Aznap nagy mulatságot rendezett a város. Emlékszem, az alapítók ünnepe volt, amit minden évben megrendeztünk, és amire akkor először nem mehettem el. Miközben elhaladtunk a főtér mellett, fájó szívvel néztem végig, ahogy a korombeli gyerekek egymás közt játsszák a hagyományi játékokat, vagy épp a zenére táncolnak, a műsort nézik. Én is ott akartam lenni, én is önfeledten akartam szórakozni, de az ördögűzés nem várhatott... Annyi keserűség volt aznap bennem, hogy nem szóltam egy szót se a szüleimhez. Egyedül egyszer, anyához, mikor próbált megvigasztalni azzal, hogy jövőre is lesz, de én erre csak annyit mondtam, hogy utálom őt, utálom apát, és nem akarom hogy többé hozzám szóljanak.
Ezt persze nem gondoltam komolyan, de alig voltam hat éves, nem tudtam mit beszélek.
A háznál megálltunk, bementünk, és a lassan már szokásossá, egyhangúvá vállt kép tárult elém. Egy férfi, aki tombol, őrjöng, nem evilági hangokkal ostromolja a fülünket, gyilkolásra kész állapotban, vérző szemekkel.
Mint mindig, anya miközben megrajzolta a kört, apa lefogta, lekötözte a férfit, és pont úgy, mint ahogy már több százszor. Ismét a testembe űzték a démont. Ám ekkor valami történt. A fejemben egy nem evilági hang szólalt meg. A démon beszélt, hallottam, és értettem. Soha nem történt még ilyen. Miközben apa próbálta belőlem kiűzni a szörnyeteget, az folyamatosan hozta fel a szívemben lévő fájdalmakat, az utálatot, a dühömet, a haragomat, minden rosszat amit a szüleim iránt tápláltam. Életemben nem éreztem még olyan gyilkolási vágyat, mint akkor. Nem érdekelt az egész szertartás, nem akartam tőle megszabadulni, nem fájt hogy bennem volt. Ő más volt, mint a többi. Minden érzelmet felhozott, ami bennem dúlt több éven át, és ezeket az indulatokat erővé generálta. Hatalmat kaptam. Anya szellemeket hívott, hogy lefogjanak, apa egyre erőteljesebben mondta az igét, én pedig kezdtem érezni, ahogy a démon lassan kilép a testemből. Még mielőtt ez megtörténhetett volna, elüvöltötte magát " Segíts, és megszabadulsz mindentől, ami fájdalmat okozott!"
Nem kellett gondolkodnom mit tegyek. Kirohantam a körből, megfogtam egy kést, és nekitámadtam apának. Ő próbált küzdeni, de annyira hirtelen érte a támadás, hogy esélye sem volt. A késsel átvágtam a nyakát, majd a szívébe döftem, és ott hagytam. Anya sikítva guggolt le a sarokba, és mikor elindultam felé, könyörgött, hogy hagyjam életben. Egy pillanatra megdermedtem. Nem tudtam mitévő legyek, de a démon végül átvette a testemen az irányítást, és a kezeimmel megfogta anya arcát, majd elfordította a nyakát úgy, hogy az teljes egészében, egy kört leírva átfordult. Pár órával később a földön feküdve, mintha csak egy rossz rémálomból szabadultam volna, hirtelen felriadtam. Mikor föltápászkodtam elém tárult tettem minden eredménye. Anya kitekert nyakkal oldalra dőlő és apa vérben úszó holteste, az ágyon a férfi, akiből a démont kiűztük. Senki sem élte túl. Én voltam az egyetlen a nagy szobában, aki élt. Bűntudatot kellett volna éreznem, de nem éreztem. Pár nap múlva vettem csak észre magamon, hogy változik, torzul a személyiségem. Az iskolában, ha valaki egy rossz szót szólt rólam, vagy Everől, kis híján megöltem. Az igazgató először a szüleimet akarta behívatni, mert nem tudta hogy meghaltak, ahogy a város más emberei sem, majd miután ezt megtagadtam, és sokáig nem is mentem be, végül kirúgattak.
Ekkor azonban már nem érdekelt, a várost elhagyni készültem.
Akkoriban jelent meg először előttem a démon valódi alakjában. Egy gyönyörű nő volt, barna hajjal, szürke bőrrel, szemfehérje éjsötét volt, szemei, mint ahogy a megszállás óta az enyéim is, vérvörösen izzottak. Elmondta, hogy ő egy őrző démon, és ha megtudom, mi az igazi neve, akkor nem öl meg. Adott rá egy hetet. Én három nap alatt megtudtam, és a szolgámmá tettem őt. Mikor a nevemről faggatott, nem mondtam el neki. Úgy éreztem kiszolgáltatottá válnék, így önhatalmúlag a férfiról, aki megjárta a pokol minden bugyrát, Danténak nevezett el. Ezek után már nem volt más dolgom, mint elindulni. Mikor a város határához értem, összefutottam Evevel, aki nem értette miért megyek el. Nem mondtam neki semmit az egész elszökésemről. Ami azt illeti a megszállás után kerültem a lányt. Agresszív voltam, közveszélyes, és beszámíthatatlan. Féltettem az életét, attól tartottam kárt teszek benne, vagy ami rosszabb, megölöm. Mikor követelte, hogy magyarázzam el neki, miért megyek el, és ő miért nem jöhet velem, én hazudtam: hazudtam, hogy mert gyenge, és nem tudok vele mit kezdeni, csak terhemre lenne, majd ezzel letudva az egészet, ott hagytam őt, és elindultam isten tudta csak hová...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése