Ugye nem...!
Megráztam a fejem.
- Nem. Annyira. Nem tudom. Annáékhoz esetleg?
Rosalie először csak morgott, de utána bele ment.
- De nem megyek Anna közelébe.
- Senki sem kérte.
Ezekután mindenki tette a maga kis dolgát. Kipakoltak, egyeztették a szobaelosztás, és igyekeztek mindent úgy intézni, hogy ne kelljen megérezniük a hónapokon át tartó kiesést. A nap maradék idejében Anna is lemondott az esti edzésről, és hagyta, hogy a fiúk kitombolják magukat. Én is úgy döntöttem, hogy hagyom őket. Elvégre... Másnap Yohnak fontos dolga volt: életben maradnia a szertartás során..
2012. december 2., vasárnap
9. fejezet: Irány Dobbie Village
- Hogy mi? - Kiáltottam fel hirtelen.
- Dobbie Village újra a mi dimenziónkban van, a sámán viadal folytatódik.
- Uhm.. gyerek! - Cassyvel rohantunk a többiekhez, hogy közöljük velük a hírt.
- Mindenki pakoljon!
- Mi? - Kérdezte Rosalie, miközben a tv elől felállt.
- Utazunk.
Először mindenki érthetetlenül nézett rám, ezért Cassyre néztem, aki belekezdett a magyarázatba.
- Éreztem Dobbie Village jelenlétét. Ez azt jelenti hogy visszakerült a mi dimenziónkba. A viadal folytatódik!
Mindenki nagy ünneplésbe tört ki, mintha csak egy ostoba játék lett volna az egész, ami mindenkinek nagy örömöt szerzett volna, pedig ez nem így volt. Én nem szerettem a viadalt, soha nem is akartam részt venni rajta, az egészet Zeke kedvéért csináltam és nem többért. Nekem nem volt célom, én nem akartam sámán királynő lenni, az egyetlen, amiért folytattam a viadalt az volt, hogy megtudjam, meddig vagyok képes elmenni.
- Pofa be, mindenki! - Az üvöltésem eredménye az volt, hogy mindenki abbahagyta az ujjongást, és rámfigyelt. - Ha ma nyílt meg, az azt jelenti, hogy van három napunk, hogy odaérjünk, beszéljünk meg egy helyet, ahol találkozunk.
- Három nap? - Fakadt ki Trey. - Mi egy hónapig bolyongtunk mire megtaláltuk!
- E-Egy... Egy hó.. hogy mennyi?
- Jaj ne már, tuti nektek sem volt könnyebb dolgotok!
- A helyzet az, hogy nekünk egy nap volt, bár az az idő is java részt megállásokból állt.
- Ez lehetetlen!
- Légi útvonalon nem.
- Mi is úgy indultunk el. - Szólt közbe Len a szoba másik végéből. - De "valaki" elrontotta a gépemet!
- Gép?
- Csak azt ne mondd, hogy te is olyan szellemen repülő fajta vagy, mint Zeke. - Trey gúnyolódása nem volt meglepő. Zeke említette, hogy mikor először találkozott Yohékkal, még csak hallani sem hallottak arról, hogy a szellemen repülni is lehetséges.
- Gyökerek.
- MI VAN, MIT MONDTÁL?
- Nem lehet igaz, hogy még mindig nem vagytok rá képesek. Ez abszurdum, a mikrofon fejű barátotok képes rá, akkor nyilván ti is.
- Jocóra gondolsz? - kérdezett vissza Yoh, miközben a konyhából jött ki.
Bólintottam.
- Azt hiszem. Ha ő képes rá, akkor nagy valószínűséggel ti is.
- Vagy esetleg jöhetnétek velünk is. - Cassy nagy mosollyal, felhőtlen vidámsággal ajánlotta fel, aminek én egyáltalán nem örültem.
- Na nem, nem leszek taxi!
- Ugyan már. Na, Dante. Legalább nem kell Yoht szem elől vesztened.
Éreztem, ahogy a kijelentéstől a vér a fejembe száll, és kezdek úgy kinézni nagy valószínűséggel, mint egy túlérett paradicsom.
- H-hát.. jó... De nem akarok nyavajgást hallani!
- Éljen! - Cassy a nyakamba ugrott, én pedig abban a pillanatban éreztem, hogy rossz ötlet volt.
- Szállj le rólam.. na.. - Miközben próbáltam leszedni magamról Cassyt rápillantottam Yohra, és a fejemben megszólalt az utolsó mondat, amit nekem mondott. "Beszélnünk kell". Féltem tőle, de reméltem, hogy nem lesz olyan vészes, és ha elég ügyes vagyok, még ki is vághatom magam a beszélgetésből, így hát miután sikerült a lányt leszednem magamról, odamentem Yoh-hoz.
- Hallgatlak.
A srác meglepetten pislogott.
- Mi?
- Beszélni akartál velem..
- Mikor?
- Ő.. Nagyjából fél órája te mondtad hogy... - Aztán beugrott a tekintete, ami üres volt. Olyan volt, mintha más... - Semmi. Bocs. Hülyeségeket beszélek.
Erőltetett mosolyra húztam a számat, majd visszamentem Cassyhez. Pár perc múlva mindenki felfogta, hogy az időnk sürget, ami egyébként még lehetett vagy két hét, de tudtam, hogy 2 nap múlva nap-éj egyenlőség várható, és nekem addigra már Dobbie Villageben kellett lennem, mert ott megduplázódtak az esélyek arra, hogy Zeke lelkét, aki úgy tűnt többet meg tud tenni Yoh testével, mint gondoltam, visszahozzam a mi világunkba.
Hamarosan mindenki elkészült; a ruhákat bepakolták, élelmet csomagoltak az útra, Morty hazarohant elköszönni a családjától, és estére már úton is voltunk Dobbie Village felé...
8. fejezet: Barátság- tényleg ennyit érne?
- Jól vagy? - Fordultam a lány felé, aki ugyanabban a pózban állt, mint mikor hátrébb küldtem. Az arcára volt írva minden gondolata: nem bízott bennem.
- Ki vagy te?
- Én? Hm... - pár pillanatig gondolkodtam, majd széles mosollyal válaszoltam neki. - A nevem Kohori Mirane, ő pedig a védőszellemem, Liar. Nagyon örvendek.
- A... Az én nevem Riu Black. - Ekkor a háta mögött egy vénember szelleme jelent meg. - Ő pedig a védőszellemem, Charlie. Miért mentetél meg?
- Mert egyedül voltál, három nálad erősebb sámán ellen.
- Le tudtam volna őket győzni!
- Ó, én azt láttam. Majd' kicsattantál a Furyokutól, de tudod akkor sem volt fair. Allergiás vagyok az egyenlőtlen párharcra. Persze, ha pár perccel előbb jövök, és még a... hm... családod (?) élt volna, akkor nem segítek, inkább csak.. végignézem.
- Nos.. Köszönöm a segítséged, de nem fogom meghálálni. Nem kértem, hogy közbe avatkozz.
- Meghálálni? Azt hiszem félreértesz én.. - Ekkor a karjára pillantottam. - Te is a sámán viadal tagja vagy?
Riu bólintott.
- A családommal együtt két csapatban indultunk.
- És a csapattagjaid?...
Riu a könnyeivel küszködve a holtestekre pillantott.
- Sajnálom... Gondolom a barátaiddal fogsz tovább indulni.
- Barátok? Fölösleges embereket nem gyűjtök magam mellé. Keresek csapattagokat, sok erős sámán van a világon.
- Fölösleges... hm... - Elgondolkodtam a kijelentésén. Nekem mennyire voltak fontosak a barátaim? És Cassy? - Nos, én megyek. Örültem, hogy megismertelek Riu. Remélem még találkozunk. - Mosolyogva hátat fordítottam, majd még halkan hozzátettem, hogy a lány ne hallja: - Vagy nem. - Majd sétálva elmentem. Először nem tudtam hova menjek, aztán végül is úgy döntöttem, hogy haza megyek. Rá kellet jönnöm, hogy Cassyt megsértettem, és attól tartottam, hogy elveszítem a barátságát. Nem mintha máshogy indultam volna el ennek az egésznek, mint Riu. Én sem akartam barátokat, csak egy saját magam által összeválogatott csapatot, amivel indulhatok a viadalon, de aztán mégis jó barátaim lettek mindketten.
Hazaérve, mikor beléptem az ajtón, mindenki engem nézett. Küszködtem azzal, hogy ne halljam a gondolataikat. Annyira sem voltam rájuk kiváncsi, mint egy csiga elmélkedéseire. Miközben haladtam befelé az előszobában, Yoh mellém sietett, és megfogta a karomat.
- Beszélnünk kell. - A hangja ijesztő volt, és rideg. Lassan felé fordultam, majd kirántottam erős szorításából a kezem.
- Majd később. Talán. Most dolgom van. Cassy hol van?
- Dante...
- Hol van Cassy?! - üvöltöttem rá a srácra, aki mintha teljesen más világba lenne csak állt ott, szótlanul. Végül Rosalie válaszolt a kérdésemre.
- A hátsókertben.
Bólintottam, és kirohantam a kertbe. Cassy a kistónál guggolt, és játszott a mutató ujjával a vízben.
- Cassy! - A lány meglepetten felállt és megfordult. Alighogy sikerült felém fordulnia, én a nyakába ugrottam, és szorosan megöleltem.
- Sajnálom... Hibát követtem el.
- Dante én.. Én nem haragszom, de tényleg. - A lány megölelt, és tudtam, minden rendben van. - Viszont..
- Hm? - elengedtem Cassyt, majd készültem belenézni a fejébe, de ő megelőzött.
- A viadal.. Dobbie Village kinyitotta kapuit, a verseny folytatódik.
- Ki vagy te?
- Én? Hm... - pár pillanatig gondolkodtam, majd széles mosollyal válaszoltam neki. - A nevem Kohori Mirane, ő pedig a védőszellemem, Liar. Nagyon örvendek.
- A... Az én nevem Riu Black. - Ekkor a háta mögött egy vénember szelleme jelent meg. - Ő pedig a védőszellemem, Charlie. Miért mentetél meg?
- Mert egyedül voltál, három nálad erősebb sámán ellen.
- Le tudtam volna őket győzni!
- Ó, én azt láttam. Majd' kicsattantál a Furyokutól, de tudod akkor sem volt fair. Allergiás vagyok az egyenlőtlen párharcra. Persze, ha pár perccel előbb jövök, és még a... hm... családod (?) élt volna, akkor nem segítek, inkább csak.. végignézem.
- Nos.. Köszönöm a segítséged, de nem fogom meghálálni. Nem kértem, hogy közbe avatkozz.
- Meghálálni? Azt hiszem félreértesz én.. - Ekkor a karjára pillantottam. - Te is a sámán viadal tagja vagy?
Riu bólintott.
- A családommal együtt két csapatban indultunk.
- És a csapattagjaid?...
Riu a könnyeivel küszködve a holtestekre pillantott.
- Sajnálom... Gondolom a barátaiddal fogsz tovább indulni.
- Barátok? Fölösleges embereket nem gyűjtök magam mellé. Keresek csapattagokat, sok erős sámán van a világon.
- Fölösleges... hm... - Elgondolkodtam a kijelentésén. Nekem mennyire voltak fontosak a barátaim? És Cassy? - Nos, én megyek. Örültem, hogy megismertelek Riu. Remélem még találkozunk. - Mosolyogva hátat fordítottam, majd még halkan hozzátettem, hogy a lány ne hallja: - Vagy nem. - Majd sétálva elmentem. Először nem tudtam hova menjek, aztán végül is úgy döntöttem, hogy haza megyek. Rá kellet jönnöm, hogy Cassyt megsértettem, és attól tartottam, hogy elveszítem a barátságát. Nem mintha máshogy indultam volna el ennek az egésznek, mint Riu. Én sem akartam barátokat, csak egy saját magam által összeválogatott csapatot, amivel indulhatok a viadalon, de aztán mégis jó barátaim lettek mindketten.
Hazaérve, mikor beléptem az ajtón, mindenki engem nézett. Küszködtem azzal, hogy ne halljam a gondolataikat. Annyira sem voltam rájuk kiváncsi, mint egy csiga elmélkedéseire. Miközben haladtam befelé az előszobában, Yoh mellém sietett, és megfogta a karomat.
- Beszélnünk kell. - A hangja ijesztő volt, és rideg. Lassan felé fordultam, majd kirántottam erős szorításából a kezem.
- Majd később. Talán. Most dolgom van. Cassy hol van?
- Dante...
- Hol van Cassy?! - üvöltöttem rá a srácra, aki mintha teljesen más világba lenne csak állt ott, szótlanul. Végül Rosalie válaszolt a kérdésemre.
- A hátsókertben.
Bólintottam, és kirohantam a kertbe. Cassy a kistónál guggolt, és játszott a mutató ujjával a vízben.
- Cassy! - A lány meglepetten felállt és megfordult. Alighogy sikerült felém fordulnia, én a nyakába ugrottam, és szorosan megöleltem.
- Sajnálom... Hibát követtem el.
- Dante én.. Én nem haragszom, de tényleg. - A lány megölelt, és tudtam, minden rendben van. - Viszont..
- Hm? - elengedtem Cassyt, majd készültem belenézni a fejébe, de ő megelőzött.
- A viadal.. Dobbie Village kinyitotta kapuit, a verseny folytatódik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)