Nem volt nehéz utunk. A sivatag felé egy kifejezetten sámánoknak készült lélek út viszi a viadalra igyekvőket Dobbie Villagebe, amit ha az ember figyel, könnyen kiszúrhat. Mint az út során kiderült, Yoh, és a többiek tökéletesen az út mellett mentek. Ezt nem tudom igazán hogyan is tudták megoldani, de bárhogy is, mégis csak jó útvonalat követtek, kisebb koordináta tévesztéssel...
- Ismerős ez a hely. - Jelentette ki Yoh, miközben az alattunk húzódó kis városkát nézte.
- Ha minden igaz, és ti olyan útvonalon mentetek, mintha részegek lennétek, akkor nagy valószínűséggel itt is jártatok. Gyakorlatilag Dobbie Village felé az összes érdemes megállóhelyen ott voltatok, még azokon is, amik kevésbé lényegesek.
- Honnan tudod?
- A haverjaidban az út elég tisztán megmaradt. - Yoh szélles mosollyal vette tudomásul a mondandóm, majd újabb csönd ereszkedett a társaságra. Persze ez nem tartott sokáig. Jocó nem sokáig bírta ki, hogy ne próbáljon meg viccesnek tűnni, Len sem tudta korlátolni idegbetegségét, és Rio sem maradt sokáig néma, hamar dalba fogott Jocóék üvöltözése után egy kis hangulat frissítés gyanánt. Életemben nem éreztem annyira hosszúnak egy utat, mint akkor. A fejem is fájt, rossz előérzet kerített hatalmába, és kezdtem érezni, hogy a társaság lassan megfojt, én pedig semmit se tehetek.
Egyszer csak azonban valami történt.
Cassy nagy sikítás után elkiáltotta magát:
- Dobbie Village! - Mindenki az előre mutató lányra, majd az ujja irányába nézett.
- Végre.. - Boldogan sóhajtottam, majd Liart ereszkedésre utasítottam. Mindenki nagy kiáltozással, boldog ujjongással üdvözölte a falut, ahova hónapok óta senki nem tehette be a lábát.
Mikor megérkeztünk Yoht már várta valaki.
- Üdv újra itt Yoh! - Silva nagy mosollyal fogadta Yoht, majd minket is. Gardedámot játszva bekísért minket a faluba. Miután már tényleg nem tudott mit mondani - mert hogy nem először jártunk ott - elköszönt, és ment a dolgára.
Mint kiderült, mindenki a saját szobáját kapta, amivel csak egy gond volt: nekünk nem volt szobánk. Nem volt rá szükség, és őszintén szólva, akkoriban tényleg nem is zavart, viszont a legutóbbi majdnem egy hónapban borzasztóan elkényelmesedtem, ezért orvosolni kellett a helyzetet.
- És most? - Kérdezte Rosalie, miután az egész falut bejárta, hogy valakivel beszélhessen erről, de hiába.
- Én megyek Yohék szobájába, Cassy Treyékhez. - Cassyre néztem gyilkos tekintettel, és hozzátettem: - Figyellek.
A lány bólintott, én pedig Rosalire néztem.
- Te pedig... Nem tudom. Nincs több csapat. Az erdő azt hiszem biztonságos.
- Ne már!
Elnevettem magam.
- Nem vicces! Ugye nem...!
Megráztam a fejem.
- Nem. Annyira. Nem tudom. Annáékhoz esetleg?
Rosalie először csak morgott, de utána bele ment.
- De nem megyek Anna közelébe.
- Senki sem kérte.
Ezekután mindenki tette a maga kis dolgát. Kipakoltak, egyeztették a szobaelosztás, és igyekeztek mindent úgy intézni, hogy ne kelljen megérezniük a hónapokon át tartó kiesést. A nap maradék idejében Anna is lemondott az esti edzésről, és hagyta, hogy a fiúk kitombolják magukat. Én is úgy döntöttem, hogy hagyom őket. Elvégre... Másnap Yohnak fontos dolga volt: életben maradnia a szertartás során..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése