35. fejezet: Szabadulás az alvilágból

Számomra érthetetlen volt, hogy a ketrec miért volt nyitva, az viszont még inkább, hogy Dante miért nem jött ki belőle. A lány csak azután nézett rám, miután beléptem a zárkába, melyben a külső térrel ellentétben gravitáció uralkodott. A tekintete üres volt, arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, mintha csak egy gyönyörű babát láttam volna, ki díszként szolgál, semmi egyébként.

- Dante... - törtem meg a csöndet. Bár továbbra is engem nézett, úgy éreztem, mintha a falnak beszélnék.
Nem volt több időnk. Megfogtam a csuklóját, és elindultam vele a ketrec kijárata felé, ám mikor elértük azt, felordított.

- Hagyj! - Meglepetten néztem a lányt, aki akkor először mutatott valamiféle "életjelet".

- Erre nincs időnk!

- Engedj!

- Dante!

- Én ide tartozom! 

- Nem! - Üvöltöttem végül pont úgy, ahogy ő. - Te hozzám tartozol! Nincs erre időnk, a kapu be fog záródni! 

- Ha kiviszel engem, meghalsz! 

Nem hatottak meg a szavai. Elengedtem a kezét, azután fölkaptam, és kiugrottam vele a ketrecből. Amint kikerültünk onnan, a zárka foszlányaira bomlott, és eltűnt. 

Ezt követően az áramlat megszűnt, a lelkek elszabadultak. Mindahányan voltak, más felé szálltak. Én elindultam Dantével felfelé. Miközben haladtunk, a lány csöndben volt, kirohanása mintha meg sem történt volna. Biztos voltam benne, hogy a szavai üres szavak voltak, nem többek, mégis érdekelt volna, hogy miért nem hagyta el önszántából a ketrecet, és miért ellenkezett, mikor szabadítani próbáltam  Talán hiba volt ezen gondolkodnom. Mikor hátranéztem, megpillantottam három fekete csuklyás lényt, melyek fénysebességgel tartottak felénk. Szerencsénk volt. Még mielőtt veszélyes közelségbe kerültek volna, elértem a világ tetejét, és átérve rajta ismét a folyóban voltunk, amely az én világom illúziójának része volt. Ekkor már nem éreztem azt a fájdalmat, amelyet első érintéskor tapasztaltam. Talán alulról nem hat a benne lévő energia? Nem számított. A parthoz siettem, kitettem Dantét, majd én is kimásztam a vízből. Mikor lenéztem a folyó aljára, újra megláttam a minket követő alakokat. Ránéztem Dantéra, aki úgy tűnt időközben elveszítette eszméletét. Végül a mező felé pillantottam, ahol már tisztán látszott a záródni készülő kapu. 

Fölkaptam a lányt, és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a kijárat felé.  Ahogy rohantam, Dante lassan éledezni kezdett. Egy pillanatra ránéztem. A szemeiben halvány csillogást láttam, visszatért. 

- Hao? - Ahogy kimondta a nevemet, akaratlanul is elmosolyodtam. Minél távolabb kerültünk a folyótól,  annál inkább kezdett önmaga lenni. Végül elértük a kaput, és bár épphogy, de sikerült átjutnunk rajta.