- Azt hiszem, ennyi volt srácok... - Szólalt meg baljósan Horohoro, közben Cassyt magához szorította, fejét pedig a lányéra hajtotta.
Én nem tudtam semmit se mondani. Igazat adtam Horohoronak. Végignéztem a csapaton még utoljára. Mindenki arcára a rettegés ült ki, senki nem számított rá, hogy ez a nap így fog véget érni.
Ám ekkor valami megváltozott. Mindenki arcáról eltűnt a rettegés, melyet a meglepettség váltott fel. Én is felnéztem az égre, ahova a többiek, és ekkor megpillantottam a zuhanó Dante testét, amely lassan kezdett újra emberibb formát ölteni.
- Dante! - Üvöltöttem el magam, és már küldtem is volna Abaddont, hogy kapja el, de a tűz szelleme megelőzött. Elfogta Dante testét, majd ránk nézett. Meglepetten néztük a szellemet, majd mikor meghallottuk, hogy valaki a házból kijön, a tekintetünk automatikusan oda irányult.
Hao egyik kezével a falnak támaszkodva, ingerült arccal nézett először ránk, majd a démonokra.
- Tűz szelleme, pusztítsd el az összes démont! Küldd vissza őket oda, ahonnan jöttek! - Ekkor a szellem a démonokra nézett, melyek lángba borultak, majd eltűntek, maguk után csak némi fekete port hagyva.
Megszabadultunk a minket körülvevő lényektől.
- Most akkor.. élünk? - Kérdezte Ryu meglepetten.
- Úgy tűnik...- Válaszolt Yoh.
Pár pillanatig mindenki egyhelyben állt, és nézett maga elé. Végül Horohoro felkiáltott:
- Túléltük! Ezaaaaaaaaaz!
Vele együtt pedig mindahányan voltak fiúk felordítottak, kivéve Rent, aki csak elégedetten " Mindvégig tudtam" fejjel nézte őket. Én Haora néztem, aki pont a tűz szellemét utasította. A szellem leeresztette hatalmas karját, és széttárta azt. Odarohantam hozzájuk, és Dantéra néztem, majd Haora. A srác komoly tekintettel nézte a lányt, és csak egy pillanatra, félszemmel nézett rám, nem tovább.
- Rendben lesz... - válaszolt a fel nem tett kérdésemre.
-K-Köszönöm... - Nyögtem végül ki a könnyeimmel küszködve. Hao mélyet sóhajtott, majd kivette szelleme kezéből Dantét, felvitte a szobánkba, majd lefektette az ágyra. Pár percen belül az ünneplő bagázs is követett minket, és érdeklődve kérdezgették Haot, aki nem mondott semmit, csak azt, hogy úgy véli Dante jól lesz, de pihennie kell. Mi nem vitatkoztunk vele. Egészen biztos voltam benne, hogy ahogy én is, úgy az egész csapat mérhetetlenül hálás egykori ellenségüknek. Ezzel a tettével megalapozott egyfajta bizalmat bennünk, ha nem is feltétel nélkülit, de mégis többet a semminél.
Szép lassan ürülni kezdett a szoba. Mindenki az ottmaradtakat arra kérte, hogy szóljanak, ha felébredt Dante, de végül mindössze hárman maradtunk a szobában: Cassy, Hao és jómagam. A srác nem tágított az ágy mellől, mióta lefektette Dantét, azóta ott állt. Cassy folyamatosan fel-alá járkált a szobában, mint a mérgezett egér, én pedig már kezdtem megbolondulni tőle.
- Cassy! Cassy! - Felpattantam a székről, és megállítottam a lányt.
- Mi az?
- Fejezd már be! Komolyan, megőrjítesz a föl-alá járkálásoddal! - Ordítottam rá a lányra.
- Mégis mit csináljak? És ne üvölts, nem szeretem! - emelte fel a hangját Cassy.
- Fejezzétek be! Mindketten idegesítőek vagytok. - Mondta a lehető legbunkóbb hangnemében Hao.
Cassyvel mindketten mérgesen méregettük a srácot, aki tudomást sem véve rólunk az ablak felé emelte fejét.
- Tudod te meg... - Ekkor Dante megmozdult. Hao meglepetten a lányra nézett, mi pedig Cassyvel fejvesztve rohantunk az ágy felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése