9. fejezet: Irány Dobbie Village

- Hogy mi? - Kiáltottam fel hirtelen.
- Dobbie Village újra a mi dimenziónkban van, a sámán viadal folytatódik.
- Uhm.. gyerek! - Cassyvel rohantunk a többiekhez, hogy közöljük velük a hírt.
- Mindenki pakoljon!
- Mi? - Kérdezte Rosalie, miközben a tv elől felállt.
- Utazunk.
Először mindenki érthetetlenül nézett rám, ezért Cassyre néztem, aki belekezdett a magyarázatba.
- Éreztem Dobbie Village jelenlétét. Ez azt jelenti  hogy visszakerült a mi dimenziónkba. A viadal folytatódik!
Mindenki nagy ünneplésbe tört ki, mintha csak egy ostoba játék lett volna az egész, ami mindenkinek nagy örömöt szerzett volna, pedig ez nem így volt. Én nem szerettem a viadalt, soha nem is akartam részt venni rajta, az egészet Zeke kedvéért csináltam és nem többért. Nekem nem volt célom, én nem akartam sámán királynő lenni, az egyetlen, amiért folytattam a viadalt az volt, hogy megtudjam, meddig vagyok képes elmenni.
- Pofa be, mindenki! - Az üvöltésem eredménye az volt, hogy mindenki abbahagyta az ujjongást, és rámfigyelt. - Ha ma nyílt meg, az azt jelenti, hogy van három napunk, hogy odaérjünk, beszéljünk meg egy helyet, ahol találkozunk.
- Három nap? - Fakadt ki Trey. - Mi egy hónapig bolyongtunk mire megtaláltuk!
- E-Egy... Egy hó.. hogy mennyi?
- Jaj ne már, tuti nektek sem volt könnyebb dolgotok!
- A helyzet az, hogy nekünk egy nap volt, bár az az idő is java részt megállásokból állt.
- Ez lehetetlen!
- Légi útvonalon nem.
- Mi is úgy indultunk el. - Szólt közbe Len a szoba másik végéből. - De "valaki" elrontotta a gépemet!
- Gép?
- Csak azt ne mondd, hogy te is olyan szellemen repülő fajta vagy, mint Zeke. - Trey gúnyolódása nem volt meglepő. Zeke említette, hogy mikor először találkozott Yohékkal, még csak hallani sem hallottak arról, hogy a szellemen repülni is lehetséges.
- Gyökerek.
- MI VAN, MIT MONDTÁL?
- Nem lehet igaz, hogy még mindig nem vagytok rá képesek. Ez abszurdum, a mikrofon fejű barátotok képes rá, akkor nyilván ti is.
- Jocóra gondolsz? - kérdezett vissza Yoh, miközben a konyhából jött ki.
Bólintottam.
- Azt hiszem. Ha ő képes rá, akkor nagy valószínűséggel ti is.
- Vagy esetleg jöhetnétek velünk is. - Cassy nagy mosollyal, felhőtlen vidámsággal ajánlotta fel, aminek én egyáltalán nem örültem.
- Na nem, nem leszek taxi!
- Ugyan már. Na, Dante. Legalább nem kell Yoht szem elől vesztened.
Éreztem, ahogy a kijelentéstől a vér a fejembe száll, és kezdek úgy kinézni nagy valószínűséggel,  mint egy túlérett paradicsom.
- H-hát.. jó... De nem akarok nyavajgást hallani!
- Éljen! - Cassy a nyakamba ugrott, én pedig abban a pillanatban éreztem, hogy rossz ötlet volt.
- Szállj le rólam.. na.. - Miközben próbáltam leszedni magamról Cassyt rápillantottam Yohra, és a fejemben megszólalt az utolsó mondat, amit nekem mondott. "Beszélnünk kell". Féltem tőle, de reméltem, hogy nem lesz olyan vészes, és ha elég ügyes vagyok, még ki is vághatom magam a beszélgetésből, így hát miután sikerült a lányt leszednem magamról, odamentem Yoh-hoz.
- Hallgatlak.
A srác meglepetten pislogott.
- Mi?
- Beszélni akartál velem..
- Mikor?
- Ő.. Nagyjából fél órája te mondtad hogy... - Aztán beugrott a tekintete, ami üres volt. Olyan volt, mintha más... - Semmi. Bocs. Hülyeségeket beszélek.
Erőltetett mosolyra húztam a számat, majd visszamentem Cassyhez. Pár perc múlva mindenki felfogta, hogy az időnk sürget, ami egyébként még lehetett vagy két hét, de tudtam, hogy 2 nap múlva nap-éj egyenlőség várható, és nekem addigra már Dobbie Villageben kellett lennem, mert ott megduplázódtak az esélyek arra, hogy Zeke lelkét, aki úgy tűnt többet meg tud tenni Yoh testével, mint gondoltam, visszahozzam a mi világunkba.
Hamarosan mindenki elkészült; a ruhákat bepakolták, élelmet csomagoltak az útra, Morty hazarohant elköszönni a családjától, és estére már úton is voltunk Dobbie Village felé...