Az alvilágnak jól tudtam, több része van mint amennyit józan ésszel fel lehet fogni, de arra a legkevésbé sem számítottam, ami elém tárult.
Egy rét kellős közepén álltam, mely teles tele volt szebbnél szebb virágokkal, valamint mezei állatokkal. Bár a festői táj mesébe illő volt, mégis magában hordozta azt a nyugtalanító érzést, amit legutóbb éreztem az alvilágban.
Körül néztem. Kerestem Dante lelkét, de nem csak hogy az övét nem találtam, de rajtam kívül úgy tűnt egy árva lélek sincs az alvilág ezen részén. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Anna talán célt tévesztve egy teljesen másik világba küldött, viszont ebben nem lehetettem biztos, mígnem láttam az egész helyet. Elindultam egyenesen, remélve hogy a látszat ellenére mégis jó helyen járok.
Miközben mentem vakon az ismeretlen pusztában, igyekeztem a lehető legjobban szemügyre venni a világot. Minden annyira tökéletesnek tűnt. Hamar rájöttem, hogy miért is tetszik nekem annyira az alvilág azon része: A mező, a virágok, az ég, az állatok... Mind az én álmom képében tetszelegtek. Ez volt az a világ, mely jól tudtam: Uralkodásomkor fog létrejönni.
-Illúzió...- gondoltam magamban, és futni kezdtem. Minél előbb meg akartam találni Dante lelkét, és eltűnni arról az elátkozott helyről. Utam egy folyó kereszteződésénél ért véget. Mikor áttekintettem a folyó másik végébe, ismerős látvány tárult elém. Megfordultam, és világossá vált számomra A folyóval véget ér az illúzió, majd ismétli önmagát. Nem tudtam hogyan tovább. Nem lettem volna képes új világba helyezni magam, nem voltak médium adottságaim, nem tehettem semmit. Leguggoltam a tóhoz, és beletettem a tenyeremet. Abban a pillanatban erős fájdalom áradt végig a kezemben, és automatikusan kihúztam a vízből.
- Ez nem víz... Ez... - Jobban megnéztem az átlátszó folyadékot, és meglepve tapasztaltam, hogy lelkek úsznak benne. Amint az elsőt fölfedeztem, mintha csak egy lepel hullott volna le a folyóról, a meder megtelt lelkekkel melyek sodródtak, mintha csak az ár vinné őket. Egy lépést hátráltam majd döntést hoztam. Mély levegőt vettem, szemeimet becsuktam, és beleugrottan a folyóba.
Mikor kinyitottam a szemem, egy teljesen más világba kerültem. Egy sötét helyre, valószínűleg a dimenzió valós részébe. A levegőben voltam, úsztam az árral, pont úgy, ahogy a körülöttem lévő több ezer ember lelke. Mikor lenéztem, nem láttam mást, csak a tátongó ürességet. Lehetséges, hogy valóban egy végeláthatatlan szakadék felett úsztunk? Nem tudott volna meglepni.
Ahogy haladtam tehetetlenül, egy szobrot pillantottam meg. Ahogy közelebb értem, a szobor gigantikusabb méretet öltött, mint amekkorát valaha láttam. Felismertem az alakot. Doloremet ábrázolta, ki karjait széttárva várta az újonnan érkező lelkeket, melyek egy, a szobor közepén lévő örvénybe kerültek. Az volt az út vége. Arra gondoltam, hogy Dante lelke is oda került, és ha ez így van, akkor nagy valószínűséggel örökre elveszett. A puszta feltételezése, hogy elvesztettem őt.. Ingerülté, zaklatottá váltam. Nem voltam hajlandó ezt a feltételezést elfogadni. Már nem volt sok hátra, méterek választottak el az örvénytől. Ekkor megláttam valamit, a szobor kezében. Egy kis kalitkát benne egy lélekkel. Ahogy egyre közeledtem, a körvonal élesedett, fölismertem a lelket. A szívem nagyot dobbant. Oda kellett jutnom, a kérdés csak az volt, hogyan. A tűz szelleme nem volt velem, és a súlytalanság sem volt a legkedvezőbb. Úgy döntöttem megvárom, amíg odaérek a szoborhoz, és megkapaszkodom abban. Ez sikerült is. Egy kis kiálló részt megfogtam, és azon elindultam a ketrec felé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése