- Győztünk! - örvendezett Cassy és Rosalie.
A csapat szokásához híven most is ünnepelte a győzelmet, ám én még erőltetni sem voltam képes a boldogságot.
- Minden oké? - Kérdezte Yoh két koccintás között. Én bájvigyorral a képemen biccentettem egyet, majd belekortyoltam a teámba.
- Ez annyira király. Pedig tökre nem voltunk toppon, igaz Dante?
- Hm?
- Föld hívja Dantét, itt vagy?
- Figyelek.
- Látom. - Rosalie úgy tűnt picit elvesztette az életkedvét, ezért leült karba tett kézzel elém, és nem csinált mást, csak bámult. Én a szokásos fapofával felvettem a farkarszemezést, közben folyamatosan ittam a teámat, aminek már lassan olyan íze volt, mint a romlott olajnak. Bárki bármit mond, a Patch caffeeban minden jó volt, a teát kivéve.
A tizedik percben meguntam.
- Akarsz is valamit tán vagy mi? Szar belátni, de már nem hallom a gondolataid, szóval nem tudom kihúzni a kisujjamból, hogy mit akarsz.
- Akartam kérdezni...
- Már rosszul kezdődik.
- Mi volt az az arénában?
- Hm?
- Az a nagy kutya.. meg a repedések, meg az a fura viselkedésed.
Vállat vontam.
- Ne igyál teát.
- Mi?
- Ne igyál teát.
- Ez hogy...
- Szerintem valamit elcsesztek.
- Mi? Ne tereld...
- Rose. Tégy meg nekem valamit.
- Mi?
- Hozz egy turmixot. Ha akarsz, hozz magadnak is.
- Én is kérek! - Csattant fel Cassy a háttérben. Rosalieval mind a ketten ránéztünk.
- Akkor hármat.
- Nem vagyok csicska.
- Nem is mondtam. Megkértelek rá. Te könnyebben kimászol, mint én. Cassy meg el van foglalva.
- De a kér...
- Én csokisat kérek!
- Én is! - csattantam fel tökéletesen színlelt boldogsággal.
Végül Rosalie beadta a derekát, és elballagott leadni a rendelést.
- Szóval hogy is volt ez feltáruló pokol dolog?
Hao úgy került mellém, hogy észre se vettem, ezáltal a hangjától majd' kiugrottam a bőrömből.
- Mi van? - csattantam fel.
Még nagyobb sokként ért, hogy mikor felé fordultam, nem volt több az arcunk közt két centinél. Hao nagy mosollyal az arcán figyelte a reakciómat. Valószínűleg borzasztóan mulatságosnak találta.
- A szívbajt hozod rám! - Gyorsan arrébb húzódtam vagy fél métert, aminek hatására a mellettem ülők sorban kerültek egyre kijjebb, Manta pedig mint a pad legszélén ülő, a földre huppant.
- Hm..
- Uhm..
- Szóval?
- Szóval mi?
- Nehezebb elterelni a figyelmem, mint Rosalienak. Mi történt lent az arénában veled?
Körbenéztem. Szerencsére mindenki el volt, és zajongott, Mantát is felsegítették.
- Mi lett volna? - Vállat vontam. - Nyertünk. Kiegyenlítettem. - Elkezdtem megint inni azt a bűn rossz teát.
- Nem erre gondoltam. - Hao megfogta a kezemet, amivel a bögrét tartottam, és az asztalhoz szorította.
- Ittam!
- Nem hallom a gondolataid. Kénytelen vagy elmondani.
- Nem tartozik rád.. - Hao nem válaszolt, de a tekintetéből mindent ki tudtam venni. Ránéztem a kezére, ami még mindig a karomat szorította.
- De nem itt. Még csak az hiányozna, hogy ez legyen az új téma.
Mindketten kiszabadítottuk magunkat a többiek köréből, és a lehető legfeltünőmentesebben elmentünk a kávézóból.
2013. január 29., kedd
2013. január 24., csütörtök
44. fejezet: Az eszét vesztett démon
Furcsa érzés járta át a testem. Mintha ezer meg ezer apró kést szúrtak volna belém, amitől édes zsibbadás vándorolt minden végtagomba. Lassan Liarra néztem. A démon, mintha a fejem fölött a semmibe révedt volna. Talán olyat látott, amit én nem.
- Samash! - Utasította Jeanne védőszellemét, aki a neve hallatán pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Körülötte a semmiből több ezer különféle éles fegyver jelent meg, amelyek felém fordultak, és fénysebességgel zuhanni kezdtek.
- Ez érdekes lesz... - Minden szavam önkéntelenül jött. - A pokol összes fattya, minden démona, a nyolcadik kapu őre szól hozzátok! - Ahogy a szavak elhagyták a számat, lassan kezdtem rájönni, hogy egyáltalán nem én irányítom már a testemet. Félszemmel ránéztem Liarra, aki mióta a repedések megjelentek, ugyanabban a testtartásban volt. Egy centit sem mozdult, mintha csak kővé fagyott volna. Ő nem irányíthatott, de ha nem én, és nem is Liar irányította a testem és a cselekedeteim, akkor ki?
- Ez érdekes lesz... - Minden szavam önkéntelenül jött. - A pokol összes fattya, minden démona, a nyolcadik kapu őre szól hozzátok! - Ahogy a szavak elhagyták a számat, lassan kezdtem rájönni, hogy egyáltalán nem én irányítom már a testemet. Félszemmel ránéztem Liarra, aki mióta a repedések megjelentek, ugyanabban a testtartásban volt. Egy centit sem mozdult, mintha csak kővé fagyott volna. Ő nem irányíthatott, de ha nem én, és nem is Liar irányította a testem és a cselekedeteim, akkor ki?
A repedésekből egyre több démon mászott elő, melyek mindegyike egy-egy felém repülő fegyver elé ugrott. Hamarosan mindegyik fegyver eltűnt, ám a támadásnak még korántsem volt vége. Samash valamiféle fénynyalábbal vett minket körül, ami egyre közelebb ért hozzánk.
- Mégis mi a franc folyik itt? Dante! Csinálj már valamit! - Üvöltötte Rosalie, miközben az Overosuljával próbálta a fénynyalábokat megsemmisíteni.
- Mégis mi a franc folyik itt? Dante! Csinálj már valamit! - Üvöltötte Rosalie, miközben az Overosuljával próbálta a fénynyalábokat megsemmisíteni.
Én csak álltam egy helyben, mintha csak az utcán lettünk volna. Nem mozdult a testem.
Egyszer csak a tekintetem automatikusan Samashra irányult. Elmosolyodtam.
Egyszer csak a tekintetem automatikusan Samashra irányult. Elmosolyodtam.
- Liar! - üvöltöttem el magam, miután kinyújtottam az egyik karomat. A démon felismerte a mozdulatot, és Overosulként kaszaalakot vett fel.
Kényelmesen áthelyeztem a kaszát a másik kezembe, majd teljes gyorsaságommal a fénynyaláboknak rohantam. Mikor odaértem egy suhintással áttörtem, majd ugyanazzal a lendülettel a tőlünk pár méterre álló vasszűzre támadtam. A lányt szemmel láthatóan váratlanul érte a támadás, de nagy szerencséjére Marconak volt annyi lélekjelenléte, hogy hárítsa a támadásom, és egy mozdulattal több méterre repítsen szeretett vasszűzétől.
Több méter magasból zuhantam a földre, de az érkezés egyáltalán nem fájt.
Miután fölkeltem a földről, ránéztem a karomra. A csontom átszúrta a bőrömet, és ezt egyáltalán nem éreztem.
Egy pillanatra megrémültem.
Miután fölkeltem a földről, ránéztem a karomra. A csontom átszúrta a bőrömet, és ezt egyáltalán nem éreztem.
Egy pillanatra megrémültem.
- Hm.. - Az ép kezemmel egyszerűen visszanyomtam a csontot, majd megropogtattam a kezemet. Hallottam, ahogy Cassy a háttérben felsikít.
- Mégis mi a fene történik velem?! - üvöltöttem el magam, de meglepetésemre a szám nem mozdult. Gondolatban kérdeztem meg magamtól, holott én valóban, szóban tettem fel a kérdést. Teljesen elvesztettem a kontrollt a testem fölött.
- Egy démon vagy, nincs jogod, hogy itt légy a földön! - Jeanne lassan felém lépdelt.
- Fantasztikus. De mondd csak, erre magadtól jöttél rá, vagy segítséggel? A magadfajta angyalok úgy tudom pillanatok alatt észreveszik egy démon jelenlétét, de neked csak így második találkozásra esett le. Vagy ez azért van, mert Liar bezavart neked? Jobban jársz, ha megállsz ott, ahol vagy, máskülönben csúnya vége lesz a mártír életmódodnak.
- Nem tudsz megijeszteni, a fény ereje hatalmasabb, mint amilyen te valaha leszel.
- Vagy úgy... - Lassan elindultam a még mindig felém tartó Jeanne felé, majd mikor elértünk egymáshoz, mind a ketten megálltunk.
Meglepődtem, hogy a lány milyen kis termetű. Majdnem egy fejjel alacsonyabb volt nálam.
- Szép vagy. - Jeanne döbbent arcát látva elmosolyodtam, majd egy szempillantás alatt torkánál ragadtam a lányt, és fölemeltem. Marco és Lyserg már ugrottak is szeretett Vasszüzük megmentésére, de nem jött össze nekik.
Cassy és Rosalie lefogták Lyserg szellemét, Liar pedig aki azóta nem tudom hogyan, de teljesen elszakadt mellőlem, automatikusan Marco arkangyala mögé került, és egy kaszát szegezett a torkának, ezáltal harcképtelenné téve a szellemet, Samasht pedig egy számomra ismeretlen, kutya testű démon foglalta le.
Unottan végigmértem a kezem közt lévő lányon, miközben egyre csak szorítottam a torkát.
- Na mi lesz? A követőid és a szellemed nélkül mihez kezdesz? Hogy mondod? Hogy nem kapsz levegőt? - Ahogy Jeanne szenvedő arckifejezését néztem, kezdtem úgy érezni, hogy talán jobb lenne az egészet hagyni. Nyerésre álltunk, biztos voltam benne, hogy már eleget tettem, ám ekkor egy számomra új, ismeretlen hang elkezdte felidézni bennem azt a napot, amikor Jeanne miatt meghaltam, és ami miatt Hao nem engedte, hogy velük tartsak. Újra fellángolt bennem a csillapodó gyűlöletem, ezért fogtam, és a lányt az aréna másik végébe repítettem. Ezzel egy időben a lány felé rohantam, amikor utolértem a falhoz nyomtam, hogy még véletlenül se legyen esélye bármit is tenni.
- Sm...
- Még egy nyikkanás, és kitekerem a nyakadat ember!
A hangom teljesen eldeformálódott, egyszerűen nem ismertem rá.
Jeanne arca vérben ázott, és szemmel láthatóan élet és halál közt vergődött, ráadásul azt hiszem a levegőhiány sem tett neki valami jót.
Annyira egyszerű lett volna ott helyben megölni. Minden téren győztem volna.
- Egyszer megöltél, most én jövök. - felemeltem a szabad kezemet. Át akartam szúrni vele a tüdejét, de még mielőtt elindíthattam volna a támadást, hátra néztem Samashra. A szellem folyamatosan próbálta a démont elállítani az útból, de úgy tűnt, sehogy sem akar neki összejönni. Visszanéztem Jeannera, aki velem együtt szintén Samasht nézte. Nagyon bízott benne, hogy az utolsó pillanatban segít majd rajta a szellem.
Új terv rajzolódott ki a fejemben.
- Egyszer megöltél, most én jövök. - felemeltem a szabad kezemet. Át akartam szúrni vele a tüdejét, de még mielőtt elindíthattam volna a támadást, hátra néztem Samashra. A szellem folyamatosan próbálta a démont elállítani az útból, de úgy tűnt, sehogy sem akar neki összejönni. Visszanéztem Jeannera, aki velem együtt szintén Samasht nézte. Nagyon bízott benne, hogy az utolsó pillanatban segít majd rajta a szellem.
Új terv rajzolódott ki a fejemben.
Elengedtem a lányt, aki a földre zuhant, és fuldokolva köhögni kezdett.
Ott hagytam, hadd térjen magához. Odasétáltam a két harcoló szellemhez. Jobban megnéztem a kutya testű démont, és lassan fölismertem.
- Cerberus! - Üvöltöttem rá a démonra, aki automatikusan felém fordult, és lassan a hátam mögé sétált. Végignéztem Samashon, majd elmosolyodtam.
- A játéknak vége. - Amint kimondtam a szavakat, Samash alatt egy nagyobb repedés nyílt, amiből egy hatalmas kéz kinyúlt, és magával ragadta a szellemet.
Ezután minden repedés lassan bezárult, Cerberusnak nyoma veszett Liar elengedte Marcot, ahogy Rosalie és Cassy Lyserg kis tündérét. Minden visszaállt a helyére, mintha mi sem történt volna.
- Igazán nincs mit, máskor is. - Mondta a hang a fejemben, majd összecsuklottak a lábaim.
Rosalie és Cassy odarohantak hozzám, Marco és Lyserg pedig Jeannehoz siettek.
Rosalie és Cassy odarohantak hozzám, Marco és Lyserg pedig Jeannehoz siettek.
- A győztes az ördög hármasa csapat!
2013. január 19., szombat
43. fejezet: Feltámadás
Az volt az első meccsünk, amiről kis híján elkéstünk. Cassyt rosszullét gyötörte, Rosalie pedig azért nyavalygott, mert nem találta a cipőt, amit föl akart venni a mérkőzésre. Végül is a meccs kezdése előtt öt perccel sikerült elindulnunk, és nagyjából az utolsó harminc másodpercre toppantunk be. Marco arcán az elégedett mosoly szinte virított. Nem tudtam olvasni a gondolataiban, de egészen biztos voltam benne, hogy gyávának hisz minket.
- Nos.. Mégsem futamodtatok meg? Hao kutyái.
Elmosolyodtam, mint akinek az égvilágon semmi gondja nincsen. Magamban remegtem, rosszul voltam, féltem, de ezt nem láthatták, szerencsére nem esett soha nehezemre a valóság elrejtése.
- Rég találkoztunk szőkeség. - Ránéztem a vasszűzre, aztán vissza Marcora. - Na, nézd csak a doboz is él. Ki hitte volna. A sok vér amit ontott... az ember azt hinné, helyben megpusztult.
Marco arcáról eltűnt a mosoly, aminek következtében végre egy kis valóság alapja is lett az én önfeledt vigyoromnak.
- Hogy merészelsz így beszélni a mi..
- Unlak. - szakítottam félbe a lassan idegessé váló Marcot.
- Sámán harcosok! - kezdett bele a felkonferálásba a tanácstag, majd miután lezavarta azt, eltűnt a csatatérről. Taktika kellett, de nagyon gyorsan. Az egyetlen, amit tudtam, hogy nekem a vasszűz kell, Marcoval és Lysergel nem akartam foglalkozni, de ez nem volt ennyire egyszerű. Cassy gyakorlatilag használhatatlan volt, Rosalie pedig egyedül nem lett volna képes mind a kettejükkel elbírni.
- Na, mi legyen főnök? - Kérdezte kicsit viccelődve Rosalie.
- Cassy használhatatlan, ketten maradtunk.
- Egy ütéssel lerendezed őket, nem?
Nagyot nyeltem, miközben a lányra néztem. Rosalie szemei kikerekedtek.
- Mi.. Mi az?
- Rose, védd Cassyt, és próbáld meg Marcot kordában tartani.
- Ez nekem új. Eddig nem volt..
- Csak csináld!
A lány dacosan bólintott, majd Overosult alakított ki.
Marco és Lyserg a vasszűz elé ugrottak, védeni akarták, pont úgy, ahogyan számítottam rá.
Rosalie rögtön rátámadt Marcora, de Michael egy pillanat alatt tönkretette csapattársam Overosulját. Erősebbek lettek.
- Tch... Liar, Overosul, Reaper wing! - adtam ki védőszellememnek a parancsot, amit rögtön véghez is vitt, a lehető leggyengébb formában. - Könyörgöm neked, segíts.. nem veszíthetünk.. ellenük nem! - suttogtam, hogy csak Liar hallja, remélve hogy valamit segít. Felszálltam a vasszűz felé, és zuhanórepülésben támadni készültem.
Szinte esélyem sem volt.
- Morphine, repülj! - Lyserg damilja körbefogta a szárnyamat, és darabokra szeletelte. Elkezdtem zuhanni a föld felé. Liar az utolsó pillanatban tompította az esésem, de még így is megérezte a vállam.
Ezután Rosalieval együtt próbáltunk neki menni a X-LAWS-os csapatnak, de mindhiába.
Vesztésre álltunk
- Így túl egyszerű. - Mondta mosolyogva Marco.
Kezdett felmenni bennem a pumpa.
Ez így ment lassan fél órája, mikor a Vasszűz kinyitotta az arcát védő fedelet, és mosolyogva rámnézett.
Ez így ment lassan fél órája, mikor a Vasszűz kinyitotta az arcát védő fedelet, és mosolyogva rámnézett.
- Adjátok föl. Nem akarunk titeket bántani. Mi békét akarunk nem pedig...
- Fogd be a pofádat! - Üvöltöttem el magam.
A kezeim ökölbe szorultak, a fogaimat olyan szinten egymásnak nyomta,, hogy az ínyem vérezni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Engem nem győzhetnek le, nem! Főleg nem ugyanaz még egyszer.
Ekkor valami furcsát éreztem magamban. A testemben áradni kezdett a meleg és a hideg egyszerre. Minden csepp véremet érezni kezdtem, és azt, ahogyan az ereimben végigáramlanak. Liar feloszlatta az Overosulomat, és rám nézett.
Hallottam őt.
- Valami nincs rendben.. - Mondta telepatikusan, miközben vörös szemeivel végignézett rajtam.
Ekkor eszembe jutottak Siberius szavai:
Nyisd ki az elméd, engedd a szívedbe a poklot, és az cserébe engedelmeskedni fog neked!
- Nyisd ki az elméd, engedd a poklot a szívedbe.. - Ismételtem meg egy kis részletet felőle, majd behunytam a szemem. Éreztem, ahogy a talaj a lábam alatt megremeg, majd onnan kiindulva végigfut az egész stadion alatt. Hallottam, ahogy szép lassan kis repedések nyílnak meg alattam, és követik a rengés vonalát. Hamarosan alattam, és a körülöttem lévők alatt nyílni kezdett a föld.
- Még is mi folyik itt? - Kérdezte Marcot, miközben próbált a rengés általi igazodás miatt nem elesni.
- Jeanne! - Szólt ijedten Lyserg a vasszűzhöz, aki eltüntette maga körül a vasszarkofágot és saját magának ruhát alakított ki belőle.
Mosolyogva néztem végig a repedéseken.
- És tárul a pokol legmélyebb bugyra...
2013. január 18., péntek
42. Fejezet: Jótanács
- Siberius! - Felugrottam a helyemről, és azon nyomban Overosult alakítottam ki.
A férfi elnevette magát.
- Mintha csak az anyádat látnám. Ugyanaz a heves természet. - Az Oversoulomra nézett. - Gyenge.
Nagyon nyeltem, de nem reagáltam. Nem akartam, hogy lássa, tudom.
- Mit akarsz?
- Erre felé sétáltam, és megláttalak téged. Rég volt, hogy találkoztunk, nemde? - Siberius arcán a mosoly szélesebb lett. Megilletődöttségemben egy picit lejjebb engedtem a kaszát, hogy jobban lássam a férfi szemeit, melyek sárga, kígyószerűek voltak. Biztos voltam benne, hogy nem teljesen ember.
- Hogy... Mi?
- Erre felé sétáltam és..
- Az anyámat említette. Ismerte?
- És te? Te is ismerted? - Először nem értettem a kérdését, aztán rájöttem, mire gondol.
- Honnan tudott az emlékeim elvesztéséről?
- Az alvilág pletykás hely, és a híred megelőz téged. A II. Dante, aki elődjét is felülmúlja - Elnevette magát, amitől kirázott a hideg. Tudtam, hogy nevem van az alvilágban, és azt is tudtam, hogy a II. Danténak hívnak, mert Dante Alighierihez hasonlóan én is megjártam a pokolt és vissza is tértem onnan élve, már amennyire a lélekvesztés utáni életet életnek lehet nevezni.
Egyre több kérdés fogalmazódott meg a fejemben. Siberius ismert engem, a kérdés csak az volt: honnan?
- Ki vagy te...
- Gondolom édesanyád sosem mesélt rólam.
- Honnan...
- Á, igen. Hisz nem válaszoltam. Maradjunk annyiban, hogy nagyon közel kerültem édesanyádhoz. - Siberius diadalmasan felnevetett, majd mikor abbahagyta témát váltott. - Holnap meccsed van, ha nem tévedek.
- Kezdesz irritálni.
- Mert mindent tudok?
- Egoistább választ nem is várhattam volna.
- Dante kedves, én mindent tudok, ami veled kapcsolatos. Figyellek, le nem maradnék bármiről is.
- Mit akarsz tőlem?
- Segíteni szeretnék.
Meglepődtem.
- Ennyire hülyének nézel?
- Holnap veszteni fogsz, ha nem engeded szabadjára a saját hatalmad.
- Minden hatalmam Liartól ered.
- Te a pokol lánya vagy, a hatalmad is onnan ered. Semmit nem tudsz magadról? Ennyire elzárkóztál önmagadtól?
- Untatsz.
- Az emlékeid visszakaptad, de még mindig nem tudod ki vagy valójában, mennyi lehetőséget pazarolsz el. - Siberius arcára szomorúság, csalódottság ült ki. Fölállt, megfogta az Overosulom végét és egyszerűen elszívta a Furyokumat.
- Mi a...!
- Gyenge vagy. Liarral semmire sem fogsz menni holnap. Tégy meg nekem egy szívességet, Dante. Nyisd fel az elméd, engedd a szívedbe a poklot, és ő cserébe engedelmeskedni fog neked.
- Ez hülyeség. Én nem...
- Hamarosan rájössz. A saját érdekedben...Úgy tudom az ellenfeleddel személyes gondod is van, igaz?
Éreztem, hogy lassan elönti a vér az agyamat.
- Nem tudsz te semmit! Semmi közöd hozzám, életemben egyszer láttalak, mégis mi a francért adod itt nekem az atyai jó tanácsokat?!
- Ez volna a dolgom. - Elnevette magát, majd a háta mögött megjelent a védőszelleme. - Nem mellesleg... Szeretnélek magam mellett tudni. Sok mindent kell bepótolnom veled, amit 14 év alatt elszalasztottam. - A kígyó körül hatalmas sárga fények gyúltak, akaratlanul is hátrálni kezdtem. - Holnap figyelni fogok, és szívből remélem, hogy megfogadod a tanácsom. Szeretném látni, ahogy az én pici lányom diadalt arat. - Bezárva monológját eltűnt a semmiben.
Pár percig csak egy helyben álltam, és néztem magam elé.
" Az én pici lányom."
Azt hittem, elment az esze. Az én apám meghalt hét évvel ezelőtt, de mégis.. Siberius úgy tűnt ismerte anyámat, de azt nem tudtam meg, hogy honnan.
Össze voltam zavarodva. Nem értettem, amit mondott nekem, amiről magyarázott. Túl soknak bizonyult az egész éjszaka. Fáradt voltam, és álmos, nem voltam képes végigvezetni egyetlen ép gondolatmenetet sem.
Visszamentem a szállóra. Próbáltam halk lenni, már mindenki aludt.
- Azt hittem végül haza sem jössz.
Ijedten hátrapördültem.
Hao tőlem pár méterre, magát a falnak támasztva állt, karjait összefonva.
- Miért nem alszol?
- Vártalak, aggódtam.
- Jól vagyok. Csak magányra volt szükségem, ennyi.
- Nem kell holnap versenyezned.
- Nem fogok veszíteni.
- Gyenge vagy, gyengébb, mint ők.
- Megoldom.
- Dante.
- Nem fogok veszíteni, és feladni sem. Senki ellen. Jeannenek és a patkányainak a holnapi lesz az utolsó meccsük, erről én gondoskodom. - Meg sem várva, hogy válaszoljon elköszöntem, és felmentem a szobámba...
A férfi elnevette magát.
- Mintha csak az anyádat látnám. Ugyanaz a heves természet. - Az Oversoulomra nézett. - Gyenge.
Nagyon nyeltem, de nem reagáltam. Nem akartam, hogy lássa, tudom.
- Mit akarsz?
- Erre felé sétáltam, és megláttalak téged. Rég volt, hogy találkoztunk, nemde? - Siberius arcán a mosoly szélesebb lett. Megilletődöttségemben egy picit lejjebb engedtem a kaszát, hogy jobban lássam a férfi szemeit, melyek sárga, kígyószerűek voltak. Biztos voltam benne, hogy nem teljesen ember.
- Hogy... Mi?
- Erre felé sétáltam és..
- Az anyámat említette. Ismerte?
- És te? Te is ismerted? - Először nem értettem a kérdését, aztán rájöttem, mire gondol.
- Honnan tudott az emlékeim elvesztéséről?
- Az alvilág pletykás hely, és a híred megelőz téged. A II. Dante, aki elődjét is felülmúlja - Elnevette magát, amitől kirázott a hideg. Tudtam, hogy nevem van az alvilágban, és azt is tudtam, hogy a II. Danténak hívnak, mert Dante Alighierihez hasonlóan én is megjártam a pokolt és vissza is tértem onnan élve, már amennyire a lélekvesztés utáni életet életnek lehet nevezni.
Egyre több kérdés fogalmazódott meg a fejemben. Siberius ismert engem, a kérdés csak az volt: honnan?
- Ki vagy te...
- Gondolom édesanyád sosem mesélt rólam.
- Honnan...
- Á, igen. Hisz nem válaszoltam. Maradjunk annyiban, hogy nagyon közel kerültem édesanyádhoz. - Siberius diadalmasan felnevetett, majd mikor abbahagyta témát váltott. - Holnap meccsed van, ha nem tévedek.
- Kezdesz irritálni.
- Mert mindent tudok?
- Egoistább választ nem is várhattam volna.
- Dante kedves, én mindent tudok, ami veled kapcsolatos. Figyellek, le nem maradnék bármiről is.
- Mit akarsz tőlem?
- Segíteni szeretnék.
Meglepődtem.
- Ennyire hülyének nézel?
- Holnap veszteni fogsz, ha nem engeded szabadjára a saját hatalmad.
- Minden hatalmam Liartól ered.
- Te a pokol lánya vagy, a hatalmad is onnan ered. Semmit nem tudsz magadról? Ennyire elzárkóztál önmagadtól?
- Untatsz.
- Az emlékeid visszakaptad, de még mindig nem tudod ki vagy valójában, mennyi lehetőséget pazarolsz el. - Siberius arcára szomorúság, csalódottság ült ki. Fölállt, megfogta az Overosulom végét és egyszerűen elszívta a Furyokumat.
- Mi a...!
- Gyenge vagy. Liarral semmire sem fogsz menni holnap. Tégy meg nekem egy szívességet, Dante. Nyisd fel az elméd, engedd a szívedbe a poklot, és ő cserébe engedelmeskedni fog neked.
- Ez hülyeség. Én nem...
- Hamarosan rájössz. A saját érdekedben...Úgy tudom az ellenfeleddel személyes gondod is van, igaz?
Éreztem, hogy lassan elönti a vér az agyamat.
- Nem tudsz te semmit! Semmi közöd hozzám, életemben egyszer láttalak, mégis mi a francért adod itt nekem az atyai jó tanácsokat?!
- Ez volna a dolgom. - Elnevette magát, majd a háta mögött megjelent a védőszelleme. - Nem mellesleg... Szeretnélek magam mellett tudni. Sok mindent kell bepótolnom veled, amit 14 év alatt elszalasztottam. - A kígyó körül hatalmas sárga fények gyúltak, akaratlanul is hátrálni kezdtem. - Holnap figyelni fogok, és szívből remélem, hogy megfogadod a tanácsom. Szeretném látni, ahogy az én pici lányom diadalt arat. - Bezárva monológját eltűnt a semmiben.
Pár percig csak egy helyben álltam, és néztem magam elé.
" Az én pici lányom."
Azt hittem, elment az esze. Az én apám meghalt hét évvel ezelőtt, de mégis.. Siberius úgy tűnt ismerte anyámat, de azt nem tudtam meg, hogy honnan.
Össze voltam zavarodva. Nem értettem, amit mondott nekem, amiről magyarázott. Túl soknak bizonyult az egész éjszaka. Fáradt voltam, és álmos, nem voltam képes végigvezetni egyetlen ép gondolatmenetet sem.
Visszamentem a szállóra. Próbáltam halk lenni, már mindenki aludt.
- Azt hittem végül haza sem jössz.
Ijedten hátrapördültem.
Hao tőlem pár méterre, magát a falnak támasztva állt, karjait összefonva.
- Miért nem alszol?
- Vártalak, aggódtam.
- Jól vagyok. Csak magányra volt szükségem, ennyi.
- Nem kell holnap versenyezned.
- Nem fogok veszíteni.
- Gyenge vagy, gyengébb, mint ők.
- Megoldom.
- Dante.
- Nem fogok veszíteni, és feladni sem. Senki ellen. Jeannenek és a patkányainak a holnapi lesz az utolsó meccsük, erről én gondoskodom. - Meg sem várva, hogy válaszoljon elköszöntem, és felmentem a szobámba...
2013. január 15., kedd
41. fejezet: Korai erőpróba
a napok teltek múltak, én pedig ha erősebb nem is lettem, de fáradékonyabb annál inkább. Az idő múlásával egyre több olyan dolog jött a felszínre, amit Liar adott, és aminek a hiánya eléggé nyomorult érzéssel töltött el. Nem hallottam senki gondolatát, amitől üldözési mániám lett, nem voltam képes kilométereket futni, mert a démon minden energiája odaveszett, és az enyéim pedig mivel tartalékként szolgáltak így gyakorlatilag 7 év alatt teljesen hasznavehetetlenné váltak. Hao állítása szerint lassan, de fejlődtem, de én úgy éreztem hazudik. Cassy próbált azzal vigasztalni, hogy van még időm, hisz úgy tűnik nem nagyon lesz meccsünk, nos.. lehet hogy ezt nem kellett volna hangosan kimondania.
Szokásunkhoz híven a Patch kávézó levegőjét rontottuk. a Ren csapat újabb győzelmét kötelező volt megünnepelni, legalábbis a csapat ezt így gondolta. Bár nem tudom miért volt ez olyan meglepő, minden meccset megünnepeltek, kíváncsi voltam, ha veszítenek majd, akkor is így fognak koccintgatni?
- Egyre kevesebben vannak. - Mondta Yoh, miközben a kávézóban végig nézett.
- Ez azért van, mert a viadal a végéhez közeledik. - Válaszolt Sylva, aki a semmiből került az asztalunkhoz. Meghozta Cassy és Horohoro közös, már-már szokásossá vált turmixát.
- Még mennyien vannak? - Kérdeztem, habár a hangomban egy fikarcnyi érdeklődést sem lehetett kivenni.
- Nem tudom pontosan - válaszolt kedvesen - De pár száznál nem lehetnek többen.
- Jó, de egy csomóan a kiesésük után is itt maradtak, nem? - Kérdezte Horohoro egy korty turmix után.
- Nagyon sok sámán eltűnik, vagy csak az aszalódott holtestét találják meg... De ezt ne adjátok tovább, nem szeretnénk félelmet kelteni a még itt lévő sámánokban.
- Persze, nem gond. - Felelte Yoh mosolyogva.
Ezután Sylva elment, engem pedig az információk gondolkodóba ejtettek
Aszalódott holtest... - gondoltam magamban, majd belekortyoltam a gyümölcslevembe.
- Gondolkodsz valamin? - Kérdezte Hao váratlanul.
Meglepetten a fiúra néztem, majd magamra erőltettem egy mosolyt.
- Csak.. hogy ha vége ennek az egésznek, akkor szegény tanácstagok mit fognak csinálni? Elmennek munkát keresni, vagy mi?
- Lehet, hogy pincérnek állnak. - Találgatott Rosalie.
- Vagy állatkerti gondozónak! - kapcsolódott a témába Cassy.
- Hazudsz. - Válaszolt Hao olyan halkan, hogy csak én halhassam, de igyekeztem nem törődni vele. Megalapoztam a témát. Vajon a tanácstagok mit csinállak abban a 499 évnyi szabadidejükben? Bár ez engem annyira sem érdekelt, mint a fű növése, de azért jó volt látni, hogy mennyire jókedvűek, és így legalább foglalkozhattam a gondolatmenetemmel.
Összeaszalódott holtestek, sámánok tűnnek el. Ha még a bent lévők tűnnének el, azt mondanám valaki előnyre akar szert tenni, de így? Nem volt semmi értelme, vagy mégis? Bár hogy is néztem, ismerős volt nekem a kivégzési módszer, és hamar megtaláltam a lehetséges okát is. Elszívták volna az erejüket? Lehetséges.
Lassan indulni készültünk, mikor megszólalt három Orákulum. Yohék a sajátjukra néztek
- Ez nem a miénk.
Levettem a lábamról a harangot, és megnéztem.
- Holnap délben...- Kezdte Cassy, de Rosalie átvette a szót
- Nagy aréna és az ellenfelünk..
Elkapott a szédülés.
- Az X-I csapat...
- Az mi? - Kérdezte Cassy. - Ismerős...
- Patkány szagot érzek. - Válaszoltam ridegen.
Ránéztem Haora, aki szinte ugyanúgy reagált a hírre, mint én.
Mély levegőt vettem, és elmosolyodtam.
- Francba, pedig holnap nem terveztem semmit.
Cassy elmosolyodott.
Ahogy esteledett, egyre idegesebb lettem. Senkihez nem volt idegem, de nem akartam mutatni a feszültségem.Végül éjfél tájt úgy döntöttem elmegyek sétálni. Fölkaptam a kabátom, és ameddig csak kedvem tartotta mentem, amerre az út vitt, körbe-körbe. A város közepén egy hatalmas szökőkút állt. Ott leültem egy padra, és elmerültem a gondolataimban. A meccsen gondolkodtam. Akkor először fordult meg a fejemben, hogy talán veszíthetek. A vasszűz és kis mikiegerei egyszer megöltek, és mivel azóta az erőm minimálisra csökkent, az esélye annak, hogy győzzünk... szinte lehetetlennek tűnt.
Bíztam a csapatomban, de mégis... Én voltam a legerősebb, legalábbis az incidensig. És most, hogy nem lehetett rám számítani, félő volt, hogy az X-LAWS a földdel tesz minket egyenlővé
- Hm...- Lassan kifújtam a levegőt, és becsuktam a szemem. Ekkor egy kis szelet éreztem magam mellől. Oda néztem, és kikerekedtek a szemeim.
- Szép esténk van, nemde, drága Dante?
A férfi felém fordította a fejét, és elmosolyodott.
Szokásunkhoz híven a Patch kávézó levegőjét rontottuk. a Ren csapat újabb győzelmét kötelező volt megünnepelni, legalábbis a csapat ezt így gondolta. Bár nem tudom miért volt ez olyan meglepő, minden meccset megünnepeltek, kíváncsi voltam, ha veszítenek majd, akkor is így fognak koccintgatni?
- Egyre kevesebben vannak. - Mondta Yoh, miközben a kávézóban végig nézett.
- Ez azért van, mert a viadal a végéhez közeledik. - Válaszolt Sylva, aki a semmiből került az asztalunkhoz. Meghozta Cassy és Horohoro közös, már-már szokásossá vált turmixát.
- Még mennyien vannak? - Kérdeztem, habár a hangomban egy fikarcnyi érdeklődést sem lehetett kivenni.
- Nem tudom pontosan - válaszolt kedvesen - De pár száznál nem lehetnek többen.
- Jó, de egy csomóan a kiesésük után is itt maradtak, nem? - Kérdezte Horohoro egy korty turmix után.
- Nagyon sok sámán eltűnik, vagy csak az aszalódott holtestét találják meg... De ezt ne adjátok tovább, nem szeretnénk félelmet kelteni a még itt lévő sámánokban.
- Persze, nem gond. - Felelte Yoh mosolyogva.
Ezután Sylva elment, engem pedig az információk gondolkodóba ejtettek
Aszalódott holtest... - gondoltam magamban, majd belekortyoltam a gyümölcslevembe.
- Gondolkodsz valamin? - Kérdezte Hao váratlanul.
Meglepetten a fiúra néztem, majd magamra erőltettem egy mosolyt.
- Csak.. hogy ha vége ennek az egésznek, akkor szegény tanácstagok mit fognak csinálni? Elmennek munkát keresni, vagy mi?
- Lehet, hogy pincérnek állnak. - Találgatott Rosalie.
- Vagy állatkerti gondozónak! - kapcsolódott a témába Cassy.
- Hazudsz. - Válaszolt Hao olyan halkan, hogy csak én halhassam, de igyekeztem nem törődni vele. Megalapoztam a témát. Vajon a tanácstagok mit csinállak abban a 499 évnyi szabadidejükben? Bár ez engem annyira sem érdekelt, mint a fű növése, de azért jó volt látni, hogy mennyire jókedvűek, és így legalább foglalkozhattam a gondolatmenetemmel.
Összeaszalódott holtestek, sámánok tűnnek el. Ha még a bent lévők tűnnének el, azt mondanám valaki előnyre akar szert tenni, de így? Nem volt semmi értelme, vagy mégis? Bár hogy is néztem, ismerős volt nekem a kivégzési módszer, és hamar megtaláltam a lehetséges okát is. Elszívták volna az erejüket? Lehetséges.
Lassan indulni készültünk, mikor megszólalt három Orákulum. Yohék a sajátjukra néztek
- Ez nem a miénk.
Levettem a lábamról a harangot, és megnéztem.
- Holnap délben...- Kezdte Cassy, de Rosalie átvette a szót
- Nagy aréna és az ellenfelünk..
Elkapott a szédülés.
- Az X-I csapat...
- Az mi? - Kérdezte Cassy. - Ismerős...
- Patkány szagot érzek. - Válaszoltam ridegen.
Ránéztem Haora, aki szinte ugyanúgy reagált a hírre, mint én.
Mély levegőt vettem, és elmosolyodtam.
- Francba, pedig holnap nem terveztem semmit.
Cassy elmosolyodott.
Ahogy esteledett, egyre idegesebb lettem. Senkihez nem volt idegem, de nem akartam mutatni a feszültségem.Végül éjfél tájt úgy döntöttem elmegyek sétálni. Fölkaptam a kabátom, és ameddig csak kedvem tartotta mentem, amerre az út vitt, körbe-körbe. A város közepén egy hatalmas szökőkút állt. Ott leültem egy padra, és elmerültem a gondolataimban. A meccsen gondolkodtam. Akkor először fordult meg a fejemben, hogy talán veszíthetek. A vasszűz és kis mikiegerei egyszer megöltek, és mivel azóta az erőm minimálisra csökkent, az esélye annak, hogy győzzünk... szinte lehetetlennek tűnt.
Bíztam a csapatomban, de mégis... Én voltam a legerősebb, legalábbis az incidensig. És most, hogy nem lehetett rám számítani, félő volt, hogy az X-LAWS a földdel tesz minket egyenlővé
- Hm...- Lassan kifújtam a levegőt, és becsuktam a szemem. Ekkor egy kis szelet éreztem magam mellől. Oda néztem, és kikerekedtek a szemeim.
- Szép esténk van, nemde, drága Dante?
A férfi felém fordította a fejét, és elmosolyodott.
2013. január 10., csütörtök
40. fejezet: Félelem és gyöngeség
Nem tudom melyik volt borzasztóbb: az, hogy az Oversoulom rekordideje nagyjából öt perc volt, vagy az, hogy még abban a kevéske időben sem voltam képes normálisan irányítani. Hao minden percben elmondta, mit csinálok rosszul, és hogy hogyan tudnám korrigálni, csak épp azt nem fogta fel, hogy nem voltam képes azokra, amiket követelt tőlem. Először a sima lélekkontrollt próbáltuk javítani, amikor maga a szellem a fegyver, de semmit nem értem vele. A tűz szelleme még emberi nagyságban is fél perc alatt kiiktatta Liart, és vette el az össze Furyokumat, amit követően fél órákat kellett várnunk, hogy újból próbálkozhassak. A nap végére teljes egészében kifáradtam. A lábamon alig álltam, ráadásul hideg is volt, amit rühelltem.
A nap lemenőben volt, mikor Hao végre elengedett engem, majd bement a házba.
Én kinn maradtam. Bár fáztam, és legszívesebben aludtam volna, jobbnak láttam, ha megvárom, míg a társaság java része elmegy valamerre. A szobámhoz vezető út a nappalin keresztül volt csak járható, és egyszerűen szégyelltem magam. Igazából nem tudom miért, nem kellett volna, nem az én hibám volt, de mégis... Aznap megfogalmazódott bennem a tudat, hogy milyen gyenge is vagyok valójában, és ez számomra elviselhetetlen tudatnak számított. Sosem hivalkodtam azzal, hogy nagy hatalom volt a kezemben, viszont mindenkivel még idejekorán tudattam, hogy még véletlenül se próbálkozzanak, valamint a hatalomhoz tisztelet is társult, amire gyakran szükségem volt. Viszont az erőmet elvesztettem, és rettegtem attól, hogy minden tekintélyem oda lesz. Nem lettem volna képes előröl kezdeni. Lelkileg meggyengültem azóta, mióta Yohékkal éltem, és ezzel tisztában voltam. Szerettem volna visszaforgatni az idő kerekét hónapokkal ezelőttre, mikor még nem voltak efféle gondjaim. A lemenő nap látványa még inkább elvette a kedvemet. Nekem is leáldozóban volt? Miért nincsenek ilyen alkalmakra bunkerek, vagy valami földalatti lyuk, ahova az ember elsüllyedhet szégyenébe?
- Kell egyet csinálnom.. - Mondtam ki végül hangosan, amire gondoltam.
Ekkor éreztem, hogy valaki a vállamra helyez egy takarót, majd rámteríti. Meglepetten hátrafordultam. Hao mellém állt, és egy gőzölgő bögrét nyújtott felém.
- Mit kellene csinálnod? - elvettem a bögrét, és két kézzel magamhoz szorítottam.
A srác leült mellém, maga mellé tette a saját bögréjét, majd felém fordult.
- Nos?
- Hm?
- Azt mondtad "kellene egyet csinálnom".
- Uhm.. Csak hangosan gondolkodtam.
- Gyakrabban is csinálhatnád.
- Ne is reménykedj. - Lassan a számhoz emeltem a bögrét, és belekortyoltam.
- Ha sokáig üldögélsz idekinn, meg fogsz fázni.
- Nem érdekel, nem megyek be. - Félszemmel Haora néztem. - Te is meg fogsz fázni.
Erre a srác felnevetett.
- Tűzből vagyok, nem érzem a hideget.
- "Tűzből vagyok"...- Eredetileg ki akartam gúnyolni Haot, de mire odajutottam, mindössze csak annyira tellett tőlem, hogy megismételtem, amit mondott.
- Hm... Tudom, hogy most úgy érzed, mindent elvesztettél.
- Úgy érzem? Mindent elvesztettem! Miért volt ez jó neked, mondd?
- Féltelek. Kétszer majdnem elveszítettelek, és rettegek attól, hogy ha harmadszorra is történik veled valami, akkor már nem tudlak megmenteni. - Nyögte ki Hao alig hallhatóan, aztán rögtön fölkapta a csészéjét, a szájához emelte, de nem ivott bele.
- M-mi?... Most először haltam meg.
Hao elvette a szájától a bögrét, de nem tette le.
- Babilon kapujánál is meghaltál.
Kikerekedtek a szemeim. Arról a napról sok emlék élt bennem, de az korántsem, hogy meghaltam volna. Megsebesültem, ez igaz, de... meghalni?
- Nem. Ott.. csak megsebesültem..
- Dante, szíven lőttek. Abban a pillanatban meghaltál. A tűz szelleme hetekig regenerált téged, de még így is szinte lehetetlennek tűnt, hogy vissza tudjon hozni az életbe. Mindenki lemondott rólad, de sikerült visszatérned. Azóta nem engedem, hogy bármi olyat tégy, ami veszélyes.
És ekkor beugrott.
- Great Spirit..
- Próbáltam veled beszélni, de te konok módon inkább falat emeltél kettőnk közé.
- Azt gondoltam, azért nem hagyod, hogy veletek menjek, mert elbuktam Babilon kapujánál.
- Babilon kapujánál rájöttem, hogy mennyire fontos vagy számomra, és hogy a te életedet nem tehetem kockára. Ennek ellenére úgy tűnik te vonzod a bajt. - mélyet sóhajtott. - Azért szeretném, hogy újra visszakapd az erődet, hogy ne érezd azt, amit most. Hogy gyenge vagy és tehetetlen.
Meglepődtem. Ennyire a fejemre volt írva?
- Én nem..
- Te tényleg ennyire ostobának nézel?
- Én...
- Dante.
- Elvetted minden hatalmam.
- Ott van benned minden hatalmad. Csak szunnyad. Azt vettem el tőled, ami közvetítette feléd, de ez még nem jelenti azt, hogy ezentúl nem tudod használni. Pont ez a célom, hogy megtanítsalak sámánként a harcra, nem pedig médiumként. Ne hidd, hogy ez nekem egyszerű. Még soha nem találkoztam senkivel, aki médium, és sámán is egyszerre, ebből is látszik, hogy különleges vagy. - Hao elmosolyodott, amitől melegség töltött el. Bármit is tett, bármennyire is pofán tudtam volna néha vágni, egy kedves szava, vagy felhőtlen mosolya képes volt elűzni minden gondomat.
Nem tudom, miért. Talán a hideg miatt, vagy azért, mert félig aludtam, és már nem voltam vele tisztában, hogy hol vagyok, megfogtam Haot az ingénél fogva, odahúztam magam, és az mellkasába temettem a fejem. A srác átölelt, fejét az enyémre hajtotta. Aznap, akkor éreztem magam először boldognak. Elfelejtettem mindent sérelmet, amit az elmúlt napokban éltem át, és hagytam, hogy a pillanat magával ragadjon, és egy üres világba küldjön, ahol nincs más, csak ő meg én...
A nap lemenőben volt, mikor Hao végre elengedett engem, majd bement a házba.
Én kinn maradtam. Bár fáztam, és legszívesebben aludtam volna, jobbnak láttam, ha megvárom, míg a társaság java része elmegy valamerre. A szobámhoz vezető út a nappalin keresztül volt csak járható, és egyszerűen szégyelltem magam. Igazából nem tudom miért, nem kellett volna, nem az én hibám volt, de mégis... Aznap megfogalmazódott bennem a tudat, hogy milyen gyenge is vagyok valójában, és ez számomra elviselhetetlen tudatnak számított. Sosem hivalkodtam azzal, hogy nagy hatalom volt a kezemben, viszont mindenkivel még idejekorán tudattam, hogy még véletlenül se próbálkozzanak, valamint a hatalomhoz tisztelet is társult, amire gyakran szükségem volt. Viszont az erőmet elvesztettem, és rettegtem attól, hogy minden tekintélyem oda lesz. Nem lettem volna képes előröl kezdeni. Lelkileg meggyengültem azóta, mióta Yohékkal éltem, és ezzel tisztában voltam. Szerettem volna visszaforgatni az idő kerekét hónapokkal ezelőttre, mikor még nem voltak efféle gondjaim. A lemenő nap látványa még inkább elvette a kedvemet. Nekem is leáldozóban volt? Miért nincsenek ilyen alkalmakra bunkerek, vagy valami földalatti lyuk, ahova az ember elsüllyedhet szégyenébe?
- Kell egyet csinálnom.. - Mondtam ki végül hangosan, amire gondoltam.
Ekkor éreztem, hogy valaki a vállamra helyez egy takarót, majd rámteríti. Meglepetten hátrafordultam. Hao mellém állt, és egy gőzölgő bögrét nyújtott felém.
- Mit kellene csinálnod? - elvettem a bögrét, és két kézzel magamhoz szorítottam.
A srác leült mellém, maga mellé tette a saját bögréjét, majd felém fordult.
- Nos?
- Hm?
- Azt mondtad "kellene egyet csinálnom".
- Uhm.. Csak hangosan gondolkodtam.
- Gyakrabban is csinálhatnád.
- Ne is reménykedj. - Lassan a számhoz emeltem a bögrét, és belekortyoltam.
- Ha sokáig üldögélsz idekinn, meg fogsz fázni.
- Nem érdekel, nem megyek be. - Félszemmel Haora néztem. - Te is meg fogsz fázni.
Erre a srác felnevetett.
- Tűzből vagyok, nem érzem a hideget.
- "Tűzből vagyok"...- Eredetileg ki akartam gúnyolni Haot, de mire odajutottam, mindössze csak annyira tellett tőlem, hogy megismételtem, amit mondott.
- Hm... Tudom, hogy most úgy érzed, mindent elvesztettél.
- Úgy érzem? Mindent elvesztettem! Miért volt ez jó neked, mondd?
- Féltelek. Kétszer majdnem elveszítettelek, és rettegek attól, hogy ha harmadszorra is történik veled valami, akkor már nem tudlak megmenteni. - Nyögte ki Hao alig hallhatóan, aztán rögtön fölkapta a csészéjét, a szájához emelte, de nem ivott bele.
- M-mi?... Most először haltam meg.
Hao elvette a szájától a bögrét, de nem tette le.
- Babilon kapujánál is meghaltál.
Kikerekedtek a szemeim. Arról a napról sok emlék élt bennem, de az korántsem, hogy meghaltam volna. Megsebesültem, ez igaz, de... meghalni?
- Nem. Ott.. csak megsebesültem..
- Dante, szíven lőttek. Abban a pillanatban meghaltál. A tűz szelleme hetekig regenerált téged, de még így is szinte lehetetlennek tűnt, hogy vissza tudjon hozni az életbe. Mindenki lemondott rólad, de sikerült visszatérned. Azóta nem engedem, hogy bármi olyat tégy, ami veszélyes.
És ekkor beugrott.
- Great Spirit..
- Próbáltam veled beszélni, de te konok módon inkább falat emeltél kettőnk közé.
- Azt gondoltam, azért nem hagyod, hogy veletek menjek, mert elbuktam Babilon kapujánál.
- Babilon kapujánál rájöttem, hogy mennyire fontos vagy számomra, és hogy a te életedet nem tehetem kockára. Ennek ellenére úgy tűnik te vonzod a bajt. - mélyet sóhajtott. - Azért szeretném, hogy újra visszakapd az erődet, hogy ne érezd azt, amit most. Hogy gyenge vagy és tehetetlen.
Meglepődtem. Ennyire a fejemre volt írva?
- Én nem..
- Te tényleg ennyire ostobának nézel?
- Én...
- Dante.
- Elvetted minden hatalmam.
- Ott van benned minden hatalmad. Csak szunnyad. Azt vettem el tőled, ami közvetítette feléd, de ez még nem jelenti azt, hogy ezentúl nem tudod használni. Pont ez a célom, hogy megtanítsalak sámánként a harcra, nem pedig médiumként. Ne hidd, hogy ez nekem egyszerű. Még soha nem találkoztam senkivel, aki médium, és sámán is egyszerre, ebből is látszik, hogy különleges vagy. - Hao elmosolyodott, amitől melegség töltött el. Bármit is tett, bármennyire is pofán tudtam volna néha vágni, egy kedves szava, vagy felhőtlen mosolya képes volt elűzni minden gondomat.
Nem tudom, miért. Talán a hideg miatt, vagy azért, mert félig aludtam, és már nem voltam vele tisztában, hogy hol vagyok, megfogtam Haot az ingénél fogva, odahúztam magam, és az mellkasába temettem a fejem. A srác átölelt, fejét az enyémre hajtotta. Aznap, akkor éreztem magam először boldognak. Elfelejtettem mindent sérelmet, amit az elmúlt napokban éltem át, és hagytam, hogy a pillanat magával ragadjon, és egy üres világba küldjön, ahol nincs más, csak ő meg én...
2013. január 9., szerda
39. fejezet: Lélekkontroll: mi lehet benne olyan nehéz?
Arra ébredtem, hogy Hao egy puszit nyom az ajkaimra, aztán elmosolyodik.
- Ébredj, Csipkerózsika. - Mintha előző nap nem üvöltözések közepette váltunk volna el. Semmi kedvem nem volt fölkelni, Haohoz pedig végképp. Még mindig mérges voltam rá, és nem voltam hajlandó engedni, ezúttal nem. Megfogtam a takarómat, és miközben oldalra fordultam, a fejemre húztam azt.
- Tűnj innét.
- Hm... Tűz szelleme, keltsd fel úgy, hogy meg se forduljon a fejében visszafeküdni. - Ekkor a szellem hatalmas kezével fölvett, kihúzott az ágyból, majd kivitt a szállóhely elé.
- Hé! Héé! Engedj el!
Hao ráparancsolt a szellemre, aki végre elengedett.
- Te megőrültél? - Üvöltöttem rá háborodottan Haora. A srác önelégült mosolyra húzta a száját. Mi a franc? Csak álmodtam volna a tegnapit, vagy tényleg ennyire nem hajlandó foglalkozni azzal, hogy mennyire magára haragított?
- Megpróbáltalak kedvesebben felkelteni, de mivel nem jártam sikerrel, így más eszközökhöz kellett nyúlnom.
Felmordultam.
- Mit akarsz?
- Tanítani téged.
- Mire? Hogyan legyek önelégült, parancsolgatós seggfej? Kösz, kihagyom.
Hao újból elmosolyodott.
- Látom, még nem fogtad fel, hogy mennyire gyengévé váltál.
- Nem vagyok gyenge. Nem vesztettem a hatalmamból. Tudom Liart irányítani.
- Rendben van. Megküzdesz valakivel. Bárkivel. Szeretném látni ezt a tökéletes irányítást. - Hao gúnyolódásától kezdtem a falra mászni, de belementem.
- Előbb viszont... - Végignéztem magamon. - Szeretnék átöltözni.
- Két percet kapsz.
- Meg a...
- Másfél...
Dühöngve, idegrohammal küszködve bemasíroztam a szobába, és egy idegbeteghez illően felöltöztem, majd visszamentem a szállóhely elé.
- Ha elcseszed a napom, én esküszöm kinyírlak! - Fenyegettem üres szavakkal Haot.
- Szeretem, mikor a helyzet ellenére ekkora hévvel rendelkezel. Igyekezz kihozni magadból a legtöbbet, nem várok el más egyebet a mai napon.
Végül Hao úgy döntött, Yohval kell megküzdenem, mondván, hogy ő az egyetlen, aki teljes könyörületet fog mutatni velem szemben.
Liar végre szabad volt, bár Hao kezében végig ott ékeskedett egy csak parancsra váró talizmán, ami láthatóan zavarta védőszellemem.
Liar végre szabad volt, bár Hao kezében végig ott ékeskedett egy csak parancsra váró talizmán, ami láthatóan zavarta védőszellemem.
- Tedd el. - fordultam Hao felé.
- Bizonyítson, és megelőlegezem a bizalmat.
- Tch...
Yoh kezében a karddal és a régiséggel elém állt mosolyogva.
- Ez hülyeség... - Morogtam.
- Nyugi, ez csak próba.
- Tudom.
Hao a legközelebbi fa tövébe ment, majd karba tett kézzel a fához dőlt.
- Gyerünk.
Yoh bólintott.
- Amidamaru! Ugrás a karba, utána a régiségbe! - AzOoversoulja pillanatok alatt elkészült, pislogni sem volt időm. Tényleg nagyon fáradt voltam.
- Uhm.. Liar, Oversoul Reaper! - Az egész műveletből semmit nem éreztem, leszámítva a mind odáig súlytalan fegyverem húzását. Tényleg ennyit számított volna, hogy Liar benne volt?
Fölemeltem a kaszát, de mire ezt megtettem, Yoh már támadásba is lendült. Hihetetlen gyorsasággal közeledett felém, nekem pedig nem volt másra időm, mint kivédeni a támadást, mely folyamatosan érkezett. Minden támadással egyre többet csúsztam hátrafelé, és egyszerűen nem voltam képes visszatámadni. Végül sikerült kitérnem a célkeresztből így Yoh háta mögé kerülhettem, és végre én is támadhattam. Ám mikor ez megtörtént, a kontrollom hirtelen megszűnt, a kasza eltűnt a kezemből, én pedig a döbbentségtől lemeredtem. Még is mi a franc volt ez? Mikor Yoh megfordult, hogy támadjon, meglátta hogy a fegyverem eltűnt és bár az utolsó pillanatban ugyan, de megszakította a támadást, és leeresztette a kardot. Automatikusan hátra léptem egyet.
Fölemeltem a kaszát, de mire ezt megtettem, Yoh már támadásba is lendült. Hihetetlen gyorsasággal közeledett felém, nekem pedig nem volt másra időm, mint kivédeni a támadást, mely folyamatosan érkezett. Minden támadással egyre többet csúsztam hátrafelé, és egyszerűen nem voltam képes visszatámadni. Végül sikerült kitérnem a célkeresztből így Yoh háta mögé kerülhettem, és végre én is támadhattam. Ám mikor ez megtörtént, a kontrollom hirtelen megszűnt, a kasza eltűnt a kezemből, én pedig a döbbentségtől lemeredtem. Még is mi a franc volt ez? Mikor Yoh megfordult, hogy támadjon, meglátta hogy a fegyverem eltűnt és bár az utolsó pillanatban ugyan, de megszakította a támadást, és leeresztette a kardot. Automatikusan hátra léptem egyet.
- Azt hiszem ennyi. - Mondta Yoh, majd feloszlatta az Oversoulját.
- Ez meg..
- Nem tudtad megtartani a lélekkontrollod.
- De én..
- Soha nem használtál normális Ovesoult, hogy tudtad volna megtartani? - Szólt közbe Hao, miközben odajött hozzánk.
Nem tudtam mit mondani. Teljesen elkeseredtem. Ennyire gyenge lettem volna mindvégig? Olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy hatalmas senki lennék, ráadásul úgy éreztem, hogy Hao kifejezetten élvezi azt, hogy ennyire lesüllyedtem.
- Előröl kezdesz mindent.
- Évekbe fog telni, és nincs ennyi időm!
- Előröl kezdesz mindent.
- Évekbe fog telni, és nincs ennyi időm!
- Gyorsan tanulsz, tehetséges sámán vagy, és igen fejlődőképes. Ha a viadalt folytatni akarod, akkor mostantól úgy kell csinálnod mindent, ahogy én mondom.
Először ellenkezni akartam, de szinte rögtön meggondoltam magam. Folytatni akartam a harcot, és ilyen erőviszonyok közt ez nem volt lehetséges, így hát bár vonakodva, de belementem.
2013. január 8., kedd
Shaman king: Somewhere I belong
:D
Immár a Shaman king: The war is continued elérte 2. évadját!
Büszke vagyok magamra, és arra, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket :)
Egy kis újdonsággal szeretnék nektek "Kedveskedni"
vagyis nem én, hanem Eve.
A ficinek lett egy testvére Shaman king: Somewere I belong címmel, mely Eve, Dante gyerekkori barátjának szemszögéből íródik. A fici az elején teljesen szétágazó lesz, majd ahogy lassan elér a The war is continuedhez, úgy lesznek picit egyezőbbek. A történet ugyan az, csak teljesen más. :) a lapok köz megtaláljátok A fejezeteket pont úgy, ahogyan az eredeti ficinek is "SKsib" cím alatt :)
remélem nektek is tetszeni fog. örülnék neki, ha facen, vagy itt kommentben, esetleg Tumblrön, vagy askon megírnátok, hogy hogy tetszik az ötlet, illetve mi a véleményetek a párhuzamos, és egymásra épülő ficikről :) Valamint tekintve hogy már meg van az első két rész, egy kis első benyomásról való véleményt is szívesen fogadunk :)
tumblr: http://salvatordante.tumblr.com/
ask: http://ask.fm/Everlice
facemet meg aki tudja tudja, aki nem, annak az első kettő ^^"
Jó olvasást kívánunk! :)
Üdv: Dante.
Immár a Shaman king: The war is continued elérte 2. évadját!
Büszke vagyok magamra, és arra, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket :)
Egy kis újdonsággal szeretnék nektek "Kedveskedni"
vagyis nem én, hanem Eve.
A ficinek lett egy testvére Shaman king: Somewere I belong címmel, mely Eve, Dante gyerekkori barátjának szemszögéből íródik. A fici az elején teljesen szétágazó lesz, majd ahogy lassan elér a The war is continuedhez, úgy lesznek picit egyezőbbek. A történet ugyan az, csak teljesen más. :) a lapok köz megtaláljátok A fejezeteket pont úgy, ahogyan az eredeti ficinek is "SKsib" cím alatt :)
remélem nektek is tetszeni fog. örülnék neki, ha facen, vagy itt kommentben, esetleg Tumblrön, vagy askon megírnátok, hogy hogy tetszik az ötlet, illetve mi a véleményetek a párhuzamos, és egymásra épülő ficikről :) Valamint tekintve hogy már meg van az első két rész, egy kis első benyomásról való véleményt is szívesen fogadunk :)
tumblr: http://salvatordante.tumblr.com/
ask: http://ask.fm/Everlice
facemet meg aki tudja tudja, aki nem, annak az első kettő ^^"
Jó olvasást kívánunk! :)
Üdv: Dante.
38. fejezet: Vissza az út elejére
- Hol van!
- Hé, hát felébredtél? - Köszöntött Yoh széles mosollyal az arcán, miközben felém lépett, de én a tenyeremmel mutattam neki, hogy álljon meg ott, ahol van. Meglepődve pislogott egyet, majd megállt. - Mi az?
- Miért... miért nem hallom.. miért nem hallom, amire gondolsz?
- Ő...
Egyre idegesebb lettem.
- Hol van Anna?
- Épp menni készül. - Mutatott a lépcső felé, ahol az imént lejöttem. Mikor megfordultam, láttam, ahogy a lány a gyöngyöket Hao kezébe adja, melyek fogva tartották Liart. A démon mintha kétségbe lett volna esve. Nem csodáltam, tudtam, mit akarnak vele kezdeni.
- Mégis, mi a francot képzeltek? - Mindketten felém pillantottak, majd Anna lassan elsétált mellettem. Legszívesebben utána mentem volna, és csak puszta jóindulatból megfojtottam volna, de tudtam, hogy az ötlet nem tőle származott, ő csak segített. Mit ne mondjak, addig se bírtam a szőke fejét, ezek után pedig végképp.
- Engedd el, most! - Parancsoltam rá Haora, aki csak kekeckedően elmosolyodott, majd húzott egyet a gyöngyökön, melynek hatására Liar még jobban összeszorult. Forrtam a dühtől.
- Miért tenném? Dante, ez egy démon, nem itt a helye.
- Mit tudsz te arról, hogy kinek hol a helye? Ő az én részem, hozzám tartozik. Ő az én védőszellemem!
- Már nem. Többet árt, semhogy segítene neked. - És ekkor megértettem. Hao összekapcsolta a történéseket Liarral.
- Várj! Ő nem tehet semmiről, nem csinált semmit! Engedd el, ártatlan!
- Ártatlan. Nem illő szó, egy démonhoz.
- A barátom.
- Egy démon nem barát.
- Neked is volt egy démon barátod.. - Éreztem, hogy veszélyes vizekre evezek, de nem volt veszteni valóm. Hao szemei elkerekedtek.
- Te meséltél még nekem Ohachyoról, ő is egy démon volt, és a barátod.
- Nem, ez teljesen más..- Éreztem a hangjában a zavartságot. Ekkor egy kis reményszikra ébredt bennem.
- Te nem ismered Liart, senki nem ismeri. Ohacyhotól is féltek, Liartól is félnek, de van szíve, pedig démon. - És ekkor életemben először, ki mondtam azt a szót, amit talán azelőtt soha. - Könyörgöm... engedd el. - Hao még jobban meglepődött. Soha nem kérleltem semmire, és úgy voltam az egész helyzettel, hogy akkor először és utoljára.
A srác a démonra nézett, aki bár beszélni nem tudott, mégis világosan le lehetett olvasni az arcáról, ahogyan ő is kérleli Haot.
- Miért ragaszkodsz ennyire hozzá?
- Mert ő az egyetlen, aki nekem volt, és aki mindig is lesz. Nem akarom elveszteni.
- Nincs többé a testedbe zárva, meg is ölhet.
- De nem fog.
- Ostobaságra vall egy démonban bízni. - Éreztem a szavai mögött búvó önértékelést is. Picit úgy tűnt, attól akar engem megóvni, ami vele történt, de jól tudtam, Liar más, mint Ohacyho volt.
- Akkor ostoba vagyok.
Pár pillanatig nem szólt, aztán egy talizmánt helyezett Liarra.
- Ez meg.. - Hao rám nézett. A tekintete sötét volt, és rideg, mint ahogy az utóbbi időben megszokhattam nála.
- Talizmánok. Blokkolják a hatalmát.
- Hogy mi?
- Hao talán ezt nem kell, úgy értem.. - próbált védeni Yoh, de testvére belefojtotta a szót.
- Te maradj ki ebből, Yoh.
- Igazságtalan, amit teszel.
- Azt eszem, ami helyes.
- Helyes? - csattantam ki végül mérgemben. - Neked hol helyes az, hogy döntesz az életem, vagy Liar szabadsága felől? Ehhez nincs jogod! Nem kértem a segítséged, nem kértem, hogy döntéseket hozz helyettem. Ha úgy találja kedvem, hogy egy démonnal az oldalamon harcolok, akkor az úgy lesz, nem pedig ahogy te azt a kis világodban elképzelted. Többé nem vagyok a követőid tagja, nem rendelkezel felettem, semmi közöd hozzám!
- Ha a követőm lennél sem érdekelne hogy élsz-e vagy sem. Más okom van rá, hogy védelek. - Hallhatóan nyeltem egyet. Rettegtem a folytatástól, de végül hangnemet váltott, és teljesen más témára tért át.
- Liaron marad a talizmán addig, amíg én máshogy nem döntök.
- Ezt nem teheted!
- Tégy ellene!
- Mégis hogyan? Nem tudom használni! Lekötötted!
Hao elengedte a gyöngyöket, melyek eltűntek, Liar pedig újra szabad volt, már amennyire. A démon egy pillanat alatt Hao mellől elém került, és megölelt.
- Ha még harcolni akar a viadalban, meg kell tanulnod használni a szellemed.
- Tudom használni.
- Nem tudod, soha nem is tudtad. Médium voltál, amihez hozzácsatoltál még egyet Hatalmas erőre tettél így szert, de ez az erő most minimálisra csökkent. Többé nem a részed, csak egy külön álló lélek, amit irányítani kell. Erre soha nem voltál képes, mert nem kényszerültél rá. Mától ez megváltozik. Minden, amit eddig tanultál elfelejted. Holnaptól kezdve pedig megtanítalak, hogyan légy sámán, nem pedig egy démon lakhelye. - Ezzel berekesztve a beszélgetést, meg sem várva a választ, Hao kiment az épületből, és aznapra fel is szívódott.
- Hé, hát felébredtél? - Köszöntött Yoh széles mosollyal az arcán, miközben felém lépett, de én a tenyeremmel mutattam neki, hogy álljon meg ott, ahol van. Meglepődve pislogott egyet, majd megállt. - Mi az?
- Miért... miért nem hallom.. miért nem hallom, amire gondolsz?
- Ő...
Egyre idegesebb lettem.
- Hol van Anna?
- Épp menni készül. - Mutatott a lépcső felé, ahol az imént lejöttem. Mikor megfordultam, láttam, ahogy a lány a gyöngyöket Hao kezébe adja, melyek fogva tartották Liart. A démon mintha kétségbe lett volna esve. Nem csodáltam, tudtam, mit akarnak vele kezdeni.
- Mégis, mi a francot képzeltek? - Mindketten felém pillantottak, majd Anna lassan elsétált mellettem. Legszívesebben utána mentem volna, és csak puszta jóindulatból megfojtottam volna, de tudtam, hogy az ötlet nem tőle származott, ő csak segített. Mit ne mondjak, addig se bírtam a szőke fejét, ezek után pedig végképp.
- Engedd el, most! - Parancsoltam rá Haora, aki csak kekeckedően elmosolyodott, majd húzott egyet a gyöngyökön, melynek hatására Liar még jobban összeszorult. Forrtam a dühtől.
- Miért tenném? Dante, ez egy démon, nem itt a helye.
- Mit tudsz te arról, hogy kinek hol a helye? Ő az én részem, hozzám tartozik. Ő az én védőszellemem!
- Már nem. Többet árt, semhogy segítene neked. - És ekkor megértettem. Hao összekapcsolta a történéseket Liarral.
- Várj! Ő nem tehet semmiről, nem csinált semmit! Engedd el, ártatlan!
- Ártatlan. Nem illő szó, egy démonhoz.
- A barátom.
- Egy démon nem barát.
- Neked is volt egy démon barátod.. - Éreztem, hogy veszélyes vizekre evezek, de nem volt veszteni valóm. Hao szemei elkerekedtek.
- Te meséltél még nekem Ohachyoról, ő is egy démon volt, és a barátod.
- Nem, ez teljesen más..- Éreztem a hangjában a zavartságot. Ekkor egy kis reményszikra ébredt bennem.
- Te nem ismered Liart, senki nem ismeri. Ohacyhotól is féltek, Liartól is félnek, de van szíve, pedig démon. - És ekkor életemben először, ki mondtam azt a szót, amit talán azelőtt soha. - Könyörgöm... engedd el. - Hao még jobban meglepődött. Soha nem kérleltem semmire, és úgy voltam az egész helyzettel, hogy akkor először és utoljára.
A srác a démonra nézett, aki bár beszélni nem tudott, mégis világosan le lehetett olvasni az arcáról, ahogyan ő is kérleli Haot.
- Miért ragaszkodsz ennyire hozzá?
- Mert ő az egyetlen, aki nekem volt, és aki mindig is lesz. Nem akarom elveszteni.
- Nincs többé a testedbe zárva, meg is ölhet.
- De nem fog.
- Ostobaságra vall egy démonban bízni. - Éreztem a szavai mögött búvó önértékelést is. Picit úgy tűnt, attól akar engem megóvni, ami vele történt, de jól tudtam, Liar más, mint Ohacyho volt.
- Akkor ostoba vagyok.
Pár pillanatig nem szólt, aztán egy talizmánt helyezett Liarra.
- Ez meg.. - Hao rám nézett. A tekintete sötét volt, és rideg, mint ahogy az utóbbi időben megszokhattam nála.
- Talizmánok. Blokkolják a hatalmát.
- Hogy mi?
- Hao talán ezt nem kell, úgy értem.. - próbált védeni Yoh, de testvére belefojtotta a szót.
- Te maradj ki ebből, Yoh.
- Igazságtalan, amit teszel.
- Azt eszem, ami helyes.
- Helyes? - csattantam ki végül mérgemben. - Neked hol helyes az, hogy döntesz az életem, vagy Liar szabadsága felől? Ehhez nincs jogod! Nem kértem a segítséged, nem kértem, hogy döntéseket hozz helyettem. Ha úgy találja kedvem, hogy egy démonnal az oldalamon harcolok, akkor az úgy lesz, nem pedig ahogy te azt a kis világodban elképzelted. Többé nem vagyok a követőid tagja, nem rendelkezel felettem, semmi közöd hozzám!
- Ha a követőm lennél sem érdekelne hogy élsz-e vagy sem. Más okom van rá, hogy védelek. - Hallhatóan nyeltem egyet. Rettegtem a folytatástól, de végül hangnemet váltott, és teljesen más témára tért át.
- Liaron marad a talizmán addig, amíg én máshogy nem döntök.
- Ezt nem teheted!
- Tégy ellene!
- Mégis hogyan? Nem tudom használni! Lekötötted!
Hao elengedte a gyöngyöket, melyek eltűntek, Liar pedig újra szabad volt, már amennyire. A démon egy pillanat alatt Hao mellől elém került, és megölelt.
- Ha még harcolni akar a viadalban, meg kell tanulnod használni a szellemed.
- Tudom használni.
- Nem tudod, soha nem is tudtad. Médium voltál, amihez hozzácsatoltál még egyet Hatalmas erőre tettél így szert, de ez az erő most minimálisra csökkent. Többé nem a részed, csak egy külön álló lélek, amit irányítani kell. Erre soha nem voltál képes, mert nem kényszerültél rá. Mától ez megváltozik. Minden, amit eddig tanultál elfelejted. Holnaptól kezdve pedig megtanítalak, hogyan légy sámán, nem pedig egy démon lakhelye. - Ezzel berekesztve a beszélgetést, meg sem várva a választ, Hao kiment az épületből, és aznapra fel is szívódott.
2013. január 7., hétfő
37. fejezet: A szellemét vesztett sámán
- Dante, Dante! - Kiabálta Cassy teljes hangerejével a nevemet. Nagy nehezen felültem, de azzal a lendülettel sikítozó csapattársam a nyakamba ugrott, és újra a párnára zuhantam.
- Cass... - A hangom sokkal erőtlenebb volt, mint amelyeknek szántam, így újból neki futottam. - CASS!! - Végre sikerült egy pillanatra megijesztenem a lányt, aminek a hatására elengedett, én pedig újból, immáron sikeresen felülhettem. Amint ez megtörtént, a fejem iszonytatóan fájni kezdett, ráadásul ahogy jobban kinyitottam a szememet, még a szédülés is elfogott, és olyan hiányérzetem volt, amilyet még életemben nem éreztem. Lehajtottam fejemet, és megfogtam mindkét kezemmel. Úgy éreztem, hogy bármelyik percben szétrobbanhat az agyam.
- Jól vagy? - Kérdezte Eve, miközben mellém lépett, és leguggolt az ágyamnál.
Nem néztem rá, csak egy "igent" nyögtem ki, ami persze egyáltalán nem volt igaz.
- Szólok a többieknek, hogy jól vagy!
- Magamtól is tudok szólni. - Egyik kezemmel elengedtem a fejem, megfogtam az éjjeliszekrényt, és léptem is volna ki az ágyból, mikor a vállamnál fogva óvatosan valaki visszarántott, és visszafektetett.
Meglepetten pislogtam. Ekkor vettem csak észre, hogy Hao az ágyam mellett állt.
- Pihenned kell, két lépést nem tudnál megtenni anélkül, hogy el ne botlanál a saját lábadban.
- Jól vagyok.. Tényleg. - Hazudtam. - Csak...
- Haonak igaza van, - Erősítette meg a srác szavait Eve. - Hatalmas nagy szerencséd van, hogy élsz.
Nagyot nyeltem. Ekkor döbbentem csak rá igazán, hogy mi is történt. Lassan kezdtek beugrani az emlékek arról a kis időről, mikor az alvilágban voltam. Hao megmentett, és ezért hálásnak kellett lennem neki.
Félszemmel Haora néztem, de egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy megköszönjem neki, legalább is a többiek előtt semmiképp.
- És akkor most mit csináljak, nézzek ki a fejemből? Unatkozni fogok, jól vagyok, tényleg. Liar amúgy sem hagyja, hogy bénáskodjak.
- Liar mostantól semmiben nem lesz a segítségedre, Dante. - Hao szavai ridegek voltak. Úgy tűnt, ez az információ mindannyiunknak új, ugyanis Eve és Cassy velem együtt érdeklődve ránézett.
- Többé nem a részed, nincs hozzádkötve, és nemsokára vissza is küldöm oda, ahová tartozik.
Kikerekedett szemekkel meredtem Haora, aki unott arccal figyelt engem.
- Ez meg mégis mit jelentsen? - Ugrottam föl az ágyból üvöltve, ami hiba volt, ugyanis újra megszédültem, és ha Hao nem kap el, valószínűleg a földre zuhanok.
- Nyugton maradnál végre? - Nem nagyon titkolta az ingerültségét, viszont ettől a ponttól kezdve én sem.
- Engedj el, most!
- Hisztis nőszemély. - azzal a lendülettel a karjaiba vett, majd az ágyra dobott. Nem magasról, és igazából a dobás is erős szó rá, de akkor is sértőnek találtam. Hao elindult az ajtó felé, én azonban erőt merítettem a mérgemből, és elé rohantam.
- Nyögd ki, mi a francot csináltál Liarral!
- Feküdj vissza!
- Dante! - Kiáltott felém Cassy aggodalmasan.
- Cassandra, te fogd be a pofád! - Válaszoltam a lehető leghangosabban. A lányt a sírás kerülgette, de akkor, abban a pillanatban nem tudott érdekelni. A szellemem nem volt velem, és tudni akartam, hogy miért. - Te pedig...
- Liar egy démon, nem egy szellem. Ostoba döntés volt a részedről, hogy magadban tartottad annyi éven át. Még is mit gondoltál, hogy ez így rendjén van? Miatta majdnem meghaltak a barátaid, és ami még fontosabb, te magad is meghaltál.
- Mit tudsz te!
- Eleget ahhoz, hogy elvegyem tőled!
- Liar hozzám tartozik, ő már az én részem., és senki nem veheti el tőlem!
- Már megtörtént Dante.
- Hol van most?? - Nem érkezett válasz. - Hao, hol a francban van Liar?!- Bár továbbra sem kaptam választ, hamar rájöttem, hogy csak egy helyen lehet, ha még a közelemben van. Csak egy ember tudja lefogni a társaságban a szellemeket. Megfordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam lerohantam a nappaliba, ahol a "kis" csapat java része tartózkodott.
- Cass... - A hangom sokkal erőtlenebb volt, mint amelyeknek szántam, így újból neki futottam. - CASS!! - Végre sikerült egy pillanatra megijesztenem a lányt, aminek a hatására elengedett, én pedig újból, immáron sikeresen felülhettem. Amint ez megtörtént, a fejem iszonytatóan fájni kezdett, ráadásul ahogy jobban kinyitottam a szememet, még a szédülés is elfogott, és olyan hiányérzetem volt, amilyet még életemben nem éreztem. Lehajtottam fejemet, és megfogtam mindkét kezemmel. Úgy éreztem, hogy bármelyik percben szétrobbanhat az agyam.
- Jól vagy? - Kérdezte Eve, miközben mellém lépett, és leguggolt az ágyamnál.
Nem néztem rá, csak egy "igent" nyögtem ki, ami persze egyáltalán nem volt igaz.
- Szólok a többieknek, hogy jól vagy!
- Magamtól is tudok szólni. - Egyik kezemmel elengedtem a fejem, megfogtam az éjjeliszekrényt, és léptem is volna ki az ágyból, mikor a vállamnál fogva óvatosan valaki visszarántott, és visszafektetett.
Meglepetten pislogtam. Ekkor vettem csak észre, hogy Hao az ágyam mellett állt.
- Pihenned kell, két lépést nem tudnál megtenni anélkül, hogy el ne botlanál a saját lábadban.
- Jól vagyok.. Tényleg. - Hazudtam. - Csak...
- Haonak igaza van, - Erősítette meg a srác szavait Eve. - Hatalmas nagy szerencséd van, hogy élsz.
Nagyot nyeltem. Ekkor döbbentem csak rá igazán, hogy mi is történt. Lassan kezdtek beugrani az emlékek arról a kis időről, mikor az alvilágban voltam. Hao megmentett, és ezért hálásnak kellett lennem neki.
Félszemmel Haora néztem, de egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy megköszönjem neki, legalább is a többiek előtt semmiképp.
- És akkor most mit csináljak, nézzek ki a fejemből? Unatkozni fogok, jól vagyok, tényleg. Liar amúgy sem hagyja, hogy bénáskodjak.
- Liar mostantól semmiben nem lesz a segítségedre, Dante. - Hao szavai ridegek voltak. Úgy tűnt, ez az információ mindannyiunknak új, ugyanis Eve és Cassy velem együtt érdeklődve ránézett.
- Többé nem a részed, nincs hozzádkötve, és nemsokára vissza is küldöm oda, ahová tartozik.
Kikerekedett szemekkel meredtem Haora, aki unott arccal figyelt engem.
- Ez meg mégis mit jelentsen? - Ugrottam föl az ágyból üvöltve, ami hiba volt, ugyanis újra megszédültem, és ha Hao nem kap el, valószínűleg a földre zuhanok.
- Nyugton maradnál végre? - Nem nagyon titkolta az ingerültségét, viszont ettől a ponttól kezdve én sem.
- Engedj el, most!
- Hisztis nőszemély. - azzal a lendülettel a karjaiba vett, majd az ágyra dobott. Nem magasról, és igazából a dobás is erős szó rá, de akkor is sértőnek találtam. Hao elindult az ajtó felé, én azonban erőt merítettem a mérgemből, és elé rohantam.
- Nyögd ki, mi a francot csináltál Liarral!
- Feküdj vissza!
- Dante! - Kiáltott felém Cassy aggodalmasan.
- Cassandra, te fogd be a pofád! - Válaszoltam a lehető leghangosabban. A lányt a sírás kerülgette, de akkor, abban a pillanatban nem tudott érdekelni. A szellemem nem volt velem, és tudni akartam, hogy miért. - Te pedig...
- Liar egy démon, nem egy szellem. Ostoba döntés volt a részedről, hogy magadban tartottad annyi éven át. Még is mit gondoltál, hogy ez így rendjén van? Miatta majdnem meghaltak a barátaid, és ami még fontosabb, te magad is meghaltál.
- Mit tudsz te!
- Eleget ahhoz, hogy elvegyem tőled!
- Liar hozzám tartozik, ő már az én részem., és senki nem veheti el tőlem!
- Már megtörtént Dante.
- Hol van most?? - Nem érkezett válasz. - Hao, hol a francban van Liar?!- Bár továbbra sem kaptam választ, hamar rájöttem, hogy csak egy helyen lehet, ha még a közelemben van. Csak egy ember tudja lefogni a társaságban a szellemeket. Megfordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam lerohantam a nappaliba, ahol a "kis" csapat java része tartózkodott.
2013. január 6., vasárnap
36. fejezet: Egy harmadik élet
- Azt hiszem, ennyi volt srácok... - Szólalt meg baljósan Horohoro, közben Cassyt magához szorította, fejét pedig a lányéra hajtotta.
Én nem tudtam semmit se mondani. Igazat adtam Horohoronak. Végignéztem a csapaton még utoljára. Mindenki arcára a rettegés ült ki, senki nem számított rá, hogy ez a nap így fog véget érni.
Ám ekkor valami megváltozott. Mindenki arcáról eltűnt a rettegés, melyet a meglepettség váltott fel. Én is felnéztem az égre, ahova a többiek, és ekkor megpillantottam a zuhanó Dante testét, amely lassan kezdett újra emberibb formát ölteni.
- Dante! - Üvöltöttem el magam, és már küldtem is volna Abaddont, hogy kapja el, de a tűz szelleme megelőzött. Elfogta Dante testét, majd ránk nézett. Meglepetten néztük a szellemet, majd mikor meghallottuk, hogy valaki a házból kijön, a tekintetünk automatikusan oda irányult.
Hao egyik kezével a falnak támaszkodva, ingerült arccal nézett először ránk, majd a démonokra.
- Tűz szelleme, pusztítsd el az összes démont! Küldd vissza őket oda, ahonnan jöttek! - Ekkor a szellem a démonokra nézett, melyek lángba borultak, majd eltűntek, maguk után csak némi fekete port hagyva.
Megszabadultunk a minket körülvevő lényektől.
- Most akkor.. élünk? - Kérdezte Ryu meglepetten.
- Úgy tűnik...- Válaszolt Yoh.
Pár pillanatig mindenki egyhelyben állt, és nézett maga elé. Végül Horohoro felkiáltott:
- Túléltük! Ezaaaaaaaaaz!
Vele együtt pedig mindahányan voltak fiúk felordítottak, kivéve Rent, aki csak elégedetten " Mindvégig tudtam" fejjel nézte őket. Én Haora néztem, aki pont a tűz szellemét utasította. A szellem leeresztette hatalmas karját, és széttárta azt. Odarohantam hozzájuk, és Dantéra néztem, majd Haora. A srác komoly tekintettel nézte a lányt, és csak egy pillanatra, félszemmel nézett rám, nem tovább.
- Rendben lesz... - válaszolt a fel nem tett kérdésemre.
-K-Köszönöm... - Nyögtem végül ki a könnyeimmel küszködve. Hao mélyet sóhajtott, majd kivette szelleme kezéből Dantét, felvitte a szobánkba, majd lefektette az ágyra. Pár percen belül az ünneplő bagázs is követett minket, és érdeklődve kérdezgették Haot, aki nem mondott semmit, csak azt, hogy úgy véli Dante jól lesz, de pihennie kell. Mi nem vitatkoztunk vele. Egészen biztos voltam benne, hogy ahogy én is, úgy az egész csapat mérhetetlenül hálás egykori ellenségüknek. Ezzel a tettével megalapozott egyfajta bizalmat bennünk, ha nem is feltétel nélkülit, de mégis többet a semminél.
Szép lassan ürülni kezdett a szoba. Mindenki az ottmaradtakat arra kérte, hogy szóljanak, ha felébredt Dante, de végül mindössze hárman maradtunk a szobában: Cassy, Hao és jómagam. A srác nem tágított az ágy mellől, mióta lefektette Dantét, azóta ott állt. Cassy folyamatosan fel-alá járkált a szobában, mint a mérgezett egér, én pedig már kezdtem megbolondulni tőle.
- Cassy! Cassy! - Felpattantam a székről, és megállítottam a lányt.
- Mi az?
- Fejezd már be! Komolyan, megőrjítesz a föl-alá járkálásoddal! - Ordítottam rá a lányra.
- Mégis mit csináljak? És ne üvölts, nem szeretem! - emelte fel a hangját Cassy.
- Fejezzétek be! Mindketten idegesítőek vagytok. - Mondta a lehető legbunkóbb hangnemében Hao.
Cassyvel mindketten mérgesen méregettük a srácot, aki tudomást sem véve rólunk az ablak felé emelte fejét.
- Tudod te meg... - Ekkor Dante megmozdult. Hao meglepetten a lányra nézett, mi pedig Cassyvel fejvesztve rohantunk az ágy felé.
Én nem tudtam semmit se mondani. Igazat adtam Horohoronak. Végignéztem a csapaton még utoljára. Mindenki arcára a rettegés ült ki, senki nem számított rá, hogy ez a nap így fog véget érni.
Ám ekkor valami megváltozott. Mindenki arcáról eltűnt a rettegés, melyet a meglepettség váltott fel. Én is felnéztem az égre, ahova a többiek, és ekkor megpillantottam a zuhanó Dante testét, amely lassan kezdett újra emberibb formát ölteni.
- Dante! - Üvöltöttem el magam, és már küldtem is volna Abaddont, hogy kapja el, de a tűz szelleme megelőzött. Elfogta Dante testét, majd ránk nézett. Meglepetten néztük a szellemet, majd mikor meghallottuk, hogy valaki a házból kijön, a tekintetünk automatikusan oda irányult.
Hao egyik kezével a falnak támaszkodva, ingerült arccal nézett először ránk, majd a démonokra.
- Tűz szelleme, pusztítsd el az összes démont! Küldd vissza őket oda, ahonnan jöttek! - Ekkor a szellem a démonokra nézett, melyek lángba borultak, majd eltűntek, maguk után csak némi fekete port hagyva.
Megszabadultunk a minket körülvevő lényektől.
- Most akkor.. élünk? - Kérdezte Ryu meglepetten.
- Úgy tűnik...- Válaszolt Yoh.
Pár pillanatig mindenki egyhelyben állt, és nézett maga elé. Végül Horohoro felkiáltott:
- Túléltük! Ezaaaaaaaaaz!
Vele együtt pedig mindahányan voltak fiúk felordítottak, kivéve Rent, aki csak elégedetten " Mindvégig tudtam" fejjel nézte őket. Én Haora néztem, aki pont a tűz szellemét utasította. A szellem leeresztette hatalmas karját, és széttárta azt. Odarohantam hozzájuk, és Dantéra néztem, majd Haora. A srác komoly tekintettel nézte a lányt, és csak egy pillanatra, félszemmel nézett rám, nem tovább.
- Rendben lesz... - válaszolt a fel nem tett kérdésemre.
-K-Köszönöm... - Nyögtem végül ki a könnyeimmel küszködve. Hao mélyet sóhajtott, majd kivette szelleme kezéből Dantét, felvitte a szobánkba, majd lefektette az ágyra. Pár percen belül az ünneplő bagázs is követett minket, és érdeklődve kérdezgették Haot, aki nem mondott semmit, csak azt, hogy úgy véli Dante jól lesz, de pihennie kell. Mi nem vitatkoztunk vele. Egészen biztos voltam benne, hogy ahogy én is, úgy az egész csapat mérhetetlenül hálás egykori ellenségüknek. Ezzel a tettével megalapozott egyfajta bizalmat bennünk, ha nem is feltétel nélkülit, de mégis többet a semminél.
Szép lassan ürülni kezdett a szoba. Mindenki az ottmaradtakat arra kérte, hogy szóljanak, ha felébredt Dante, de végül mindössze hárman maradtunk a szobában: Cassy, Hao és jómagam. A srác nem tágított az ágy mellől, mióta lefektette Dantét, azóta ott állt. Cassy folyamatosan fel-alá járkált a szobában, mint a mérgezett egér, én pedig már kezdtem megbolondulni tőle.
- Cassy! Cassy! - Felpattantam a székről, és megállítottam a lányt.
- Mi az?
- Fejezd már be! Komolyan, megőrjítesz a föl-alá járkálásoddal! - Ordítottam rá a lányra.
- Mégis mit csináljak? És ne üvölts, nem szeretem! - emelte fel a hangját Cassy.
- Fejezzétek be! Mindketten idegesítőek vagytok. - Mondta a lehető legbunkóbb hangnemében Hao.
Cassyvel mindketten mérgesen méregettük a srácot, aki tudomást sem véve rólunk az ablak felé emelte fejét.
- Tudod te meg... - Ekkor Dante megmozdult. Hao meglepetten a lányra nézett, mi pedig Cassyvel fejvesztve rohantunk az ágy felé.
2013. január 5., szombat
35. fejezet: Szabadulás az alvilágból
Számomra érthetetlen volt, hogy a ketrec miért volt nyitva, az viszont még inkább, hogy Dante miért nem jött ki belőle. A lány csak azután nézett rám, miután beléptem a zárkába, melyben a külső térrel ellentétben gravitáció uralkodott. A tekintete üres volt, arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, mintha csak egy gyönyörű babát láttam volna, ki díszként szolgál, semmi egyébként.
- Dante... - törtem meg a csöndet. Bár továbbra is engem nézett, úgy éreztem, mintha a falnak beszélnék.
Nem volt több időnk. Megfogtam a csuklóját, és elindultam vele a ketrec kijárata felé, ám mikor elértük azt, felordított.
Nem volt több időnk. Megfogtam a csuklóját, és elindultam vele a ketrec kijárata felé, ám mikor elértük azt, felordított.
- Hagyj! - Meglepetten néztem a lányt, aki akkor először mutatott valamiféle "életjelet".
- Erre nincs időnk!
- Engedj!
- Dante!
- Én ide tartozom!
- Nem! - Üvöltöttem végül pont úgy, ahogy ő. - Te hozzám tartozol! Nincs erre időnk, a kapu be fog záródni!
- Ha kiviszel engem, meghalsz!
Nem hatottak meg a szavai. Elengedtem a kezét, azután fölkaptam, és kiugrottam vele a ketrecből. Amint kikerültünk onnan, a zárka foszlányaira bomlott, és eltűnt.
Ezt követően az áramlat megszűnt, a lelkek elszabadultak. Mindahányan voltak, más felé szálltak. Én elindultam Dantével felfelé. Miközben haladtunk, a lány csöndben volt, kirohanása mintha meg sem történt volna. Biztos voltam benne, hogy a szavai üres szavak voltak, nem többek, mégis érdekelt volna, hogy miért nem hagyta el önszántából a ketrecet, és miért ellenkezett, mikor szabadítani próbáltam Talán hiba volt ezen gondolkodnom. Mikor hátranéztem, megpillantottam három fekete csuklyás lényt, melyek fénysebességgel tartottak felénk. Szerencsénk volt. Még mielőtt veszélyes közelségbe kerültek volna, elértem a világ tetejét, és átérve rajta ismét a folyóban voltunk, amely az én világom illúziójának része volt. Ekkor már nem éreztem azt a fájdalmat, amelyet első érintéskor tapasztaltam. Talán alulról nem hat a benne lévő energia? Nem számított. A parthoz siettem, kitettem Dantét, majd én is kimásztam a vízből. Mikor lenéztem a folyó aljára, újra megláttam a minket követő alakokat. Ránéztem Dantéra, aki úgy tűnt időközben elveszítette eszméletét. Végül a mező felé pillantottam, ahol már tisztán látszott a záródni készülő kapu.
Fölkaptam a lányt, és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a kijárat felé. Ahogy rohantam, Dante lassan éledezni kezdett. Egy pillanatra ránéztem. A szemeiben halvány csillogást láttam, visszatért.
- Hao? - Ahogy kimondta a nevemet, akaratlanul is elmosolyodtam. Minél távolabb kerültünk a folyótól, annál inkább kezdett önmaga lenni. Végül elértük a kaput, és bár épphogy, de sikerült átjutnunk rajta.
34. rész: A lelkek folyama
Az alvilágnak jól tudtam, több része van mint amennyit józan ésszel fel lehet fogni, de arra a legkevésbé sem számítottam, ami elém tárult.
Egy rét kellős közepén álltam, mely teles tele volt szebbnél szebb virágokkal, valamint mezei állatokkal. Bár a festői táj mesébe illő volt, mégis magában hordozta azt a nyugtalanító érzést, amit legutóbb éreztem az alvilágban.
Körül néztem. Kerestem Dante lelkét, de nem csak hogy az övét nem találtam, de rajtam kívül úgy tűnt egy árva lélek sincs az alvilág ezen részén. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Anna talán célt tévesztve egy teljesen másik világba küldött, viszont ebben nem lehetettem biztos, mígnem láttam az egész helyet. Elindultam egyenesen, remélve hogy a látszat ellenére mégis jó helyen járok.
Miközben mentem vakon az ismeretlen pusztában, igyekeztem a lehető legjobban szemügyre venni a világot. Minden annyira tökéletesnek tűnt. Hamar rájöttem, hogy miért is tetszik nekem annyira az alvilág azon része: A mező, a virágok, az ég, az állatok... Mind az én álmom képében tetszelegtek. Ez volt az a világ, mely jól tudtam: Uralkodásomkor fog létrejönni.
-Illúzió...- gondoltam magamban, és futni kezdtem. Minél előbb meg akartam találni Dante lelkét, és eltűnni arról az elátkozott helyről. Utam egy folyó kereszteződésénél ért véget. Mikor áttekintettem a folyó másik végébe, ismerős látvány tárult elém. Megfordultam, és világossá vált számomra A folyóval véget ér az illúzió, majd ismétli önmagát. Nem tudtam hogyan tovább. Nem lettem volna képes új világba helyezni magam, nem voltak médium adottságaim, nem tehettem semmit. Leguggoltam a tóhoz, és beletettem a tenyeremet. Abban a pillanatban erős fájdalom áradt végig a kezemben, és automatikusan kihúztam a vízből.
- Ez nem víz... Ez... - Jobban megnéztem az átlátszó folyadékot, és meglepve tapasztaltam, hogy lelkek úsznak benne. Amint az elsőt fölfedeztem, mintha csak egy lepel hullott volna le a folyóról, a meder megtelt lelkekkel melyek sodródtak, mintha csak az ár vinné őket. Egy lépést hátráltam majd döntést hoztam. Mély levegőt vettem, szemeimet becsuktam, és beleugrottan a folyóba.
Mikor kinyitottam a szemem, egy teljesen más világba kerültem. Egy sötét helyre, valószínűleg a dimenzió valós részébe. A levegőben voltam, úsztam az árral, pont úgy, ahogy a körülöttem lévő több ezer ember lelke. Mikor lenéztem, nem láttam mást, csak a tátongó ürességet. Lehetséges, hogy valóban egy végeláthatatlan szakadék felett úsztunk? Nem tudott volna meglepni.
Ahogy haladtam tehetetlenül, egy szobrot pillantottam meg. Ahogy közelebb értem, a szobor gigantikusabb méretet öltött, mint amekkorát valaha láttam. Felismertem az alakot. Doloremet ábrázolta, ki karjait széttárva várta az újonnan érkező lelkeket, melyek egy, a szobor közepén lévő örvénybe kerültek. Az volt az út vége. Arra gondoltam, hogy Dante lelke is oda került, és ha ez így van, akkor nagy valószínűséggel örökre elveszett. A puszta feltételezése, hogy elvesztettem őt.. Ingerülté, zaklatottá váltam. Nem voltam hajlandó ezt a feltételezést elfogadni. Már nem volt sok hátra, méterek választottak el az örvénytől. Ekkor megláttam valamit, a szobor kezében. Egy kis kalitkát benne egy lélekkel. Ahogy egyre közeledtem, a körvonal élesedett, fölismertem a lelket. A szívem nagyot dobbant. Oda kellett jutnom, a kérdés csak az volt, hogyan. A tűz szelleme nem volt velem, és a súlytalanság sem volt a legkedvezőbb. Úgy döntöttem megvárom, amíg odaérek a szoborhoz, és megkapaszkodom abban. Ez sikerült is. Egy kis kiálló részt megfogtam, és azon elindultam a ketrec felé...
Egy rét kellős közepén álltam, mely teles tele volt szebbnél szebb virágokkal, valamint mezei állatokkal. Bár a festői táj mesébe illő volt, mégis magában hordozta azt a nyugtalanító érzést, amit legutóbb éreztem az alvilágban.
Körül néztem. Kerestem Dante lelkét, de nem csak hogy az övét nem találtam, de rajtam kívül úgy tűnt egy árva lélek sincs az alvilág ezen részén. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Anna talán célt tévesztve egy teljesen másik világba küldött, viszont ebben nem lehetettem biztos, mígnem láttam az egész helyet. Elindultam egyenesen, remélve hogy a látszat ellenére mégis jó helyen járok.
Miközben mentem vakon az ismeretlen pusztában, igyekeztem a lehető legjobban szemügyre venni a világot. Minden annyira tökéletesnek tűnt. Hamar rájöttem, hogy miért is tetszik nekem annyira az alvilág azon része: A mező, a virágok, az ég, az állatok... Mind az én álmom képében tetszelegtek. Ez volt az a világ, mely jól tudtam: Uralkodásomkor fog létrejönni.
-Illúzió...- gondoltam magamban, és futni kezdtem. Minél előbb meg akartam találni Dante lelkét, és eltűnni arról az elátkozott helyről. Utam egy folyó kereszteződésénél ért véget. Mikor áttekintettem a folyó másik végébe, ismerős látvány tárult elém. Megfordultam, és világossá vált számomra A folyóval véget ér az illúzió, majd ismétli önmagát. Nem tudtam hogyan tovább. Nem lettem volna képes új világba helyezni magam, nem voltak médium adottságaim, nem tehettem semmit. Leguggoltam a tóhoz, és beletettem a tenyeremet. Abban a pillanatban erős fájdalom áradt végig a kezemben, és automatikusan kihúztam a vízből.
- Ez nem víz... Ez... - Jobban megnéztem az átlátszó folyadékot, és meglepve tapasztaltam, hogy lelkek úsznak benne. Amint az elsőt fölfedeztem, mintha csak egy lepel hullott volna le a folyóról, a meder megtelt lelkekkel melyek sodródtak, mintha csak az ár vinné őket. Egy lépést hátráltam majd döntést hoztam. Mély levegőt vettem, szemeimet becsuktam, és beleugrottan a folyóba.
Mikor kinyitottam a szemem, egy teljesen más világba kerültem. Egy sötét helyre, valószínűleg a dimenzió valós részébe. A levegőben voltam, úsztam az árral, pont úgy, ahogy a körülöttem lévő több ezer ember lelke. Mikor lenéztem, nem láttam mást, csak a tátongó ürességet. Lehetséges, hogy valóban egy végeláthatatlan szakadék felett úsztunk? Nem tudott volna meglepni.
Ahogy haladtam tehetetlenül, egy szobrot pillantottam meg. Ahogy közelebb értem, a szobor gigantikusabb méretet öltött, mint amekkorát valaha láttam. Felismertem az alakot. Doloremet ábrázolta, ki karjait széttárva várta az újonnan érkező lelkeket, melyek egy, a szobor közepén lévő örvénybe kerültek. Az volt az út vége. Arra gondoltam, hogy Dante lelke is oda került, és ha ez így van, akkor nagy valószínűséggel örökre elveszett. A puszta feltételezése, hogy elvesztettem őt.. Ingerülté, zaklatottá váltam. Nem voltam hajlandó ezt a feltételezést elfogadni. Már nem volt sok hátra, méterek választottak el az örvénytől. Ekkor megláttam valamit, a szobor kezében. Egy kis kalitkát benne egy lélekkel. Ahogy egyre közeledtem, a körvonal élesedett, fölismertem a lelket. A szívem nagyot dobbant. Oda kellett jutnom, a kérdés csak az volt, hogyan. A tűz szelleme nem volt velem, és a súlytalanság sem volt a legkedvezőbb. Úgy döntöttem megvárom, amíg odaérek a szoborhoz, és megkapaszkodom abban. Ez sikerült is. Egy kis kiálló részt megfogtam, és azon elindultam a ketrec felé...
2013. január 4., péntek
33. rész: Démonok hada
- Ti emberek milyen érdekesek vagytok. - Szólalt meg Dolorem Dante testéből. - Dante lelke már az alvilág része, a teste pedig immáron az én testem. Szerencsés egyedei vagytok fajotoknak. Ritka kiváltság, hogy az alvilág úrnője maga is részt vesz az áldozatai kivégzésében. Hazugság démona, emelkedj! - Ekkor a démon megjelent Dolorem háta mögött. - Hívd a szolgáid. Mindahányan vannak! Végezzenek ők ezekkel a sámánokkal.
Úgy tűnt, a démon habozik. Egy pillanatra megfordult a fejemben az a gondolat, hogy talán Liar nem akar nekünk ártani? De az lehetetlennek tűnt. Ehhez érzelmekre lenne szüksége, és egy démonnak nem lehetnek érzései... Vagy mégis?
A habozástól a tündér ingerült lett, és nagyon úgy tűnt, kezdi elhagyni a türelme.
- Démon! Ehhez a testhez tartozol, és ezt a testet én irányítom! Tedd, amit parancsoltam, máskülönben magad találod újra a pokolban! - A démonnak nem kellett egyéb indok. Széttárta karjait, aminek hatására a talaj nyílni kezdett alattunk.
- Mindenki, kifelé innen! - utasított minket Yoh, és mi rögtön követtük is a parancsot.
- Várjatok! - Kiáltott Rosalie.
- Hao teste?
- Nincs rá időnk, és amúgy is a démonok minket fognak követni. - válaszoltam a lánynak.
Miután kiértünk a szálláshelyről, megláttuk az első démont, melyet több tíz, majd több száz társa követte.
Automatikusan körbe álltunk, majd mindenki megalkotta az Oversoulját.
- Én félek! - Szólalt meg Cassy.
- Mind félünk, de ne aggódj, megvédelek. - Bíztatta a lányt Horohoro.
- Tényleg? - Nézett rá meghatódva Cassy.
- Naná! - Válaszolta elhivatottan a srác.
- Hát ez gyönyörű, de ezt nem lehetne később? Ugyanolyanok mint a szellemek. Könnyű őket legyőzni, ettől függetlenül erősek. Ha egy belétek mar, akkor meghaltok, szóval igyekezzetek nem megsérülni, értettétek?
A csapat mindegyik tagja valamilyen úton módon, de beleegyezést tanúsított, majd megkezdődött az összecsapás. Több száz démon esett nekünk. Az egész tér pár percen belül egy valódi vérmezőre kezdett emlékeztetni. A démonok holttestei, és a belőlük áradó fekete vér mind a helyszínt, mind minket teljesen beterített. Bár sokan voltak, meglepetésemre nagyon jól tartottuk az iramot. A csapat tehetetlenebb tagjait folyamatosan védtük, és még így is olyan volt az egész harc, mintha csak egy keményebb, veszélyesebb kiképzés résztvevői lennénk.
- Hányat sikerült megölnöd? - Kérdeztem Rentől, miközben egymásnak háttal állva figyeltük, hogy honnan várható a következő támadás.
- Nem tudom, a kétszázadik után meguntam a számolást.
- Tch.. - Elmosolyodtam. - Na persze.
- Mintha neked jobban menne. - Válaszolt a srác kis gúnnyal, mégsem sértően.
- Tudod, nekem ezek nem jelentenek gondot, olyan, mintha legyekre vadásznék, csak ezek nem olyan gyorsak.
- Egyre többen vannak, ez nem jó! - Faustnak igaza volt. A démonok egyre csak jöttek, és bár mi tartottuk a frontot, mégis egyre inkább fennállt a lehetősége, hogy a Furyokunk elfogy, és ha ez megtörténik, nekünk végünk.
- Honnan vannak ennyien? - Kérdezte Horohoro, miközben egy csapat démont szedett le magáról.
- A pokol 8. körében. Az egy nagy része a pokolnak, és rengeteg démon van arrafelé, ráadásul akik itt meghalnak, azok újjászületnek a körben. És a francba is, vigyázzatok már! - üvöltöttem el magam a végén, mert láttam, hogy Yoht kis híján megharapta az egyik démon fattyú.
A démonok egyre csak jöttek, és hamarosan bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem: a csapat Furyoku szintje a nullához közelített....
Úgy tűnt, a démon habozik. Egy pillanatra megfordult a fejemben az a gondolat, hogy talán Liar nem akar nekünk ártani? De az lehetetlennek tűnt. Ehhez érzelmekre lenne szüksége, és egy démonnak nem lehetnek érzései... Vagy mégis?
A habozástól a tündér ingerült lett, és nagyon úgy tűnt, kezdi elhagyni a türelme.
- Démon! Ehhez a testhez tartozol, és ezt a testet én irányítom! Tedd, amit parancsoltam, máskülönben magad találod újra a pokolban! - A démonnak nem kellett egyéb indok. Széttárta karjait, aminek hatására a talaj nyílni kezdett alattunk.
- Mindenki, kifelé innen! - utasított minket Yoh, és mi rögtön követtük is a parancsot.
- Várjatok! - Kiáltott Rosalie.
- Hao teste?
- Nincs rá időnk, és amúgy is a démonok minket fognak követni. - válaszoltam a lánynak.
Miután kiértünk a szálláshelyről, megláttuk az első démont, melyet több tíz, majd több száz társa követte.
Automatikusan körbe álltunk, majd mindenki megalkotta az Oversoulját.
- Én félek! - Szólalt meg Cassy.
- Mind félünk, de ne aggódj, megvédelek. - Bíztatta a lányt Horohoro.
- Tényleg? - Nézett rá meghatódva Cassy.
- Naná! - Válaszolta elhivatottan a srác.
- Hát ez gyönyörű, de ezt nem lehetne később? Ugyanolyanok mint a szellemek. Könnyű őket legyőzni, ettől függetlenül erősek. Ha egy belétek mar, akkor meghaltok, szóval igyekezzetek nem megsérülni, értettétek?
A csapat mindegyik tagja valamilyen úton módon, de beleegyezést tanúsított, majd megkezdődött az összecsapás. Több száz démon esett nekünk. Az egész tér pár percen belül egy valódi vérmezőre kezdett emlékeztetni. A démonok holttestei, és a belőlük áradó fekete vér mind a helyszínt, mind minket teljesen beterített. Bár sokan voltak, meglepetésemre nagyon jól tartottuk az iramot. A csapat tehetetlenebb tagjait folyamatosan védtük, és még így is olyan volt az egész harc, mintha csak egy keményebb, veszélyesebb kiképzés résztvevői lennénk.
- Hányat sikerült megölnöd? - Kérdeztem Rentől, miközben egymásnak háttal állva figyeltük, hogy honnan várható a következő támadás.
- Nem tudom, a kétszázadik után meguntam a számolást.
- Tch.. - Elmosolyodtam. - Na persze.
- Mintha neked jobban menne. - Válaszolt a srác kis gúnnyal, mégsem sértően.
- Tudod, nekem ezek nem jelentenek gondot, olyan, mintha legyekre vadásznék, csak ezek nem olyan gyorsak.
- Egyre többen vannak, ez nem jó! - Faustnak igaza volt. A démonok egyre csak jöttek, és bár mi tartottuk a frontot, mégis egyre inkább fennállt a lehetősége, hogy a Furyokunk elfogy, és ha ez megtörténik, nekünk végünk.
- Honnan vannak ennyien? - Kérdezte Horohoro, miközben egy csapat démont szedett le magáról.
- A pokol 8. körében. Az egy nagy része a pokolnak, és rengeteg démon van arrafelé, ráadásul akik itt meghalnak, azok újjászületnek a körben. És a francba is, vigyázzatok már! - üvöltöttem el magam a végén, mert láttam, hogy Yoht kis híján megharapta az egyik démon fattyú.
A démonok egyre csak jöttek, és hamarosan bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem: a csapat Furyoku szintje a nullához közelített....
2013. január 2., szerda
32. fejezet: A terv
- Nos? - Kérdezett rá a válaszomra.
- Dante.. meghalt.
- Mi? - Csattant fel szinte mindenki. Láttam, ahogy Cassy elsírja magát, és Horohoro karjai közt próbál nyugalmat találni. A többiek arcára a mérhetetlen döbbentség ült ki, Hao pedig szemmel láthatóan őrjöngött magában.
- Nevetséges, nem halt meg! - Fakadt ki a srác.
- Dante már halott, 7 éve! Mikor fent beszéltünk, és megölelt bele láttam a múltjába, ahol én már nem voltam vele. A városból való távozása után nemsokkal az alvilágba került, ahol a szabadságáért cserébe 7 évet kapott, de a lelke már azóta is az alvilág peremén volt, és onnan irányította a testét, és mivel nem halt meg idő előtt, ezért most a testét Dolorem uralja, és azzal együtt Liart is.
- Akkor kiűzzük Doloremet, és visszahozzuk Dantét, mégis mire várunk?!
- Hűtsd le magad! Nem tudjuk visszahozni, az alvilágban van, onnan nem lehet senkit...
- Már pedig lehet, ő nem halhat meg, nem engedem!
- Te csak...
- Haonak igaza van. - Lépett előre Yoh.
- Mi?
- Nem tudjuk sokáig tartani, valamit tennünk kell, hamarosan áttöri a védelmet! - mondta Faust.
- Akkor jobb, ha sietünk.
- Nem tudunk mit csinálni, Dante lelke már az alvilágban van.
- Akkor elmegyek érte. - Lépett Hao testvére mellé. Engem egyre inkább zavart Hao nagyszájúsága, és az, hogy egyszerűen nem értették meg, hogy egyszerűen lehetetlen visszahozni.
- Hm... - Anna Dante testére nézett, majd Yohékra. - Kinyitom az átjárót, de csak téged tudlak átvinni.
Hao bólintott.
- Akkor már inkább én megyek!
- Te maradsz, eleget tettél.
- Te meg...! Miért te mész, miért egy olyan megy, akinek semmi köze Dantéhoz?! Az én barátnőm, én ismerem őt, én tudom, hogy mi várhat ott, egy magadfajta sámán semmit sem ért hozzá.
Bár teljes erőmből üvöltöttem, úgy tűnt, Hao egyáltalán nem figyel rám.
Beadtam a derekam.
- A vesztedbe rohansz.
- Ha Dante ott van, akkor nincs más választásom. - Válaszolta hűvösen Hao, majd halkan hozzá tette: - Szükségem van rá... - Ezután Anna felé fordult. - Meddig vagy képes nyitva tartani a kaput?
- Legfeljebb egy óra, de lehet hogy kevesebb.
- Elég lesz.
- De várj, mi lesz, ha segítség kell? Nem lenne jobb, ha többen mennénk? - aggodalmaskodott Yoh.
- Ti próbáljátok kivédeni a támadásait, lehetőleg anélkül, hogy kárt tesztek benne. Ti gyengék vagytok, nem venném hasznotokat.
Anna bólintott, és egy ráolvasással Hao lelkét átküldte az alvilágba, aminek következtében a srác teste a padlóra rogyott.
- Srácok, engedjétek le a védőmezőt, és próbáljátok lefogni, rendben?
Bólintottunk, majd a parancs szerint cselekedtünk.
- Dante.. meghalt.
- Mi? - Csattant fel szinte mindenki. Láttam, ahogy Cassy elsírja magát, és Horohoro karjai közt próbál nyugalmat találni. A többiek arcára a mérhetetlen döbbentség ült ki, Hao pedig szemmel láthatóan őrjöngött magában.
- Nevetséges, nem halt meg! - Fakadt ki a srác.
- Dante már halott, 7 éve! Mikor fent beszéltünk, és megölelt bele láttam a múltjába, ahol én már nem voltam vele. A városból való távozása után nemsokkal az alvilágba került, ahol a szabadságáért cserébe 7 évet kapott, de a lelke már azóta is az alvilág peremén volt, és onnan irányította a testét, és mivel nem halt meg idő előtt, ezért most a testét Dolorem uralja, és azzal együtt Liart is.
- Akkor kiűzzük Doloremet, és visszahozzuk Dantét, mégis mire várunk?!
- Hűtsd le magad! Nem tudjuk visszahozni, az alvilágban van, onnan nem lehet senkit...
- Már pedig lehet, ő nem halhat meg, nem engedem!
- Te csak...
- Haonak igaza van. - Lépett előre Yoh.
- Mi?
- Nem tudjuk sokáig tartani, valamit tennünk kell, hamarosan áttöri a védelmet! - mondta Faust.
- Akkor jobb, ha sietünk.
- Nem tudunk mit csinálni, Dante lelke már az alvilágban van.
- Akkor elmegyek érte. - Lépett Hao testvére mellé. Engem egyre inkább zavart Hao nagyszájúsága, és az, hogy egyszerűen nem értették meg, hogy egyszerűen lehetetlen visszahozni.
- Hm... - Anna Dante testére nézett, majd Yohékra. - Kinyitom az átjárót, de csak téged tudlak átvinni.
Hao bólintott.
- Akkor már inkább én megyek!
- Te maradsz, eleget tettél.
- Te meg...! Miért te mész, miért egy olyan megy, akinek semmi köze Dantéhoz?! Az én barátnőm, én ismerem őt, én tudom, hogy mi várhat ott, egy magadfajta sámán semmit sem ért hozzá.
Bár teljes erőmből üvöltöttem, úgy tűnt, Hao egyáltalán nem figyel rám.
Beadtam a derekam.
- A vesztedbe rohansz.
- Ha Dante ott van, akkor nincs más választásom. - Válaszolta hűvösen Hao, majd halkan hozzá tette: - Szükségem van rá... - Ezután Anna felé fordult. - Meddig vagy képes nyitva tartani a kaput?
- Legfeljebb egy óra, de lehet hogy kevesebb.
- Elég lesz.
- De várj, mi lesz, ha segítség kell? Nem lenne jobb, ha többen mennénk? - aggodalmaskodott Yoh.
- Ti próbáljátok kivédeni a támadásait, lehetőleg anélkül, hogy kárt tesztek benne. Ti gyengék vagytok, nem venném hasznotokat.
Anna bólintott, és egy ráolvasással Hao lelkét átküldte az alvilágba, aminek következtében a srác teste a padlóra rogyott.
- Srácok, engedjétek le a védőmezőt, és próbáljátok lefogni, rendben?
Bólintottunk, majd a parancs szerint cselekedtünk.
31. fejezet: Halott kontroll
- Maradj itt, nemsokára jövök, rendben?
Eve elindult az ajtó felé, de én megfogtam a karját, és visszahúztam. A lány meglepetten a kezeimre nézett.
- Te remegsz.
- Ne menj.. el..
- Dante, fel fog nekik tűnni, hogy semmi életjel nincs tőlünk. Pár perc, oké? Utána kitalálunk valamit.
Bólintottam, majd elengedtem. Eve pár pillanatig habozott, aztán kinyitotta az ajtót, majd amint kilépett be is csukta azt.
Beszélgetést hallottam.
- Beszélnem kell vele.
- Szerintem az utolsó vagy, akit látni akar. Húzz el, te antiszociális barom.
- Lám, mekkora szád lett, annak ellenére, micsoda tudatlanság vesz téged körül.
- Tch... - Eve a kulccsal bezárta az ajtómat.
- Sok sikert, Rómeo. - ezzel a végszóval le is zárta a beszélgetést, és sietve lement a többiekhez.
Ezután kopogást hallottam.
- Dante, nyisd ki.
Ijedten összekuporodtam a szoba egyik kis sarkában, és vártam.
- Dante! - Szólalt meg a hang egyre ingerültebben.
Mikor kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, elfogott a hányinger, és egyszer csak elsötétült a világ...
****
Mikor leértem a többiekhez, mindenki rám nézett.
- Csak rosszul lett.
- Megint? - Kérdezte Cassandra aggódva. - Felmegyek hozzá. - Mikor elindult a lépcső felé a lány, az útját álltam.
- Ne.
- Miért ne?
- Csak ne. Nem hiányzik, hogy a nyávogásoddal még jobban elcseszd az állapotát.
- Hogy te milyen bunkó vagy! - fakadt ki a lány, de nem nagyon törődtem vele.
- Én orvos vagyok, talán tudok segíteni. - Ajánlotta fel a segítséget Faust, de csak megráztam a fejemet.
- Nem tudsz, ezen nem. Csak.. A francba! - Eszembe jutott, hogy a könyvemet fenn felejtetem, amiben meg kellett volna keresnem a megoldást.
- Mi az? - Kérdezte Yoh.
- Semmi. Egy perc és jövök. - Felrohantam az emeletre.
Mikor felértem, Dante épp jött ki a szobából. Tekintete a padlót figyelte, léptei lassúak voltak, mintha csak most kelt volna fel. Hao megfogta barátnőm csuklóját, aki szép lassan először a srác kezére, majd arcára nézett. Hao szemei elkerekedtek, én pedig elüvöltöttem magam.
- Engedd el! - Már késő volt. Dante szabadon lévő karján elkezdett a fekete vér folyni, mígnem teljesen beterítette. Ezután az ujjai eltűntek, helyükre pedig éles tüskék kerültek. Felemelte egykori karját és Haot akkora erővel csapta vele csípőn, hogy az lezuhant az emeletről. Rémülten néztem, ahogy a srác a falnak csapódik, és a földre zuhan.
- Dante?... - Nyögtem ki halkan A lány, mikor felém fordult, elborzadtam. Szembogara eltűnt, a haja sötétebbé vállt, éles fogaival rám vicsorgott. Jól tudtam, ő már nem ember, hanem valami annál sokkal rosszabb.
- Milyen kár érte... - Szólalt meg egy démoni hang Dante testéből. - Milyen kár... - A démon ismét felemelte fekete végtagját és rám támadt. Ira épphogy meg tudta fékezni a támadást, már jött a következő, ezúttal ő maga ugrott felém. A lendület közepette szélesre nyitotta hatalmas, fekete, szétszaggatott szárnyait és mikor elért hozzám, megfogott a ruhámnál fogva, majd felszállt velem a levegőbe. Mikor leértünk a földszintre, a többiek közé dobott. Szerencsém volt. Ren a többiekkel ellentétben mutatott némi lélekjelenlétet, és elkapott.
- Jól vagy? - Kérdezte rideg stílusában. Miután letett, bólintottam.
- Mi a fenét csináltál vele?! - Üvöltötte rám a szoba másik végéből Hao, miközben felénk sietett, már amennyire tudott. A jobb lábára úgy tűnt, hogy nem nagyon tud ráállni. Az ütés nem épp a legjobb helyen érte.
- Én? - Fakadtam ki dühömben. - Te vadbarom, gondolkozz, mielőtt megszólalsz!
- Srácok, vigyázzatok!
Haoval mindketten felnéztünk, és rögtön hívtuk a szellemeinket. Nem sok kellett hozzá, hogy a démon ismét kárt tudjon bennünk tenni. A hely kicsi volt, és úgy tűnt, a démon mind egy helyre akar minket szorítani.
- Valaki magyarázza már meg, hogy mi a franc folyik itt! - Üvöltötte Rosalie.
- Alkossatok védőburkot, és elmondom!
Úgy tettek. Mindahányan voltak, a szellemeikkel körbefogtak minket, majd a következő pillanatban mind engem figyeltek, a legtöbben gyilkos tekintettel.
2013. január 1., kedd
30. fejezet: A halál szele
Másnap, mikor fölkeltem egyedül voltam a szobában. Cassy az ágyam mellett hagyott egy kis cédulát, rajta a következő szöveggel:
" Tegnap hallottam, hogy este rosszul voltál, ne aggódj, csak én hallottam, mert nem tudtam aludni, szóval mi elmentünk a városba bevásárolni, mert a kávézó drága, és úgy döntöttünk mi főzünk! Mondtam a többieknek, hogy fáradt vagy, szóval hagyunk aludni, remélem kipihented magad, sietünk haza!
Ölel: Cassy
Ui: ne aggódj Eve miatt, reggel már a többiekkel beszélgetett."
Akaratlanul is elmosolyodtam. Kedves volt tőle, hogy írt egy levelet, viszont a rosszullétes dologra egyáltalán nem emlékeztem.
Felkeltem az ágyamból, de amint fölegyenesedtem, olyan szintű fejfájás és hányinger tört rám, amilyet még soha nem éreztem azelőtt. Úgy tűnt, tényleg volt valami abban, amit Cassy a levélben írt, de akkor miért nem emlékeztem rá? Gyorsan berohantam a fürdőbe és bár addigra a hányinger alábbhagyott, én még sem mertem fölegyenesedni a mosdókagyló felől. Ezt követően hamarosan indokolatlan köhögőroham tört ki belőlem, amit a torkomból kijövő vér követett. Mikor jobban megnéztem, meglepetten vettem tudomásul, hogy a vérem.. fekete.
- Mi a franc.. - Pár perc után kezdtem jobban lenni, ezért bár félve, de fölegyenesedtem. Belenéztem a velem szemben lévő tükörbe. A látvány hatására reflexszerűen felsikítottam, és hátrahőköltem. A szemeim zöldek voltak. Pont olyanok, mint mielőtt még Liar belém költözött volna. Ijedtemben azt sem tudtam, hova kapjak. A látvány teljesen lesokkolt. Hogyan történhetett ez?
- Ez nem lehet.. ez nem.. ez...
Ekkor kopogást hallottam az ajtónk felől.
- Dante? Fent vagy már? - Még jobban megrémültem. Nem láthattak meg így, nem engedhettem. Nem tudtam, mi történik, és nem akartam a kérdéseket, és az aggodalmat hallani. Gyorsan az ajtóhoz rohantam, és bezártam a kulccsal.
- Ne gyere be!
- Mi? Miért? Jól vagy?
- Persze! De épp öltözöm!
- Oké, lent várunk! - Mikor hallottam, ahogy Cassy léptei egyre távolabbról hallatszódnak, gyorsan felöltöztem, és az ablakon keresztül távoztam.
A közeli szuvenírboltba vettem egy napszemüveget, ami bár háromszor akkora volt, mint a fejem, mégis megfelelt a szemem elfedésére.
Haza felé még mindig rosszul voltam. Émelyegtem, kisebb időközönként pár pillanatra a világ elhomályosult, vagy épp több felé oszlott, úgy éreztem, hogy képes lennék ott helyben összeesni, és meghalni, de nem tehettem. Amint tudatosult bennem, hogy miért is történik ez a testemmel, ismét elfogott a rettegés. Még nem akartam meghalni, még nem!
- Dante! - Szakította meg a gondolatmenetemet egy ismerős hang. - Azt hittem még alszol. - A fiú mellém sétált, majd mikor rám nézett, csak annyit nyögött ki, hogy "wáo!"
- Uhm.. Most mi van..
- Szép.. napszemüveg. - Hazudta rettentő hiteltelenül Yoh.
- Kösz, asszem'.
- Minek van rajtad? Úgy értem, az eget teljesen beborítják a felhők.
- Tudod az a rohadt UV sugárzás. A felhőkön is átüt, és fáj tőlük a szemem.
Láttam Yoh arcán, hogy neki túl sok volt ez az információ, ezért egy kis reakciókéséssel, de válaszolt:
- Ééértem....
- Lááátom - Válaszoltam ugyanabban a "gyorsaságban".
Miután hazaballagtunk, mindketten a konyhába mentünk, ahol az egész kis bagázs sürgött-forgott. Eve Rennel próbált valamit összehozni, ami nekem furcsa volt, hisz az a fickó számomra egy retardált képét mutatta folyton, akinek meg van a maga kis köre, és oda bejutni lehetetlen, ehhez képest, bár nem sokat beszélgettek, még is úgy tűnt, hogy nem nagyon zavarja egyiküket sem a másik fél. Cassy és Horohoro elnevetgéltek, miközben szív alakú sütiket gyártottak Chocolove turmix géppel próbált ügyködni, Faust Elisa oldalán kavargatta a lábosban lévő ételt, Ryu sushit készített, mellette Tamao rizsgolyókat gyúrt, a többiek pedig az étkezőben, ami a konyha mellett volt, éppen terítették az asztalt. Hao volt az egyetlen, aki szokásához híven semmit nem csinált de úgy tűnt, hogy vagy nem veszik észre, vagy pedig egyszerűen nem érdekli őket. Olyan volt a két helyiség hangulata, mint valami családi délutáné.
Miután észrevettek minket, mindenki kedvesen köszönt. Eve valahogy mellém tornázta magát, de amint mellém ért, az első dolga az volt, hogy ki mondja amit gondol:
- De ronda az a napszemüveg!
- Eve...
- Mmm....
- Nem, de komolyan.
- Dante! Az ott mi a fejeden? - Sikított fel Cassy.
Erre a kijelentésre mindenki, még az étkezőből is körém gyűlt, és nézte az addigra már bizonyosan mérhetetlenül ronda napszemüvegem.
- Újítás? - Nyögtem ki megilletettségemben.
Hao erre hangosan felnevetett, amitől felment az agyvizem. Sajnos már nem szólhattam be neki az öltözékét illetően. A visszakerülése utáni második napon valamilyen csoda folytán ruhatárat cserélt. A poncsóját egy halványkék ingre, a gatyáját farmerre, a cipőjét pedig egy, a tornacipőkhöz hasonlóra cserélte. A kesztyűit is "elhagyta", egyszóval úgy nézett ki, mint egy teljesen átlagos srác. Így nem volt mit tenni, lenyeltem a dühömet, kitörtem a tömegből, és felrohantam az emeletre.
Mikor be akartam csukni az ajtónkat, Eve kezei megakadályozták azt.
- Dante...
- Menj el.
- Mi bajod van?
- ... Csukd be az ajtót, kulcsra.
Eve úgy tett, majd elém állt.
- Szóval?
Megfogtam a szemüveget, és levettem.
- Mi a...
A sírás kerülgetett. Eve elképedt arca csak még jobban belémitatta azt a tudatot, hogy baj van, és nem bírtam tovább, átöleltem a lányt, és elkezdtem keservesen sírni.
- Meg fogok halni, Eve! De én még nem akarok! Nem lehet, ez nem lehet!
- Mi történik veled?
- 7 év... letelt a 7 év, lejárt az időm, félek Eve! - Ekkor a lány erősen átölelt, majd némaság töltötte meg a szobát...
" Tegnap hallottam, hogy este rosszul voltál, ne aggódj, csak én hallottam, mert nem tudtam aludni, szóval mi elmentünk a városba bevásárolni, mert a kávézó drága, és úgy döntöttünk mi főzünk! Mondtam a többieknek, hogy fáradt vagy, szóval hagyunk aludni, remélem kipihented magad, sietünk haza!
Ölel: Cassy
Ui: ne aggódj Eve miatt, reggel már a többiekkel beszélgetett."
Akaratlanul is elmosolyodtam. Kedves volt tőle, hogy írt egy levelet, viszont a rosszullétes dologra egyáltalán nem emlékeztem.
Felkeltem az ágyamból, de amint fölegyenesedtem, olyan szintű fejfájás és hányinger tört rám, amilyet még soha nem éreztem azelőtt. Úgy tűnt, tényleg volt valami abban, amit Cassy a levélben írt, de akkor miért nem emlékeztem rá? Gyorsan berohantam a fürdőbe és bár addigra a hányinger alábbhagyott, én még sem mertem fölegyenesedni a mosdókagyló felől. Ezt követően hamarosan indokolatlan köhögőroham tört ki belőlem, amit a torkomból kijövő vér követett. Mikor jobban megnéztem, meglepetten vettem tudomásul, hogy a vérem.. fekete.
- Mi a franc.. - Pár perc után kezdtem jobban lenni, ezért bár félve, de fölegyenesedtem. Belenéztem a velem szemben lévő tükörbe. A látvány hatására reflexszerűen felsikítottam, és hátrahőköltem. A szemeim zöldek voltak. Pont olyanok, mint mielőtt még Liar belém költözött volna. Ijedtemben azt sem tudtam, hova kapjak. A látvány teljesen lesokkolt. Hogyan történhetett ez?
- Ez nem lehet.. ez nem.. ez...
Ekkor kopogást hallottam az ajtónk felől.
- Dante? Fent vagy már? - Még jobban megrémültem. Nem láthattak meg így, nem engedhettem. Nem tudtam, mi történik, és nem akartam a kérdéseket, és az aggodalmat hallani. Gyorsan az ajtóhoz rohantam, és bezártam a kulccsal.
- Ne gyere be!
- Mi? Miért? Jól vagy?
- Persze! De épp öltözöm!
- Oké, lent várunk! - Mikor hallottam, ahogy Cassy léptei egyre távolabbról hallatszódnak, gyorsan felöltöztem, és az ablakon keresztül távoztam.
A közeli szuvenírboltba vettem egy napszemüveget, ami bár háromszor akkora volt, mint a fejem, mégis megfelelt a szemem elfedésére.
Haza felé még mindig rosszul voltam. Émelyegtem, kisebb időközönként pár pillanatra a világ elhomályosult, vagy épp több felé oszlott, úgy éreztem, hogy képes lennék ott helyben összeesni, és meghalni, de nem tehettem. Amint tudatosult bennem, hogy miért is történik ez a testemmel, ismét elfogott a rettegés. Még nem akartam meghalni, még nem!
- Dante! - Szakította meg a gondolatmenetemet egy ismerős hang. - Azt hittem még alszol. - A fiú mellém sétált, majd mikor rám nézett, csak annyit nyögött ki, hogy "wáo!"
- Uhm.. Most mi van..
- Szép.. napszemüveg. - Hazudta rettentő hiteltelenül Yoh.
- Kösz, asszem'.
- Minek van rajtad? Úgy értem, az eget teljesen beborítják a felhők.
- Tudod az a rohadt UV sugárzás. A felhőkön is átüt, és fáj tőlük a szemem.
Láttam Yoh arcán, hogy neki túl sok volt ez az információ, ezért egy kis reakciókéséssel, de válaszolt:
- Ééértem....
- Lááátom - Válaszoltam ugyanabban a "gyorsaságban".
Miután hazaballagtunk, mindketten a konyhába mentünk, ahol az egész kis bagázs sürgött-forgott. Eve Rennel próbált valamit összehozni, ami nekem furcsa volt, hisz az a fickó számomra egy retardált képét mutatta folyton, akinek meg van a maga kis köre, és oda bejutni lehetetlen, ehhez képest, bár nem sokat beszélgettek, még is úgy tűnt, hogy nem nagyon zavarja egyiküket sem a másik fél. Cassy és Horohoro elnevetgéltek, miközben szív alakú sütiket gyártottak Chocolove turmix géppel próbált ügyködni, Faust Elisa oldalán kavargatta a lábosban lévő ételt, Ryu sushit készített, mellette Tamao rizsgolyókat gyúrt, a többiek pedig az étkezőben, ami a konyha mellett volt, éppen terítették az asztalt. Hao volt az egyetlen, aki szokásához híven semmit nem csinált de úgy tűnt, hogy vagy nem veszik észre, vagy pedig egyszerűen nem érdekli őket. Olyan volt a két helyiség hangulata, mint valami családi délutáné.
Miután észrevettek minket, mindenki kedvesen köszönt. Eve valahogy mellém tornázta magát, de amint mellém ért, az első dolga az volt, hogy ki mondja amit gondol:
- De ronda az a napszemüveg!
- Eve...
- Mmm....
- Nem, de komolyan.
- Dante! Az ott mi a fejeden? - Sikított fel Cassy.
Erre a kijelentésre mindenki, még az étkezőből is körém gyűlt, és nézte az addigra már bizonyosan mérhetetlenül ronda napszemüvegem.
- Újítás? - Nyögtem ki megilletettségemben.
Hao erre hangosan felnevetett, amitől felment az agyvizem. Sajnos már nem szólhattam be neki az öltözékét illetően. A visszakerülése utáni második napon valamilyen csoda folytán ruhatárat cserélt. A poncsóját egy halványkék ingre, a gatyáját farmerre, a cipőjét pedig egy, a tornacipőkhöz hasonlóra cserélte. A kesztyűit is "elhagyta", egyszóval úgy nézett ki, mint egy teljesen átlagos srác. Így nem volt mit tenni, lenyeltem a dühömet, kitörtem a tömegből, és felrohantam az emeletre.
Mikor be akartam csukni az ajtónkat, Eve kezei megakadályozták azt.
- Dante...
- Menj el.
- Mi bajod van?
- ... Csukd be az ajtót, kulcsra.
Eve úgy tett, majd elém állt.
- Szóval?
Megfogtam a szemüveget, és levettem.
- Mi a...
A sírás kerülgetett. Eve elképedt arca csak még jobban belémitatta azt a tudatot, hogy baj van, és nem bírtam tovább, átöleltem a lányt, és elkezdtem keservesen sírni.
- Meg fogok halni, Eve! De én még nem akarok! Nem lehet, ez nem lehet!
- Mi történik veled?
- 7 év... letelt a 7 év, lejárt az időm, félek Eve! - Ekkor a lány erősen átölelt, majd némaság töltötte meg a szobát...
29. fejezet: A médium
- Hé, nézd kik jöttek meg! - Mutatott felénk nagy mosollyal az arcán Yoh.
- Dante képzeld Horohoroéknak csat... - Kezdett bele nagy lelkesedéssel Cassy, aztán hirtelen hangulat váltás követve felém kezdett el mutogatni ijedten. - A hátad mögött! Ott! Vigyázz!
Hátra néztem, és megpillantottam az egyre hátráló Evet.
- Ez most.. komoly?
- Nem.. Nem hinném hogy...
- Srácok, ő itt Eve Midnight. Régen a legjobb barátom volt, és szeretném, ha velünk maradna.
- Na, azt már nem! - Ordította Cassy.
- Egyetértek, az a csaj majdnem kinyírt téged. - Erősítette meg Horohoro Cassy válaszát.
- Nincs szükségünk még egy utasra. - fokozta a nemleges választ Ren.
- Úgy van, éjfélkisasszony maradjon csak a kis sötétségében! - mondta Chocolove, miután fölmászott az asztalra, ahonnan a mondat végeztével le is esett.
- Mit gondolsz, mester? - Fordult volna Ryu Yoh felé, de addigra a srác már Eve előtt volt, és épp kezet fogott vele.
- Szia - Mondta a lánynak mosolyogva. - Én Yoh vagyok.
-Yoh! - Kiáltotta szinte mindenki egyszerre.
- Szi-szia... -Kissé vonakodva, de végül kezet fogott vele Eve.
Diadalmasan elmosolyodtam.
- Akkor ezt eldöntöttük.
- Ne már! - Nyöszörögte Cassy.
- Cassy!
- De...Jó.. De ne hozzám rohanj, ha megöl!
- Mélyet sóhajtottam, majd leültem a többiekhez, és vártam, hogy kibontakozzanak a kedélyek. Evet egész hamar elfogadták. Faggatták róla, hogy ki is ő tulajdonképpen, mit szeret, honnan jött, mikor látott utoljára. Volt, hogy kínos kérdéseket tettek fel neki, de a legtöbbre meglepően gyorsan, és kedvesen válaszolt.
Miközben kérdések hadát tették fel neki, eszembe jutott az a furcsaság is, amit a harc közepette láttam nála. Nem tudtam megállni, rá kellett kérdeznem.
- Milyen médiumot használsz?
- Mi? - Eve tágra nyílt szemekkel nézett rám, mintha valamit latinul mondtam volna.
- Médium. Mit használsz médiumnak az Oversoulodnál?
- Médiumot?
- Tudod.. Nekem egy óra, Yohnak kettő is van, a vörös tőr, és egy kard, Ryunak a kardja, neked?
- Á! Láncos pengét.
- Az a formája.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Valamire kíváncsi vagyok. - Kikászálódtam az ülésből, kifelé indultam - Gyere.
- Mire...
- Csak gyere.
Úgy tett. Bár csak őt hívtam, mindenki más is jött velünk, úgy tűnt őket is nagyon érdekli a dolog. Beállítottam egy kis üres térre Evet, majd tőle pár méterrel én is megálltam vele szemben.
- Alkoss Oversoult.
- Elszívtad a Furyokum.
- Már visszakaptad. Csak ideiglenes nyeltem el. Kérlek.
- Hm... Ira! - Hívta Eve védőszellemét. - Oversoul!
Ugyanaz történt, mint a csatában. Az Oversoul tökéletesen előállítódott, csak épp egy valami hiányzott belőle.
- Ez hihetetlen. - Ámuldoztam mosolyogva.
- Mi? Miről beszélsz?
- Neked.. nincs médiumod. Pontosabban, nem olyan, mint másnak.
- Te meg miről beszélsz?
- Arról beszél, hogy te magad vagy a médium. - Fejezte be a mondatomat Hao. Meglepetten a fiúra néztem, aki szintén rám tekintett, bár még mindig azzal a sötét tekintetével, amitől a hideg is kirázott.
- Te csak fogd be a pofád! Mekkora baromsá...
- Igaza van. - Mindenki rám nézett.
- Eve, te miből gondoltad, hogy sámán vagy?
- Hát én...
- Várj akkor most ez azt jelenti hogy... - Gondolkodott Yoh hangosan, viszont befejezni már nem tudta, mert megelőztem.
- Eve egy médium, köze sincs a sámánokhoz.
A lányon olyan megdöbbenés látszott, amilyet még életemben nem láttam.
- Dante képzeld Horohoroéknak csat... - Kezdett bele nagy lelkesedéssel Cassy, aztán hirtelen hangulat váltás követve felém kezdett el mutogatni ijedten. - A hátad mögött! Ott! Vigyázz!
Hátra néztem, és megpillantottam az egyre hátráló Evet.
- Ez most.. komoly?
- Nem.. Nem hinném hogy...
- Srácok, ő itt Eve Midnight. Régen a legjobb barátom volt, és szeretném, ha velünk maradna.
- Na, azt már nem! - Ordította Cassy.
- Egyetértek, az a csaj majdnem kinyírt téged. - Erősítette meg Horohoro Cassy válaszát.
- Nincs szükségünk még egy utasra. - fokozta a nemleges választ Ren.
- Úgy van, éjfélkisasszony maradjon csak a kis sötétségében! - mondta Chocolove, miután fölmászott az asztalra, ahonnan a mondat végeztével le is esett.
- Mit gondolsz, mester? - Fordult volna Ryu Yoh felé, de addigra a srác már Eve előtt volt, és épp kezet fogott vele.
- Szia - Mondta a lánynak mosolyogva. - Én Yoh vagyok.
-Yoh! - Kiáltotta szinte mindenki egyszerre.
- Szi-szia... -Kissé vonakodva, de végül kezet fogott vele Eve.
Diadalmasan elmosolyodtam.
- Akkor ezt eldöntöttük.
- Ne már! - Nyöszörögte Cassy.
- Cassy!
- De...Jó.. De ne hozzám rohanj, ha megöl!
- Mélyet sóhajtottam, majd leültem a többiekhez, és vártam, hogy kibontakozzanak a kedélyek. Evet egész hamar elfogadták. Faggatták róla, hogy ki is ő tulajdonképpen, mit szeret, honnan jött, mikor látott utoljára. Volt, hogy kínos kérdéseket tettek fel neki, de a legtöbbre meglepően gyorsan, és kedvesen válaszolt.
Miközben kérdések hadát tették fel neki, eszembe jutott az a furcsaság is, amit a harc közepette láttam nála. Nem tudtam megállni, rá kellett kérdeznem.
- Milyen médiumot használsz?
- Mi? - Eve tágra nyílt szemekkel nézett rám, mintha valamit latinul mondtam volna.
- Médium. Mit használsz médiumnak az Oversoulodnál?
- Médiumot?
- Tudod.. Nekem egy óra, Yohnak kettő is van, a vörös tőr, és egy kard, Ryunak a kardja, neked?
- Á! Láncos pengét.
- Az a formája.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Valamire kíváncsi vagyok. - Kikászálódtam az ülésből, kifelé indultam - Gyere.
- Mire...
- Csak gyere.
Úgy tett. Bár csak őt hívtam, mindenki más is jött velünk, úgy tűnt őket is nagyon érdekli a dolog. Beállítottam egy kis üres térre Evet, majd tőle pár méterrel én is megálltam vele szemben.
- Alkoss Oversoult.
- Elszívtad a Furyokum.
- Már visszakaptad. Csak ideiglenes nyeltem el. Kérlek.
- Hm... Ira! - Hívta Eve védőszellemét. - Oversoul!
Ugyanaz történt, mint a csatában. Az Oversoul tökéletesen előállítódott, csak épp egy valami hiányzott belőle.
- Ez hihetetlen. - Ámuldoztam mosolyogva.
- Mi? Miről beszélsz?
- Neked.. nincs médiumod. Pontosabban, nem olyan, mint másnak.
- Te meg miről beszélsz?
- Arról beszél, hogy te magad vagy a médium. - Fejezte be a mondatomat Hao. Meglepetten a fiúra néztem, aki szintén rám tekintett, bár még mindig azzal a sötét tekintetével, amitől a hideg is kirázott.
- Te csak fogd be a pofád! Mekkora baromsá...
- Igaza van. - Mindenki rám nézett.
- Eve, te miből gondoltad, hogy sámán vagy?
- Hát én...
- Várj akkor most ez azt jelenti hogy... - Gondolkodott Yoh hangosan, viszont befejezni már nem tudta, mert megelőztem.
- Eve egy médium, köze sincs a sámánokhoz.
A lányon olyan megdöbbenés látszott, amilyet még életemben nem láttam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)