60. fejezet: Vallomás

Estefelé, mikor már mindenki aludt rajtam kívül, arra lettem figyelmes, hogy valaki kavicsokkal dobálja az ablakunkat. kinéztem, és meglepetten vettem tudomásul, hogy Sebastian áll az ablak alatt.
Mikor lementem hozzá úgy láttam nincs túl jó kedve, mégis mikor meglátott halvány mosolyt erőltetett az arcára, ami egy pillanatra nagyon helyessé tette.
- Reméltem hogy még nem alszol.
Megráztam a fejem
- Menjünk, sétáljunk egyet.
Így is tettünk. Igazából bárhova mehettünk, sehol nem volt egy lélek sem, és az idő is kellemes volt.
- Mit keresel itt?
- Szerettem volna beszélni veled. de nem előttük. Meg elbúcsúzni. Reggel vissza megyek Írországba, igazad volt, nincs itt semmi keresnivalóm.
- Én.. Nem így értettem...
- De igen, és azt hiszem igazad volt. - Sebastian kellemetlenül felnevetett. - Tényleg egy idióta vagyok
- Az vagy. -vágtam rá rögtön, de folytattam is. - De most is egész normális vagy... régen is voltak jó pillanataid. Ilyenkor...
- olyan vagyok, akire érdemes időt vesztegetni?
Nem mertem válaszolni.
- Soha nem voltak barátaim, ha mégis, akkor a szüleim, és a családi hátterem miatt. hozzászoktam. Te voltál az egyetlen, aki ezektől függetlenül is kedves volt velem. Melletted önmagam lehettem, és ez fontos volt.
- Azt ne mond hogy ilyen vagy normális esetben
- Nehéz elhinni, mi? - felnevetett, majd megállt.
Pár lépés után észrevettem, hogy már nincs mellettem, ezért én is megálltam, és visszafordultam.
- Szeretlek...
Egy pillanatra ledermedtem. Nem akartam hogy ezt mondja, nem tudtam mit mondani rá
- Sebastian én..
- Tudom, hogy te nem így érzel irántam, sőt.. utálsz, de azt akartam hogy tudd. Reméltem, hogy egyszer talán... - itt egy picit megállt, nem tudta folytatni. - De hát nem kaphatok meg mindent, nem igaz?
- Uhm...
- Remélem az a srác tudja, hogy nagyon szerencsés, és hogy én verem meg, ha árt neked.
Akaratlanul is elmosolyodtam, majd megöleltem a rácot.
- vigyázz magadra, oké?
- Te is... És ha valami van.. csak hívj és jövök, oké?
Elengedtem Sebastiant és biccentettem.
- feltétlenül
Lassan vissza mentünk a házba, majd elbúcsúztunk.
a szobámba érve végiggondoltam amit beszélgettem Sebastiannal. Bárhogy is néztem, nem volt rossz ember, és talán ha nem úgy nevelték volna, hogy mindent megkaphat, még...
Kár volt ezen gondolkodni. Örültem neki, hogy úgy döntött haza megy, mert ahogy egyre többet voltunk Patch villageben, ahogy egyre több embert ismertem meg, lassan rá kellett jönnöm, hogy a sámán viadalban szinte csak azoknak van helyük, akiknek már nincs mit veszteniük, akiknek nincsen életük, és akiknek az egyetlen reményt, és kiutat a trón jelentheti. Eszembe jutott  hogy az embereknek milyen álmaikat teljesítené a sámán király cím megszerzése, és az, hogy ezeknek az embereknek,bár ők még nem tudják de már rég semmi esélyük...
Bárcsak tudnák..

59. fejezet: Te soha nem tanulsz semmiből?

A hányinger kerülgetett az egész dimenziótól. nem akartam ott lenni, nem akartam rá nézni, egyszerűen csak el akartam onnan menni a francba. A sírás kerülgetett, miközben éreztem, hogy valami eltörik bennem.
- Hé, ébredj. Dante.
Furcsa volt ébren is az ő hangjára kelni.
- Mi?... Mi a.. - mikor sikerült nagyjából visszakerülnöm a valóságba felpattantam az ágyamból torkom szakadtából üvöltve, és a takarómat szorongatva a falhoz préseltem magam. Hao lassan követte minden mozdulatom ugyanúgy guggolva, mint ahogy az imént ébresztgetett.
- Mi a francot keresel...?
- üvöltöttél álmodban, jobbnak láttam, ha felkeltelek.
- Hogy... Uhm.. Sajnálom. felébredtél? A többiek?
- Nem aludtam éjszaka, a többiek pedig már elindultak a meccsre.
- A mire? Baszki a meccs! hány óra van?
- 14:30
- Mi a??... Tünés!
- Mi?
- Tünés! - Megvoltam Haot, és teljes erőmből tolni kezdtem a kijárati ajtó felé. Amint a küszöbön sikerült áttolnom, becsaptam az ajtót, és gyorsan átöltöztem.
Nem gondolta, hogy esetleg szeretném is látni a meccset?
- Hogy az a..! így a büdös életbe nem fogok odaérni! -üvöltöztem, miközben próbáltam felhúzni a csizmámat.
- Velem jössz, egy perc alatt odaérünk. Miért idegeskedsz?
- Fogd be! Nem te vagy késében!
Hallottam ahogy Halo elneveti magát, amitől még jobban fel ment az agyamban a pumpa. Gyűlöltem késni, ráadásul a fejem is fájt, és azt se tudtam hova kapjam a fejem.
Miután végeztem a felöltözéssel kirohantam az ajtón, le a lépcsőn  és már nyúltam is a kilincs felé, mikor eszembe jutott amit Hao mondott.
- Te is jössz a meccsre? - Néztem a srácra, aki komótosan araszolt le a lépcsőn, mintha még lenne két óra a kezdésig.
- Természetesen kíváncsi vagyok hogyan győz fivérem csapata.
- És akkor mi a francért vagy még itthon?!
- Ingerült vagy?
- Nem!
- Hm.. A S.O.F. segítségével egy pillanat alatt az arénában leszünk, fölösleges sietni.
- És tényleg..
Kereken volt egy perc a kezdésig, mikor az arénába értünk. Nem volt időm sem megkérdezni hogy ő hova ül, sem egyáltalán elköszönni  rohantam is Cassyhez és Rosaliehoz, akik hatalmas mázlimra foglaltak nekem helyet, így még állnom sem kellett.
- Azt hittem nem fogsz eljönni. - Mondta Cassy nagy mosollyal az arcán. - Tudod kik Yohék ellenfelei? Az a srác.. Akit nekem nem mutattatok be! Pedig olyan aranyos!
- Hm? - Lenéztem az aréna közepére, és kis híján majdnem felüvöltöttem.
- Ez valami vicc?!
- Cassy tudtommal van barátod. Vigyázz, még a végén HoroHoro meghallja. - Mondta halvány vigyorral az arcán Rosalie.- Szegény srácot két ütéssel le fogják verni.
- Meg fog halni az a szerencsétlen! - mondtam miközben majd'kiestem a székemből annyira előre hajoltam.
Az rántott vissza, hogy valaki leült mellé. Oda néztem, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy Eve ült le mellém. Furcsamód Ren nem volt mellette, ami az elmúlt időkben nagyon ritka pillanatnak számított.
Mikor rám nézett szinte meg akart ölni a szemeivel
- Mit bámulsz?
- Neked is jó reggelt...
- Mph..
- Szánalmas amit csinálsz.
- És még mindig te vezetsz.
Legszívesebben leüvöltöttem volna a fejét a helyéről. Ingerült voltam, éreztem, hogy bárkit szét tudnék tépni, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, a konferáló Patch tag elkezdte a már jól megszokott mondókáját, majd annak végeztével elkezdőzött a meccs.
- Milyen név az, hogy Sebastian, és a többiek? - Kérdezte Cassy furcsállóan nézve a meccset
- Miért lep meg, hogy ez a nevük? - folytattam a "tegyünk fel kérdéseket" játékot
- Miért nem ölték már meg őket? - Fejezte be végül Eve.
- Te ismered mindhármat, Dante?
- Azt hiszem.. a jobbszélső nagydarabot igen, a suli izomagya volt, amekkora maga az ember, annak a reciproka az agykapacitása.
- he?
- Szellemi fogyatékos szintjén van
- Ezt mond!
- a másikat nem ismerem.
- Honnan is ismernéd, mikor az a nyomorék jött a suliba, te már valahol franc tudja hol voltál. A neve Gordon, és egy stréber. Nem is tudtam, hogy sámán. A srác sík hülye az élethez, három lépést nem tud anélkül tenni, hogy a cipőfűzőjében ne esne el. - Ha nem említi meg a mondat elején, hogy mikor elmentem azután jött, egészen biztosra vettem volna, hogy nem nekem mondja amit mond. miközben elmagyarázta, hogy ki is az a pápaszemes szerencsétlenség, aki időközben legalább ötször feltolta a szemüvegét teljesen indokolatlanul, addig le se vette a harcoló felekről a szemét.a harc nem tartott sokáig. Legelsőnek a stréber gyereket, aztán az izomagyat, végül Sebastiant terítették a földre... nagyjából egymás után két másodperccel.
Az egész meccs egy hatalmas nagy szánalom volt. Egyedül Sebastian védőszellemének volt valamiféle hatalma, de ő sem tudott mit kezdeni Mephisto Elizával.
A meccs után a kávézó felé menet sem volt nyugtunk, a csapat egyetlen épen maradt tagja úgy tűnt megtorlást követel.
Sebastian amint meglátott minket, már rohant is felénk olyan fejjel, amilyet az öt éves kisgyerekek vágnak, mikor megsértik őket.
- Ezt mégis hogy merészeltétek?!
Mindenki értetlenül állt a kirohanása előtt. Ez egy  viadal volt, mégis mire számított? És ekkor leesett
- Neked ez volt az első meccsed?
- A francokat!
- Lefizetted őket.
Erre már nem érkezett válasz.
- Ennek a viadalnak minden alkalommal egyre szánalmasabb a felhozatala - szólt hozzá Hao a témához.
- Te csak hallgass hajas baba!
a szemem sarkából láttam ahogy Rosalie már ugrott is volna Sebastian nyakának, szóval inkább jobban láttam ha én rendezem le a dolgokat.  - Majdnem eltörted a kezemet!
- Ó, csak majdnem? Milyen kár. Na nembaj, majd legközelebb ügyesebb leszek.
- Hogy az a..!
- Sebastian!
- a srác meglepetten rám nézett
- Menj haza. a saját érdekedben. Vesztettél, semmi keresnivalód nincs már itt.
- Hogy mi? már te is? Ugyan már Am...
- Menj haza!
- jó! de előbb! - Sebastian ráemelte a kardját Haora. - Ezt a srácot szét verem, aztán a haverjait is, és utána haza megyek.
- Ennyire ostoba még te sem lehetsz.
- nagy a szád, de fogadok, hogy gyenge vagy.
- Hm.. - Hao mögött megjelent Spirit Of Fire, és elkapta Sebastiant, aki ijedten elüvöltötte magát, és igyekezett kiszabadulni a szellem markából. - A szellemem, a Spirit Of Fire egy természeti elem szelleme, a világon az egyik legerősebb lény. Egy pillanat alatt porrá égethetnélek. Attól tartok elhamarkodottan ítélkeztél.
- Elég lesz! Hao, engedd el!
- Miért véded. ez az ember gyenge, és idegesítő. senkinek nem hiányozna.
- Mutass irgalmat, ha már sámán király leszel ez is a feladataidhoz fog tartopzni. - A kijelentésemen azt hiszem nem csak ő, hanem mindenkim más is meglepődött. Rossz volt ennyire előre rohanni az időben, de meg kellett szoknom, hogy így beszéljek vele.
Végül is elértem amit akartam. Hao elengedte Sebastiant, akit a szelleme megvédett a zuhanás lehetséges káraitól. Ettől függetlenül a srác még mindig pattogott egy sort, szitkozódott, mint aki nem ért a szóból, én pedig eljutottam arra  pontra, hogy meguntam. Elálltam és teljes erőmből pofán vágtam. Sebastian arca a z ütés helyen vérvörösre változott, amit igyekezett letakarni.
- Te.. megütöttél?
- Mit nem értettél azon, hogy menj haza? Idegesítő vagy. Idegesítesz engem, a barátaimat, és mindenkit, akihez csak hozzászólsz. Mindig is ilyen voltál, és ilyen is maradtál. Nem veszed észre magad, nem veszed észre, hogy mennyire felhúzod az embert, és csak mondod a hülyeségeid. Nem bántottalak soha, mert velem kedves voltál, megvédtelek, mert annyira szánni való vagy mikor nem játszod az elkényeztetett úri gyereket, hogy úgy gondoltam jobb téged inkább békén hagyni, és elkerülni, de úgy tűnik nálad nincsen határ. Nem szeretlek, még barátnak sem mernélek felvállalni, és szerintem ezzel mindenki így van. Komolyan mondom, menj haza, a szüleid biztos aggódnak érted, éld tovább úgy az életed ahogy eddig, úgy mindenki jobban jár.
- Én..
- Sebastian.
- Felfogtam...
Miközben a srác elkeseredett arcát néztem, egy pillanatra megbántam amiket mondtam, de visszavonni nem akartam őket, mert féltem, hogy továbbra is a nyakunkon marad. végül pár perc csönd után hátat fordított, és lassan elballagott.

58. fejezet: rossz húzás

- Nem megyünk el valahova?
- Mire gondoltál?
- Nem tudom. bárhova.
- Van valami különösebb oka?
- Nincs.
- Hazudsz.
- Aljasa rágalom!
- Szóval?
- Nem akarok vissza menni a szállásra. Mindenki bámulni fog miattad.
- Mióta ennyire fontos a véleményük.
- Nem fontos, de ha a jöttmentek úgy néznek ránk, mint a cirkuszból szabadult emberekre, akkor...
- Mintha nem tudták, legalábbis nem sejtették volna, hogy mi ketten együtt vagyunk.
- N-nem... de... - Eszembe jutott az a beszélgetésem Evevel, ahol nyíltan kijelentettem, hogy nem érzek többet Hao iránt puszta barátságnál. Valójában tőle féltem a legjobban, de persze a kis csipet-csapat többi tagjának a reakciójára sem voltam különösebben kíváncsi.
felsóhajtottam.
- ilyenkor örülök, hogy nem hallom már a gondolataikat.
- Ha ez megnyugtat, az arcukra lesz írva minden gondolatuk.
Bár Hao rettentően jót szórakozott a kijelentésén, nekem valahogy nem tűnt a helyzet olyan viccesnek.
Mikor a szállás hely elé értünk, kiszakítottam ujjai körül az enyémeket, és fél méterrel távolabbra álltam.
- Csak egy ajtó van.
- Menj.. Menj előre. fél óra múlva utánad megyek.
- Nevetséges, amit csinálsz
- Neked könnyű.
- Csak elfogadom a tényeket, és nem csinálok belőle ilyen hatalmas ügyet. Neked konkrét félelmed van, egy konkrét személytől.
- Nem...
- Eve.
- Tudtommal nem látsz a fejembe!!!!
- Nincs rá szükség. Csak találgattam.
- Csak nem fog annyira kiakadni...
- Annyira. - Hao ismét felnevetett, majd mindketten beléptünk a majdnem üres szobába.
Furcsa volt, hogy szinte senki nem tartózkodott ott, csak Yoh, Eve, Ren, Manta, Cassy és Rosalie.
Amint beléptünk az ajtónk mindenki egyből ránk nézett.
- Hé! Azt hittük már haza sem jöttök. Minden oké? - Yohn tényleg nem lehetett látni semmi meglepettséget, vagy bármi más reakciót. Már éppen kezdett volna elmúlni a szorongásom, mikor éreztem, ahogy egy hatalmas vízzel teli palack a fejemnek repül
- Au! - A repülő tárgy útvonalának irányába néztem, és mire észbe kaptam  már Eve vérben forgó szemeivel kellett szembesülnöm. Egy pillanat alatt elmúlt a haragom, és helyére visszatért a félelem.
- Eve..
- Azt mondtad többé nem hazudsz nekem! Azt hittem érek neked ennyit!
- Én...
- Nem csak hogy egy akkora barommal állsz össze, mint az az idióta, de ráadásul még annyira sem méltatsz, hogy ezt elmond nekem? Rajtam kívül mindenki tudta? Csak engem tiszteltél meg a hazudozásoddal?
- Eve!
- Mi van? Mit akarsz? Tch. Mintha tudnál bármit is mondani, ami változtat a dolgokon.
- Azért mondtam amit mondtam, mert nem akartam..
- Hogy dühös legyek? Wáo! Sikerül!  Ja, nem, mégse! Azt hittem tanultál az utóbbiból, azt hittem legalább velem szemben őszinte leszel bármiről is legyen szó!
- Elmondtam vol...
- Mikor már egész Patch Village tudta? Jó kis barát vagy Dante.
- Kérlek!
- Egy hazug rohadék vagy semmi több.
- Ebből elég lesz. - szólalt meg végül Hao mellettem.
- Te csak ne szólj bele! Nem elég, hogy itt rontod a levegőt, de még a legjobb barátnőmet sem hagyod békén? Mindegy is. Szép pár vagytok, remélem mindkettőtöket elcsapja egy szemétszállító. - Ezzel a végszót megadva Eve majdnem fellökve engem kiviharzott a helyiségből, majd Ren szinte azonnal követte is őt.
Pár percig mindenki némán ült egy helyben, majd Yoh szakította meg a csendet.
- Majd megnyugszik.
- Nem érdekel. - A szavaimon én is egy pillanatra mint mindenki, én is meglepődtem, de folytattam.
- Nem kell a parádé, ha ennyire agresszív idióta, akkor legyen. Mintha nem ismerne  mintha nem tudná milyen vagyok. Nekem is vannak kitételeim Rennel szemben, mégis hallgatok.
- Dante...
- Cassy, Rosalie, ti jól vagytok?
A két csapattársam szemmel láthatóan nem volt felkészülve arra, hogy őket is bevonom a beszélgetésbe, de amint összeszedték magukat válaszoltak.
- Persze! Győztünk! Ez annyira király, egy csomó ember gratulált nekünk, kár, hogy elmentél.
Picit elnevettem magam, amennyire csak képes voltam rá, aztán Rosaliera néztem, aki amíg Cassy beszélt Hao elé állt, és meghajolt előtte.
- Sajnálom a történeteket Hao-sama!
- Ne már!!! - Csattantunk fel szinte egyszerre Cassyvel
- Ez most komoly? bocsánatot kérsz mert győztünk?????
- Ros! Ez nem vicces, milyen csapat morál már ez?!
Hao elmosolyodott.
- Semmi baj Rosalie, Magam döntöttem ekképp, De nincs különösebb jelentősége.
Miután Rosalie felegyenesedett, látszott rajta a meglepettség, és ahogy végignéztem a többieken, rájöttem, hogy csak én tudom, hogy mire is értette Hao azt, amit mondott. Terelni akartam a szót, minél előbb.
- Ros, ha a legközelebbi meccsünkön is győzünk, kérlek légy olyan drága és az ellenfél minden tagjától kérj bocsánatot, hogy győztünk.
- Dante! - Csattant fel, de már nem érdekelt.  Elégedetten vigyorogva elindultam a lépcsők felé, mikor meghallottam valakinek az orákulumját
- Meccsünk lesz? - Kérdezte Cassy, miközben a saját csipogóját nézte
- Nem, nekünk lesz meccsünk. - Válaszolt Yoh
- Mikor?
- Őő.... EEh? tíz perc múlva!
- Ezt megtehetik? - Kérdezte Cassy szinte már felháborodva. - Hiszen még időtök sincs felkészülni!
- Sajnálom, mostanában rosszak az Orákulum harangok, és nem teljesen helyes az időpont, amit mutatnak.
Mindenki szinte egyszerre üvöltötte el magát Sylva hangja hallatán.
- Kopogni luxus, tollas gyerek? - Úgy tűnt Rosalie volt az, aki leginkább szívbajt kapott, és ennek hangot is adott.
- Nem akartam a bejárati ajtón bejönni, valaki legutóbb egy vödör vizet tett a bejárat felé, és a fejemre zuhant.
- Hm.. Akkor mikor lesz a meccsünk?
- az időpont holnapra szól.
Yoh és Cassy felsóhajtottak, én pedig leültem a második lépcsőfokra.
- Mi bajuk az orákulumoknak?
- Még nem tudjuk biztosra, ezért amíg nem állítjuk helyre a problémát, addig minden versenyzőnek személyesen szólunk.
- Atya ég, a tanácstagoknak meg kell mozdulniuk! - Bár a kijelentésem nem viccnek szántam, mégis sikerült úgy előadnom, hogy Sylva is csak elmosolyodjon rajta.
Miután a  tanácstag elment, mindenki ment a dolgára. Én igyekeztem Cassyvel és Rosalieval tölteni a napot,Hao isten tudja hova ment, Yoh pedig elment Ryut és Faustot megkeresni. Este Liarnak hála nem kellett senkivel se találkoznom, és gond nélkül a szobámba maradhattam, Eve gyilkos szemeit elkerülve.

57. fejezet: Tisztázzuk a dolgokat

- Várj! – Kiáltottam el magam teljes erőmből.
- Dante…
- Nem! Kérlek! Hallgass meg! Nem akarlak… Nem akarlak elveszíteni!
- engedj el… - A parancs az parancs volt. A testem engedelmeskedett. Miután egy lépéssel távolabb kerültem Haotol, ő megfogta a kezem, és elhúzott csapattársai elől.
- Hova…?
- Bárhova, Ez a téma nem tartozik másokra, még rájuk sem.
- Jó de… - egyre lassabban tudtam csak futni. A testem rájött, hogy még közel sincs olyan állapotban, hogy ennyit képes legyen futni, és hamar fel is adta az erőlködést. Hao egy pillanatra félszemmel rám nézett, majd lassítani kezdett. Azt hiszem rájött, hogy hamarosan tényleg összeesek, ha tovább futunk.
- Talán inkább mégsem kellett volna a stadionból futnod.
- Hogyne.. aztán eltűnsz szokásodhoz híven.
- Csak gondolkodni szerettem volna, Egy pillanatra megzavarodott az elmém. Nem hittem volna, hogy tényleg..
- Igaza fogok mondani? Hogy tényleg hat rám a démonok törvénye? Megnyugtatlak: tévedtél.
Hao halványan elmosolyodott, amit egyáltalán nem értetem.
- Igen, azt hiszem tévedtem. Meglepő a világ legnagyobb hazudozóját hallani, ahogy az igazat vallja.
- Soha többé… Mindenki hallotta, köztük Yoh, Cassy, és… Itt megálltam.
- Eve. – Fejezte be a mondatomat Hao.
 Én esküszöm hülyét kapok, ha kiderül,t hogy már a gondolataim is hallod!
- Ha hallanám, ahogy mindenki másét, ezt az egészet elkerülhettük volna.
- Uhm…
Oda sétáltunk egy fához, és a két oldalára leültünk.
- Te hazudtál nekem valaha? – Kérdezte egy kis idő után.
- Azt hiszem még sosem hazudtam. Nem volt rá szükségem.
- Persze…
- Neked sem kéne. Úgy tűnik számomra, hogy minden, ami miatt rosszra fordul az életed, pusztán a hazugságaidnak köszönheted.
Felsóhajtottam.
- Ez bennem van. Attól, hogy Liar már nem a részem, ugyanúgy bennem maradt ez a tulajdonsága.
- És ha azt parancsolom neked, hogy többé ne hazudj.
A „parancsolom” szóra felmordultam. Legszívesebben helyben megöltem volna. Egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy valaki rendelkezik felettem.
- Nem vagy….
- Jelenleg igen.
- Miért kellett?! – emeltem fel a hangomat.
- Nem hagytál más választást. A válaszodon múlott, hogy hagylak-e győzni, vagy…
- Vagy megölsz?
Hao nem válaszolt, csak szorosan megfogta a kezemet. Kezdtem úgy érezni, hogy ennyire drasztikus megoldást mégsem választott volna. Inkább tereltem a szót.
- Tényleg én vagyok az első, akibe beleszerettél.
- Mint már említettem, nem hazudtam egyik életemben sem.
Éreztem, ahogy lassan elpirulok, és akaratlanul is mosolyra húzódik a szám.
- És most mi lesz? Itt hagyod Yohékat?
- Sosem tartoztam fivérem csapatához.
- Valld be, jól érezted magad köztük.
- Ne keverj magaddal. Ostoba, és naiv társaság. – Halkan felsóhajtott, majd fojtatta. – Nevetséges álmokkal, hasztalan élettel.
- A barátaim.
- Eddig nem volt rájuk szükséged.
- Mert eddig ugyanolyan voltam, mint te.
Hallottam, ahogy Hao feláll. Azt hittem elmegy, de ehelyett csak elém jött, és leguggolt.
- Meguntam, hogy a semmibe beszélünk.
- Áh..
- Fejtsd ki.
- Mmm.. – Mintha kicsit egyszerűbb lett volna addig beszélni az ilyesféle dolgokról, amíg nem láttam őt, de ha már bele kezdtem, valahogy be is kellett fejeznem. – Mindegy.
- Dante.
Mélyen a szemébe néztem, és valami megmagyarázhatatlant láttam benne, ami erőt adott ahhoz, hogy folytassam.
- Az egyetlen, ami téged mássá tesz, az a magány. A sámánok magányra vannak ítélve, de csak az emberek körében. Te azt hiszed egyedül minden jobb, és én is azt hittem. Nem akartam barátokat, mert féltem, hogy csak akadályoznának, de tévedtem. Közted és köztem annyi a különbség, hogy te 1000 éve ugyanúgy élsz. Nincsenek barátaid, nincsen támaszod, csak üresfejű követőid, akiket ha jobban megnézel, magad is láthatod, hogy nem többek elkeseredett, magányos sámánoknál, akiknek reményt adtál a tanaiddal. Vicces, mert azt hittem igazad van, de mióta ismerem Yohékat, tudom, hogy tévedsz, és te is tudod, hogy tévedsz, de már valami rég elveszett benned, és emiatt mindent kizársz, ami lehetőséget adna neked a normális életre. Én nem azért léptem ki a követőid közül, mert zavartak volna ők, vagy a te világképed, hanem mert rájöttem, hogy az minden, csak nem élet.
- Mi nem hasonlítunk.
- Nem, már nem…
Ezután mindketten elhallgattunk. Azt hiszem ez hirtelen sok volt neki. Így visszagondolva, sosem volt olyan, aki igazán a szemébe mondta volna a dolgokat, soha senki nem fejtette ki róla a véleményét, mert vagy féltek tőle, vagy egyszerűen minden szavát itták.
- Hálát kéne adnom fivéremnek, hogy megszabadított téged a magánytól, mégis… mikor még nem ismerted sem őt, sem a batátait, csak az enyém voltál, ennek viszont vége. Jobb lett volna még időben eljönnünk onnan. Mindkettőnknek.
- Szeretlek…
Hao szeme kikerekedtek, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. Lassan megfogta a köpenyénél fogva, magamhoz húztam, és lassan megcsókoltam… 

56. fejezet: A harc

- Mind meghalunk. Tuti, hogy mind meghalunk… Dante.. Inkább hagyjuk, jó? Nem ér ennyit ez a bajnokság.
- Nem.
- Én még élni akarok!
- Én nem harcolok Hao-sama ellen!
- Cassy nem fogunk meghalni, és Rosalie! Fogsz, mert mi egy csapat vagyunk, és a végsőkig kitartunk!

- Az én csapatom Hao követői!
- És mi! Szóval pofa be, és siessetek!
Mióta megtudtuk, hogy ki az ellenfelünk, azóta, nos.. a mi kis hármasunk erős ellentétekbe botlott. Cassy rettegett attól, hogy meghalunk, Rosalie már egyből kijelentette, hogy ő nem harcol, én meg… Volt fontosabb dolgom is, minthogy a viadal részével foglalkozzak. Bár bennem is megfogalmazódott egy bizonyos félelem a harccal kapcsolatban. Tényleg meghalnánk. Amikor még Liar bennem volt, nem voltam sokkal lemaradva Hao mögött hatalom szempontjából, ám az űzés óta… Egyszerűen a béka feneke alatt voltam furyoku ügyileg. Én semmiképp nem tudtam volna legyőzni, Cassy legfeljebb Luchiust, mert mint kiderült van elég hatalma hozzá, de Hao még akkor mindig ott lett volna, Rosalieval pedig nem számolhattam. Tényleg ennyire el lettünk volna veszve? Belegondolni is rossz volt.
A meccs előtt pár perccel Haoék még nem voltak sehol.

- Talán elfejették  – Reménykedett Cassy. Rossz volt látni, hogy mennyire félt, és ami még rosszabb volt, rám ragadt a félelme.
- Nem hinném, hogy… - Mielőtt befejezhettem volna a mondatom, egy hatalmas tűzcsóva keretei közt megérkezett az ellencsapatunk.
- Akkor hát.. Tisztességes meccset akarok látni. Semmi…
Mindig ugyanaz a rizsa, ugyanaz a szabály, de nem érdekelt a sablonszöveg, és jobbnak láttam, ha nem veszem le a szemem Haorol. Amíg a Patch tag mondta a szabályokat, végig farkas szemet néztünk. Éreztem, hogy a földbe gyökerezik a lábam, és a szédülés is kezdett úrrá lenni rajtam. Nem akartam ezt. Nem akartam ott lenni, nem akartam sem veszteni, sem nyerni. Az egész olyan volt, mint egy rossz rémálom.

- Harc! – üvöltötte el magát a bíró, mire automatikusan Overosult alakítottam, ahogy Cassy is. Egyedül Rosalie volt az, aki hátrébb ment  egy lépést. Sejtettem.
- Cserben hagysz minket..
- Nem fordulok ellen a mesteremnek!
- Tégy amit akarsz.
- Hao-sama…
- Semmi baj Luchius, Cassandrával játszogass el, Dantéval nekem van egy kis elintézni valóm.
Luchius mint egy kiskutya már ment is Cassyhez, ahogy mestere parancsolta.
- Cassy!
- Elintézem! De…
- Nyugi. Én megvagyok. Nézd, Liar mosolyog.
- Ez nem igaz…
- Jó,de azért majdnem..

Cassy bólintott, majd a kettejük harca elkezdődött.
Én Vártam, hogy mikor jelenik meg teljes nagyságban Spirit Of Fire, de ehelyett Hao egy aránylag egyszerű kardot formált belőle. Meglepett a lépése, közel harc?
Nem volt sok időm gondolkodni, amint kialakult a fegyver, már támadt is. A folyamatos ostrom miatt egyszerűen képtelen voltam visszatámadni. Annak is örültem, hogy védekezni tudtam. Egyre hátrébb és hátrébb kerültem, ráadásul Eszembe jutott az is, hogy az Overosulom nem tud sokáig kitartani. Kezdtem pánikba esni, de tudtam, hogy nem adhatom fel, vele szemben semmiképp. Egy idő után sikerült végre nekem is egyszer-kétszer támadnom, de aligha használt. Bár Hao egyáltalán nem tűnt boldognak, mégis végig olyan érzésem volt, mintha rajtam röhögne. Talán azért, mert minden meccsén olyan vigyorral szemlélte ellenfelei kiiktatását, mint egy kisgyerek a kedvenc meséjét. Nem jutottam egyről a kettőre.
Nem tudom mennyi ideje tarthatott a harc, de eljutottam arra a pontra, hogy ha még egyet léptem volna, egészen biztosan összeesem. Megálltam ott ahol voltam, és vártam, hogy megadj a kegyelemdöfést, ám ahelyett, hogy ez megtörtént volna, megállt tőlem egy méterre, és várt.
- Tovább bírtad, mint ahogy hittem.
- Ch… - Kezdett elborulni az agyam. Úgy éreztem, hogy játszadozik velem, és csak azt várja, hogy holtan essek össze. Nem adhattam meg neki ezt az örömöt.
- Régen azt mondtad, nem fogsz veszíteni, én szintúgy ezt válaszoltam. Milyen érdekes helyzet. Egyikünk sem hagyja, hogy a másik nyerjen.
- Te tényleg… Idegesítő vagy.
- Te pedig hazug. Tudni akarom, hogy kinek mondtál igazat, nekem Vagy Evenek.
Ekkor döbbentem rá, hogy miről is van szó. Hao hallotta, amit Evenek mondtam.
Nem tudtam mit mondani. Mégis mit várt, hogy bevallom mi volt igaz, és mi nem? Ennyire nem lehetett ostoba. És ekkor egy olyan dolgot tett, amire 7 éve nem került sor. Kimondta a nevem, a szemembe mondta a teljes, igazi nevemet, úgy, hogy csak én halljam egészen tisztán.
Éreztem, ahogy a könnyeim legördülnek az arcomon, a lábam ismét gyökeret ereszt, és a világ lassan szétesik körülöttem. Rosalienek igaza volt, mindent úgy tettem, ahogy a démontörvények parancsolták, nem volt más választásom. Megtörtént az, amitől a legjobban féltem, rendelkeztek felettem.

- Honnan…
- Te talán átláthatatlan vagy, de Sebastian korántsem az. Mindent tudok rólad, amit ő tudott, köztük a nevedet is, és mint ahogy a démonoknál lenni szokás, azt teszed, amit én parancsolok neked. – Erre Hao elnevette magát – Ha úgy vesszük, te lettél a leghűségesebb követőm
- Egy rohadék vagy.
- Nem beszélhetsz így azzal, aki rendelkezik feletted.
- Ehhez nincs…!
- Nagyon is van. Válaszolj nekem, az igazat mond: Mit jelentek számodra. Ki vagyok én neked?
- Én nem..
- Válaszolj!
- Mégis mit gondolsz?! Felkerestem egy vad idegent, és nagy nehezen visszahoztalak az életbe,csak mert nem tudtam volna nélküled élni!  Én soha nem akartam valakihez kötődni, soha nem akartam valakitől függni, de te elérted, és amiért részben gyűlöllek! De másrészről… Szerelmes lettem beléd, és tökmindegy mennyire nem akarok erről tudomást venni, ez így van, és így is marad. Nekem te jelentesz mindent, amiben még tudok hinni, és mindent, amit nem akarok elveszíteni. Miután mindezt elmondtam, úgy éreztem magam, mint a világ legszánalmasabb teremtménye. Legszívesebben megöltem volna magamat, csak hogy elkerüljek minden kínos percet.
Hao lassan kis lépésekben felém jött. A fejét lehorgasztva tartotta, ezért az arcát nem láttam. Elérten arra a pontra, hogy féltem tőle.  A srác mikor elém ért, lassan megölelt, majd megcsókolt. A könnyeim lassan újra eleredtek, miközben viszonoztam a csókját.
Nem sokkal ezután Hao egyet hátra lépett,
- Sajnálom… - Suttogta alig érhetően. Én ijedten behúztam a nyakam, és becsuktam a szememet. Azt hittem végez velem. Tévedtem.
- Feladjuk! – Mondta határozottan, majd kis hatásszünet után a következő, amit hallottam, az volt, hogy „ A győztes az ördög hármasa csapat”, amit a bíró üvöltött ki.
Meglepetten felnéztem. Hao az égbe tartotta az egyik kezét, és a bírót figyelte. Nem értetten mi történt.
- Gy…..Győztünk?
- Hao-sama! –Rosalie sikítása visszahozott a valóságba.
- Hogy mi??????
Hao intett a követőinek, majd elindultak kifelé a csarnokból. Utána akartam menni,de Cassy és Rosalie letámadtak
- Győztünk!! – Harsogta Cassy diadalmasan, míg Rosalie üvöltözését egyáltalán nem is értettem. Mire kitudtam szabadítani magam közülük, addigra Haoékat már nagyon messze láttam, de akkor sem hagyhattam szem elöl téveszteni. Rohadtul fájt a lábam, de nem érdekelt, amilyen gyorsan csak tudtam, Haoék után rohantam, majd mikor utolértem őket, gondolkodás nélkül átkaroltam a srácot, és nem engedtem, hogy tovább menjen.

55. fejezet: a hazugságnak ára van

Miközben a Renék meccsére igyekeztünk, a tömegben megpillantottam Haot, akit már lassan egy hete nem láttam. Bár ő is észre vette engem, valami szokatlan volt. Az arca elsötétült, ahogy rám pillantott, és pár másodperc után elfordult, majd mintha meg se látott volna, tovább ment Luchistal, és Opachoval. Ez nem volt rá jellemző. Oda akartam hozzá menni, és megkérdezni, hogy hol volt egész héten, de úgy gondoltam nem tartozik rám, ezért inkább hagytam.
- Gyere már! Dante! El fogunk késni, vagy ami rosszabb, nem lesz helyünk! – Kiabálta felém Cassy tőlem vagy tíz méterre. Gyorsan utánunk futottam.
- Mit izgulsz még van..
- Höööölgyeim és uraiiiiiiiiiiiiiiiiiim – Kezdte a legidegesítőbb bemondó a felkonferálást, ami még a stadiontól fél kilométerre is tökéletesen hallgatóm volt.

- Téévedtem. – Mind a négyen elkezdtünk eszeveszetten rohanni. Mikor odaértünk a stadion nézőterére Yoh már vigyorogva integetett nekünk. Foglaltak helyet számunkra. Cassy rögtön rohant is, hogy a legjobb helyről szemlélje a dolgokat. Rosalie Kannal elkezdett veszekedni azon, hogy üljön le a középső helyre, ami már csak azért is volt rettentő röhejes, mert ugyan minek kell egy szellemnek hely?
- Tűnj innét Khan! Ez az én helyem!
- Hülye vagy te lány?! Egész nap ültél, most én jövök!
- Szellem vagy, minek neked szék?
- Tudod milyen megterhelő repülni egész nap?? Nem érzem a szellem lábaim!
- Hát.. Az gáz, rossz lehet neked, de ez akkor is az én helyem!
- Fejezzétek már be! Nem hallom HoroHorot!
- Cassy ugye tudod, hogy amúgy sem hallanád. Majd’ 10 méterrel felettük vagyunk!
- Az nem számít!
Egyik oldalról Rosaliék üvöltözése, a másikról Cassy és Eve veszekedése. Felsóhajtottam.
Egyszer csak Eve abbahagyta a veszekedést, és elkezdett körbenézni a stadionban.
- Keresel valakit?
- Hm?
- Nem ismétlem magam.
- Csak azt néztem mennyien vannak. Egyébként. Beszélhetnénk?
- Igen?
- De ne itt. Sok az idegesítő személy.
- Nem pletykásak.
- Dante… - Meglepetten pislogtam párat, majd felsóhajtottam.
- Felőlem.
Elég sokkal mentünk arrébb. Legalább is többel, mint amennyire számítottam. Majdnem a fele stadiont bejártuk, mire megálltunk.
- Nem lett volna elég egy-két méter?
Eve megrázta a fejét. Kezdtem megijedni.
- Valamit csináltam?
- Csak kérdezni akartam valamit. Tudod. Mint barátnő a barátnőtől.
- Komolyan megijesztesz! Mond már!
- Tudod.. Mióta veletek vagyok tök sok mindent megfigyeltem. Például barátaid lettek, meg minden….
- A lényeget.
- Jóban vagy „Vele”
- „Vele”? Pontosabban?
Láttam Eve arcén az undort, és azt, hogy milyen nehezére esik kiejteni a nevét, de azért megtette.
- Haoval.
- Uhm…
- Mi van köztetek?
- Mi lenne? Egy… barátom. Azt hiszem.
- Barát?
Bólintottam.

- Tudod… csiripelték a madarak, hogy ti ketten…
- He?!
- Ez igaz?
- A.. követőinek egyike voltam. Vagy valami hasonló.
- Nem ezt kérdeztem. Ti ketten tényleg együtt vagytok? Mármint..
- Nem! – vágtam rá rögtön. Láttam Eve arcán a megkönnyebbült mosolyt, ami meglepett.
- Akkor nem szereted?
- Nem. Nem lennék képes… Honnan vetted ezt a hülyeséget?
- Haha! Én… Már nem is tudom. De örülök neki. Nem is tudod mennyire.
- Hm… Hao egy jó barátom. Én legalább is annak tartom őt. – Hogy jobban elhiggye, elmosolyodtam. – Egész tűrhető, ha nem kezd el pattogni a nagy álmáról.
- Nem, Hao egy idióta, de mindegy is. Őszintén szólva… féltem, hogy talán…
- Eve…
- Jó felfogtam.
- És a győztes a Ren csapat!
Mindketten a csatatérre néztünk, majd vissza egymásra.
- Most már vissza mehetünk?
- Naná. Meg kell ünnepelni a győzelmüket, nem?
- Ha te mondod.
Mindketten vissza mentünk a többiekhez, és már rögtön rohantunk is a kávézóba, hogy ünnepeljünk.
A buli olyan éjfél körül érhetett véget. Mikor már minden elcsendesedett, én egy kis esti sétára indultam. Nem igazán volt kedvem elaludni, és szembesülni a jövővel, inkább úgy döntöttem, hogy addig járok egyet, amíg nem leszel holt fáradt. Ha mélyen aludtam, akkor annyira nem volt részletes a látomásom, és nem keltem fel üvöltve az éjjel kellős közepén.
Nem tudom mióta mehettem, mikor megláttam egy ismerős alakot. Az eget bámulta mozdulatlanul.
- Hao? – A srác meglepetten felém fordult, de nem válaszolt. Mikor oda mentem hozzá, láttam, hogy nincs túl jó kedve.
- Mit akarsz, mond?
- Neked is szia. Igen, minden oké, Renék nyertek!
- Tanúja voltam, de nem különösebben érdekel.
- Eh… Na jó hagyjuk a formaságokat. Egy hete eltűntél… Nem tartozik rám de..
- Így igaz.
- Nem kell ennyire nagy egyetértésben lennünk. Mi bajod van?
- Nem szokásom tűrni a hazugságot.
- Mi?
- Majd egy esztendeje, hogy beléd szerettem. Elhitetted velem, hogy nem egyoldalú a vonzalmam irántad. Hazudtál nekem egész idő alatt, és csak a szemed sem rebbent. – Hao egy pillanatra elnevette magát, de jól hallatszott, nem a buldogosától. – Sosem éreztem magam ilyen naivnak, mint most. Valóban ennyire megtévesztő lennél?
- Mi? Én nem… Én.. – Ekkor megszólalt mindkettőnk Orákulum harangja. A következő ellenfelünk: a Hoshigumi csapat.

Zavartan néztem Haora, aki szintén rám nézett, teljesen érzéketlen arccal.
- Hao én nem…
- Soha senkibe nem szerettem még bele, és soha senki nem vert még át… Te vagy minden téren az első, és reményeimhez híven az utolsó is. Sok sikert a csapatodnak holnap. Találkozunk a stadionban.
- Várj! – De már nem volt időm. Hao megidézte a tűz szellemét, és azzal el is tűnt a semmibe…

54. fejezet: Rosalie sorsa

Ezek után Hao napokra eltűnt. Egyedül Rosalietól tudtam, hogy hol van. Nem kérdeztem ugyan soha, de a lány mégis készséggel adott le forródrótot imádott mesteréről.

- Ezt már kérdezni akartam. – kérdeztem meg egyszer. Rosalie nagy vigyorral az arcán felém fordult, és várta a folytatást. Én az asztalnak támaszkodtam, és csak utána folytattam.

- Miért vagy Hao követője.

Rosalie Vállat vont.

- Ő egy nagyszerű sámán. Tiszteletre méltó.

- Ismerem az alapszöveget, de amikor először találkoztunk, neked nem egészen volt ez a véleményed.
Láttam a lány arcán a meglepettséget, ezért gyorsan folytattam.
- Amikor még meg volt az elmelátás képességem, akkor mindenkit egyből „lenyomoztam” Mindenkinek tudtam az okát, hogy miért vannak vele, és egyedül a Hanagumi csapat, Opacho, Lucius, és te nem voltatok valamilyen hatalomszerzési lehetőség miatt vele. A Hanagumi csapatot megértem, ők tanulni mentek Haohoz, Luchius nem tudom, sosem tudott érdekelni mi van vele, Opacho egyszerűen.. nem volt hova mennie, Hao pedig felkarolta, de te? Neked semmi olyat nem láttam a múltadba. Csak azt, hogy felkerested, és csatlakoztál hozzá, és…
- Nekem ez volt a sorsom Dante.
Egy kicsit meglepett a válasza. Hogy lehet valakinek az a sorsa, hogy egy gyereket kövessen?
- Mi?
- A családom 1000 évvel ezelőtt is követte az eredeti Asakura Hao-t, 500 éve is. és most is. És tudom, hogy ha újra fog reinkarnálódni, akkor az utódaim is követni fogják. Sokat tett a családomért, ezért örök hűséget fogadtunk neki.
- Ez baromság.
- Te messze kiesel a megszokott sámánok köréből, ahogy Eve is. Nem tudom, ti valami nagyon elszeparált helyről jöttetek. Semmit nem úgy tesztek, ahogy egy sámántól megkövetelik. Ez abból is látszik, hogy nem érted meg azt, amit mondtam.
- Én megértem, de senki nem utasított, hogy menj oda, és légy a követője. A szüleid…
Rosalie bólintott.
- Ha élnének a szüleim, még akkor sem követelték volna, hogy legyek a követője, de én akkor is megtettem volna, mert engem így tanítottak, én a tanain nőttem fel, és számomra ő jelképezi Istent. És tudom mire gondolsz, hogy megszállott vagyok, de gondolj csak bele. Téged Liar tanított 7 éves korod óta, és úgy viselkedsz legtöbbször, mint egy démon. Rád nem vonatkoznak a démon-törvények, mégis úgy cselekszel, mintha téged is sújtana minden szabályuk.
Igaza volt. Tényleg nem kellett volna, hogy vonatkozzanak rám, ám 7 év alatt elszeparálva az emberektől tökéletesen átvette azt a mentalitást az agyam, ami a démonokra jószerivel jellemző, és bármit is akarnék, nem tudnék ellene tenni. Ez volt Babilon kapujánál is a probléma.
- Egyébként miért?
- Csak.. Csak kérdeztem.
- Tudod.. jó lenne, ha újra a követői közé tartoznál. Kicsit hiányzol a gyűlésekről.
- Azért voltam veletek, mert unatkoztam, és mert máshova nem tudtam menni.
- Mintha olyan rosszul érezted volna magad velünk- Rosalie gúnyos mosolya mögött hamar megértettem a mondani valót, amitől éreztem, hogy teljesen elvörösödik az arcom.
- Takaródj!
- Haha! Akartam is! Ha keresnél minket, akkor szeretettel vár Hao a nagy dombon. Szerintem örülne neked.
- Nem érdekelnek a tanai!
- Nem is a tanai miatt mondtam. – Az utolsó mondata kicsit ijesztően hatott, de arra már nem vettem a fáradtságot, hogy megtudjam miért.
Rosalie intett, majd az ablakon távozva már rohant is a célállomása felé.
Nem akartam neki elmondani, hogy miért kérdezősködtem erről, de talán mégis csak jobb lett volna. Féltettem az életét. Jól tudtam, hamarosan eljön az a nap, amikor több száz sámán fog meghalni Hao kezei által, és ebbe beletartozott a követői java része is. Rossz volt ebbe belegondolnom, de amit tudtam, meg kellett tennem a barátaim védelmének érdekében. Persze voltak, akikért nem tehettem semmit. Yoh, és a csapata mindenképp ott kellett, hogy legyenek, szóval nekik nem szólhattam, Evenek ha elmondtam volna a látomásom, elmondta volna Rennek, Ren pedig lett volna olyan ostoba, hogy tovább adja. Cassy úgyszintén. Magamra maradtam. 

53. fejezet: Kellemetlen személyiség

- Srácok ő itt… - Kezdtem volna a bemutatását miután rájöttem, hogy nincs más választásom, de Sebastian úgy gondolta majd ő bemutatja saját magát.

- Sebastian Nort. Az ifjabbik. A Nort család egyetlen örököse, a leendő sámán király és.. Mit is mondtál, hogy hívnak? – fordult felém Sebastian. A kérdésre mordultam egyet, de még inkább válaszoltam rá, semhogy az igazi nevemet ki üvöltse.

- Dante…

- És Dante fiúja.

A kijelentésre Hao kiköpte a vizet, a többiek fejére kiült a sokkos értetlenség. Hao és én egyszerre üvöltöttük el magunkat.

- A mid?

- Persze ez még nem hivatalos, de majd a viadal végén azzá tesszük.

- Mivan? Te nem vagy az…! – Még mielőtt befejezhetem volna a mondatot, Eve hangjára lettünk figyelmesek. A lány éppen száguldott le a lépcsőről kezében egy palack vízzel. Mikor meglátta Sebastiant reflexből elüvöltötte magát.

- A görcs!

- Eve? Mi a franc!

- Te meg mi a rossebet keresel itt?!

- Te mit keresel itt? Nem kéne antiszockodnod egy sarokban, he? – Fél szemmel láttam, ahogy Ren haja ugrik egyet a dühtől, Eve pedig tesz egy lépést Sebastian felé.

- Még is mit képzelsz ki vagy te?! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Ren.

- Te nyomorult kis..! Takaródj innét!

- Nem beszélhetsz így velem!
- Takaródj innét, vagy én viszlek ki!

- Dante! Miért nem mondtad, hogy itt van ő is?
- Dante! Te hoztad ide?

- Én..

- És ha igen? Mi van, fáj, hogy vannak más barátai is rajtad kívül?

- Nem is vagy a barátja.

- Dante mond meg neki!

- Dante!

- Kussoljatok be mindketten! – A hangom olyan erőteljesre sikeredett, hogy egy pillanat alatt elhallgatott mindkét fél. – Mint az ötéves óvodások! Eve ülj le Ren mellé, Sebasztian te… - Legszívesebben az asztal másik végébe ültettem volna, ahol Hao ült, nem tűnt jó ötletnek, hogy egymás mellé üljenek, viszont ahogy elnéztem nem volt más választásom. – Te ülj Hao mellé.

- Az melyik? – Ekkor jutott eszembe, hogy még senkit nem mutattam be neki.

- Az inges srác.

- Én melléd akarok ülni. – Mondta szinte nyafogva Sebastian. Hao halkan felnevetett, bár éretem a hangjában, hogy koránt sem tartja olyan mulatságosnak a helyzetet.

- Dante én a helyedben messzebb ültetném.

- Nem fogod bántani.
- Hm…
- Nem fogod! – Beültem Hao mellé, miközben magammal húztam Sebastiant.

- Mindenki boldog?

- Tökéletesen, bár Eve eltakaródhatna a látóteremből, eltakarja a kávézót.

Ren és Eve szemében láttam, hogy cselekedni kívánnak, így ismét rájuk parancsoltam, hogy maradjanak veszteg. Éreztem, hogy nem kéne velem jönnie, de a helyzet kétszer rosszabb volt, mint ahogy elképzeltem. Szinte tapintható volt a feszültség.

Végül Yoh próbálkozott meg először valami kellemesebb hangulatot csinálni a társaságban

- Mi még be sem mutatkoztunk. Én Yoh vagyok, ők pedig itt Faust

- Nagyon örvendek. – Szólalt meg Faust kedvesen.

- Ryu.  Chocolove, HoroHoro, Ren.- Mikor Yoh Renre mutatott Sebastian megszólalt.

- Nagyon gáz a séród.

- Hogy mit mondtál? – Pattant fel Ren idegbeteg fejjel.

- Leütlek, most már komolyan leütlek! Mégis mit…

- Sebastian!

- Most mi van?

- Fogd be a pofád! Te követtél, legalább annyit tégy meg, hogy nem kötsz bele mindenkibe! Ha valami nem tetszik, akkor menj el! – A srác egy pár pillanatig meglepetten pislogott rám, majd hírtelen elmosolyodott.

- Tetszik ez a társaság. Maradok.

Mindenki egyszerre sóhajtott fel fájdalmasan, közöttük én is.

- Tudod kis barátom mi nem igazán szoktunk ám így viselkedni egymással. – Mondta Ryu

- Igen, tudod nem igazán bírjuk az ilyen kis egoista nyápicokat. – Folytatta HoroHoro.

- Komolyan Dante, minek hoztad..

- Nem hoztam! – Csattantam fel- Ő követett!

- Akárcsak egy kutya, vagy pióca, jól mondom? – mondta Hao két korty tea közt.

- Ühm…

- Nem tehetek róla, hogy van néhány agresszív tagotok, de ha ők nem pattognak, akkor én sem. Egyébként is, Dante miatt vagyok itt, nem miattatok.

- Az tök jó, de nekem úgy tűnik, hogy Danténak semmi kedve hozzád, úgyhogy mit szólnál ahhoz, ha inkább elmennél innen. – Mondta kicsit higgadtabban Ren.

- Dantéval jó barátok voltunk régen, csak hát eltelt 7 év, de most lesz időnk bepótolni mindent.

- Nem erőltetném a barátság szót.

- Aranyos, amikor ilyen kis visszahúzódó vagy. – Sebastian elmosolyodott, majd az egyik kezével átkarolta a nyakamat. Amint ezt megtette, Hao megfogta a srác csuklóját, és csak egy roppanást hallottam, amit a srác fájdalmas üvöltése követett.

- Azt a rohadt!

- Még mindig szeretnél maradni? – Hao gonosz mosollyal az arcán nézte Sebastiant, miközben elengedte a karját.

A srác felpattant a helyéről, és kiviharzott a kávézóból.

Meglepetten néztem rá Haora, akinek eltűnt a mosoly az arcáról, és olyan sötét lett a tekintete, amilyet még soha nem láttam tőle azelőtt.  Pár pillanat múlva Hao is felállt a helyéről, majd távozott.

52. rész: Az elkényeztetett ficsúr

Bár elég meleg volt az idő, az egyre fel-fel támadó szél mégis elviselhetővé tette az amúgy döglesztő időjárást.
Sebastian Érdeklődve figyelte minden mozdulatom. Az első pár percben szinte vicces volt, de utána kezdett unalmassá, majd végül idegesítő válni. Nem bírtam tovább.

- Most komolyan, mit bámulsz?

- Csak… sokat változtál. – A srác mosolya még szélesebbé vált. – Tök jó, hogy itt összefutottunk, nem?

- De. – hazudtam.

- Sokszor eszembe jutottál, miután elmentél. Meg hiányoztál is. A szüleid halála miatt mentél el? Hallottam a pletykákat, hogy te ölted meg őket, meg ilyesmi, de nyugi! Nem hittem el őket.

- Nem.. Nem miattuk mentem el. A nagyszüleimhez költöztem Kaliforniába, és nem akartam, hogy ezt mindenki tudja.

- Ja! De jó! Nem is tudtam, hogy Kaliforniában laknak a nagyszüleid. Velük jöttél ide?

- Nem, a barátaimmal. – A kijelentésen magam is meglepődtem. Azt hiszem akkor hívtam először Yohékat a barátaimnak. Bár.. .Végül is nem is hazudtam olyan nagyot.

- Én egyedül jöttem. Megszöktem. – A srác olyan büszkén mondta ki a „megszöktem” szót, mintha csak valami világmegváltó dolgot tett volna. Ez nem is volt olyan meglepő. Sebastian világ életében egy elkényeztetett család kedvenc volt, akinek a szülei a legbefolyásosabb emberek közé tartoztak., így minden kis csip csup „rosszaság” amit elkövetett számára és mások számára felért egy bűnténnyel. Pénze és hírneve miatt a legtöbben szerették az osztályban. Nekem nem volt vele semmi bajom. Sokszor próbált velem barátkozni, de én valahogy jobbnak láttam, ha tartottam a tíz lépés távolságot vele szemben. Eve viszont ki nem állhatta. Akárhányszor Sebastian az iskolában hozzám szólt, rögtön elhúzott a közeléből. Végül ez ahhoz vezetett, hogy Sebastian gyakran inkább suli után megvárta, amíg Evetől elköszöntem, és csak utána próbált meg velem beszélgetni. Bár soha nem tudott igazán lekötni, de annyira elszánt volt, hogy nem volt szívem elküldeni melegebb éghajlatra, ezért inkább mindig végighallgattam, amit mondott mosolyogva, és bólogatva.

- Hát.. az tökjó. Gondolom. – Fáradt voltam, és semmi kedvem nem volt Sebastianbhoz. Reméltem, hogy a válaszomból rá fog jönni, hogy nagyon nincs hozzá kedvem, és lelép, de sajnos 7 évvel azelőtt sem tudta felmérni, ha idegesítő volt, és akkor sem.

- Heh! Bizony! A szüleim óvtak. Azt mondták veszélyes a viadal, és hogy meg is halhatok, de nem érdekel, tudod miért?

Éreztem, hogy Sebastian addig fog szuggerálni, amíg rá nem kérdezek, így hét egy nagy sóhaj után feltettem a várva várt kérdését.

- Miért?

- Mert eldöntöttem, hogy én leszek a sámán király!

Milyen meglepő fordulat volt a válasza… Sosem találtam volna ki, hogy azért jött a viadalra hogy nyerjen. Csak azt nem értettem, hogy mégis mi dolga lenne a koronával? Mindene meg volt egész életében, az utolsók közé soroltam volna, akinek lenne mire használnia a sámán királysággal járó erejét.

- Minek?

- Hogy megmutassam ki a legjobb. Persze, tudom, hogy én vagyok, de ezt bizonyítanom is kell. És te? Te miért akarsz sámán királynő lenni?

- Én… - Soha nem akartam sámán királynő lenni. Soha nem akartam megnyerni a viadalt. A célom nem volt a második kör kezdete óta más, minthogy eljussak addig, amíg bírok. Semmi kedvem nem volt uralkodósat játszani. Szerencsére Sebastian és az ő nagy logikája válaszolt helyettem.

- Várj, kitalálom. A szüleidet hoznád vissza, igaz?

- Igen! A szüleimet. – Hálás voltam most az egyszer Sebastian verhetetlenül idióta logikájának.

A srác elmosolyodott.

- Ne fájjon emiatt a fejed, ha megnyertem a viadalt, vissza hozom őket, megígérem. Oké?

Bólintottam, majd felálltam a patkáról.

- Én most megyek. Még van egy csomó dolgom. – Elindultam a város főtere felé, de amint léptem egy lépést, Sebastian megfogta a kezem, és megállított. Meglepetten felé fordultam, közben próbáltam kiszabadítani a kezemet az szorításából.

 - Sebastian.

- Ne siess. Kérlek. Azt mondtad nincs ma meccsetek.

- Igen, de… a barátaim várnak és…

- Á, Miért nem ezzel kezdted?

- Mi?

- Kíváncsi vagyok a haverjaidra. Biztos kedveli fognak.

- Nem, nem fognak!

- Majd meglátod, el leszek velük!  Na? Mire várunk?

- Jó. De engedj el.

- Mi? – Sebastian a kezére nézett, majd kényelmetlenül elnevette magát, és elengedett. – Bocs.

- Ühm…

Reméltem, hogy nem fog követni, de tévedtem. Sebastian tényleg vissza jött velem a többiekhez…

Shaman king flowers oldal facebookon!

http://www.facebook.com/ShamanKingFlowersHun

Eve-vel közösen elkészítettük az sk flowers oldalát facebookon. Lájkoljátok, hogy folyamatosan képben legyetek! Természetesen nem csak a flowersel fog foglalkozni, hanem minden egyébbel is, ami az sk-hoz tartozik. Képek, információk, videók, játékok, érdekességek, magyarosított manga részek, és mi egyéb :)
reméljük tetszeni fog nektek is ^^

51. rész: Sebastian

-De gáz… Ez nem az én napom.

Félig kedvemet vesztve bámultam magam elé. Figyeltem a járó-kelőket. Még mindig nem tudtam úgy belegondolni a tömegbe, hogy azok az emberek mind sámánok. Abszurdumnak tűnt az egész. Ahogy lassan kezdtem volna belemélyedni a gondolataimba, hirtelen megakadt a szemem egy srácon, aki engem bámult. Pár pillanat után elvettem róla a szemem, de mikor újra oda tévedt, ő még mindig ugyanúgy bámult.  Úgy döntöttem, hogy inkább tovább állok,. Amint felálltam, a szőke srác is velem együtt elhagyta a helyét, majd elindult felém. A zsebembe dugtam a kezem, és megmarkoltam az órámat, minden esetre, ha netán belém akarna kötni az illető.
Ám ahogy közelebb ért, és láttam, hogy nyílik a szája, mint akit rakétából lőttek ki rohantam felé.

-Am!....- Még idejében tudtam a srácra ugrani, és a földön leteperve befogni a száját.

- Csss!!! Cssss!!!

- Mmmlmv!

- Fogd be a szádat! A nevem Dante! Salvator Dante! Világos?

Láttam rajta a rémültséget, és attól félve, hogy nem teljesen érti amit mondok, inkább még pihentettem a száján a kezem.

- Elengedhetlek anélkül, hogy kiüvöltöd a nevem? Hm?

A srác úgy ahogy de jelét adta annak, hogy beleegyezik, így lassan elengedtem, és miután felálltam, felsegítettem szegény áldozatomat.

- Én.. Hü! El sem hiszem hogy.. Várj, mi ez a név? És mit keresel itt? Váo te évről évre szebb vagy! El sem hiszem hogy itt vagy! – A srác már készült megölelni, de és egy egyszerű mozdulattal a homlokánál támasztva megállítottam.

- Hátrébb az agarakkal Sebastian. – A srác pislogott párat, majd végül feladta a próbálkozást.

- Jó téged újra látni. Azt hittem már soha nem találkozunk. – A hangjából ítélve igazat mondott, örült nekem. Én csak ekkor döbbentem rá, hogy hol is találkoztunk pontosan. Kiakadtam.

- Te mióta vagy sámán????? – üvöltöttem el magam a tér kellős közepén, ami miatt egy jó páran megbámultak. Sebastian arcán széles mosoly jelent meg, amit nem igazán értettem. – Mit röhögsz? Te nem..

- El sem hiszem, hogy nem tudtad hogy sámán vagyok!

- Honnan tudtam volna!
- Igaz, én sem tudtam, hogy te az vagy. Nem ülünk le? Annyi kérdésem lenne!

- Nem tudom én..

- Hova sietnél? Meccsed van?

- Nem nincs csak..

- Ha már a suliban nem volt rám időd, akkor legalább itt legyen ugyan már Am…

- Dante!- szakítottam félbe a srácot.

- Dan…Mi? Ne már, ez annyira nem illik hozzád. Mintha egy fiúhoz dumálnék, vagy ilyesmi!

- Sebastian!

- Furcsa vagy… De ez nem zavar.- Az egész mondatát úgy adta elő, mintha kérdeztem volna, hogy gond-e.

Láttam, hogy nem fogok egyhamar megszabadulni a szőkeségtől, így úgy döntöttem, hogy rááldozom az értékes időmet.

-          Akkor hát… - kezdtem bele némi undorral a mondatomba. – Beszélgessünk, Sebastian.

50. fejezet: Csak diszkréten

- Sikítva riadtam fel rémálmomból. Ahogy felültem az ágyamban, arra lettem figyelmes, hogy a pulzusom az egekben volt, csurom víz voltam, és a testem szinte lángolt. Annyira valóságos álom volt, minden kis részletre emlékeztem. A szívem szúrt, nem kaptam rendesen levegőt. Körbenéztem a szobában. Szerencsére már csak én voltam ott, Cassy és Rosalie valószínűleg már órákkal azelőtt fölkeltek. Nem is bántam, nem akartam, hogy olyan állapotban lássanak. Miután összeszedtem magam, és kicsit lehiggadtam, lementem az előtérbe. Mint mindig, most is mindenki köszöntött a maga módján. Általában mindig normálisan, az illetőhöz méltóan viszonoztam a köszönést, akkor viszont egy dolog járt a fejemben.

- Hao?

- Őőő. Azt mondta dolga van, és elment. - Válaszolta Yoh egy kis hatásszünet után.

- Mikor ment el? Nem mondta, hogy hova?
- Tuti megint a sámán királyos terveit fontolgatja. - Próbált gúnyolódni Horohoro. 

- A helyedben mélyen hallgatnék hóember! - üvöltöttem rá, és mire észbe kaptam, addigra Liar már a kaszáját szorította az abban a pillanatban kedvét vesztet, és falfehérré vált srác nyakához. Gyorsan visszahívtam a démont, és inkább visszavettem a hangnememből.

- Valami baj van? - Kérdezte Yoh aggódva. Én a lehető legunottabb fejemet elővéve válaszoltam.

- Nem, csak... Irritál, mikor fogja magát, és elmegy világot látni. Olyankor általában játssza a nagymenőt, és rontja az így is romokban lévő hírnevét. Ismered a bátyád, egy valódi idióta, nem képes nyugton maradni. 

A srác elvetette magát. Tudván, hogy tisztáztam a hírtelen kirohanásom, elköszöntem, és kimentem Patch Village főterére. Igyekeztem nem gondolni az álmomra, de minél inkább el akartam róla terelni a gondolataim, annál inkább felidéződött bennem. El akartam hinni, hogy csak egy rossz álom volt, de úgy éreztem, annál jóval többről volt szó. 

- Látomás?... - Kezdtem bele hangosan a gondolkodásba.

- Mit láttál? Hm? - A hang hallatán üvöltve fordultam meg félig harcállásban. Eve arcára volt írva, hogy nem tartott akkor teljesen komplettnek.

- Én.. Én.. Mi a franc!?

- Mi a franc bajod van!? Csak megkérdeztem!
- Mióta vagy te itt! A francba Eve, nem tudsz…

- Kopogni?

Igen, pont arra a szóra gondoltam, de ezt mégsem vallhattam be. Ennyire hülye még én sem lehettem.

- Azt akartam mondani, hogy nem tudsz előbb simán szólni, de kinek mi.

Eve felnevetett. Végignéztem a lányon, és gondolkodóba estem.

- Eve..

- Hm?

- Van valami.. valami… Levágattad a hajad?

- Kiengedtem!

- Úgy nézel ki, mint egy lány!

Láttam, ahogy Eve arca teljesen elvörösödik, én pedig akaratlanul is vigyorogni kezdtem.

- Basszus…

- Még is mi a franc bajod van vele!....

- Mi… Mégis minek kellett kiengedned. Egyenesen ijesztő vagy. – Persze ez nem teljesen volt így. Ami azt illette, sokkal szebb volt így, tényleg nőiesebben nézett ki.

- Paraszt vagy, mondták már?

- Komolyan Eve, minek kellett ki… - És ekkor eszembe jutott az, amit Hao mondott a fesztiválon. Hírtelen eltűnt a vigyor az arcomról, és éreztem, ahogy a szemeim rángatózni kezdenek.

- Rohamod van, vagy mi?

- Ugye nem.. Kérlek mond hogy…

- mi? Mi van?
„ Hagyd, hogy magukban tisztázzák az érzéseinket.”
- Tisztázd a rohadt érzéseidet! Ugye nem!
Eve arcára kiült az értetlenség, és a halvány rémültség. Így vissza gondolva elég idegbeteg fejem lehetett, de ez akkor még nem igazán tűnt fel nekem.  Nem mertem nyíltan megkérdezni, hogy mi van közte és Ren között, de ettől függetlenül borzasztóan hallani akartam a „Nincs köztünk semmi, egy idióta” választ.

- Dante neked teljesen elment az eszed, kezdesz megijeszteni.

Gyorsan terelni akartam, így ki mondtam az eső szót, ami eszembe jutott.

- Ittam.

- He?

- Ittam… És.. még kómás vagyok. – Kényelmetlenül elnevettem magam. – Én… asszem most megyek.

- Várj, hogy értetted, hogy…

- Medve! – Mutattam üvöltve jobbra. Eve a karom irányába nézett, én pedig kihasználva a figyelmetlenségét, elrohantam, és meg sem álltam  amíg a lábam bírta.

49. fejezet: Kívánj valamit!

Minden tündér árgus szemekkel figyelte hogy a sámánok hol vannak. Ha a közelükbe értünk, kacarászva elrepültek. Élvezték az ünnepséget, és azt, hogy mindenki őket akarja megszerezni. Kicsit olyan volt az egész tündérvadászat, mint egy kis játék. Ha valaki elkapott egyet, akkor a kis lény mosolyogva elfogadta sorsát, és követte ideiglenes gazdáját. Mi is hamar elkaptuk a saját tündéreinket. A vadászat közben sok barátunkkal összefutottunk. Cassyékkel, Rosalieval és a Hanagumi csapattal, Yohékkal még Junnal is.
- Csak én nem tudtam semmit erről a fesztiválról?
- Kétlem, hogy Yoh csapatában bárki is tudott volna erről az egészről: Ahogy láthattad a tanácstagok mindenkit előszeretettel árasztanak el a fesztivállal kapcsolatos információkkal.
Újra felvillant előttem Sylva és a hattyú ruhája. Már akkor tudtam, hogy az a kép örökre bennem marad, és halálomig kísérteni fog engem.
- A tanács tagok se normálisak... Erre ma rájöttem.
- Minden nap tanulsz valami újat. - Hao halkan felnevetett, majd felnézett a város közepén álló kijelzőre. - Még öt perc éjfélig.
Oda mentünk a folyóhoz, és az egyik kis sarkán megálltunk.
Pár perc alatt szinte az egész Patch village lakossága ott tolongott, és keresett helyet magának a parton, vagy ha már ezzel meg volt, akkor a kis tündérét helyezte bele a hattyújába, és várt.
Haoval mi is e-kép cselekedtünk.
- Ki fog esni, és meg fog halni. - állapítottam meg halkan, miután alaposan megnéztem az origamihattyúmat. A kis tündér mosolyogva integetett nekem. Hirtelen a pán Péter című mese jutott eszembe, és azon belül Csingiling  - szerinted lehet a tündérporral repülni?
- Hm?
- Ismered a Pán Pétert?. - Láttam Hao arcán az egyértelmű nemleges választ, ezért egy gyorstalpalót tartotta belőle- Egy firól szól, aki soha országban lakik, ahol soha senki nem nő fel. egy nap elveszti az árnyékát, ami a földön bújuk el Wendyéknél. A lényeg az, hogy Pán Péternek van egy Csingiling nevű tündére, valahogy úgy néz ki, mint ezek - Mutattam a saját kis tündéremre. - És a tündérporukkal képesek repülni.
- Kétlem, hogy ezeknek a tündéreknek egyáltalán bármire is jó lenne a "tündérporuk" - A srác elmosolyodott, vele együtt pedig én is.
- Figyelem figyelem, mindenki helyezze le a hattyúját a folyóra, amikor a hídon álló tanácstag megüti a korongot!
Erre a kérésre mindenki leguggolt a folyóhoz, és várták a jelet.
Félszemmel Sylvát néztem, aki pár másodperccel aztán, hogy mindenki a rajthoz guggolt, megütötte a korongot.
Szinte egyszerre indult útnak a több száz origami hattyú, amelyek mindegyikén egy-egy kis tündér ült, és hevesen integetett.
Miután felálltunk Hao átölelt a derekamnál fogva, odahajolt hozzám, és a fülembe súgta, hogy kívánjak valamit.
Hirtelen nem tudtam mit kívánhatnék. Annyi minden lett volna, de nem tudtam melyik a fontosabb.Azon kaptam magam, hogy hiszek az egész szerencse hattyú dologban, amitől megijedtem.
Végül is mindegy volt. Rá néztem Hao kezeire, majd vissza a hattyúkra. Még láttam az enyémet. Még mindig benne volt a kis tündér, és még mindig ugyanúgy vidáman integetett, mint mikor útjára engedtem.
Hao felé fordultam, lábujjhegyre emelkedve átkaroltam a fiú nyakát, majd lassan megcsókoltam. Ő átfogta a derekam újra, szorosabban, mint azelőtt. Igen, azt hiszem nem volt semmi olyan fontosabb, amit akkor kívánhattam volna.
Bár azért egy kérdés mégiscsak foglalkoztatott: Vajon ő mit kívánt?

48. fejezet: Ezer hattyú folyója

A  karnevál egyik részében észrevettem egy ismerős alakot, bár ha a feje nem látszódott volna, akkor valószínűleg egyszerűen csak nevetség tárgya lett volna számomra. Előtte pár méterre megtorpantam húzva magammal Haot is, aki nem értette mi ez a hirtelen helyhez kötöttségem.

- Az ott...

- Hm? - Ha követte a tekintetem irányát, majd mikor végre meglátta azt, amin megakadt a szemem, harsányan felnevetett.

- Ugye nem!

- Ez a karnevál egyre csak jobb és jobb lesz.

- Bunkó... - elengedtem Haot, és átvergődve a tömegen a hattyú ruhát viselő Sylva elé álltam.

- Akarom tudni?

A tanácstag mosolyogva rám nézett, majd köszönt. Nem tudom.. csak nekem volt nagyon furcsa, hogy hattyú jelmezben láttam?

-Nem tudom.. neked szóltak már, hogy egy hattyú jelmezben mászkálsz? – Igyekeztem a lehető leginkább részvétnyilvánítást mutatni, de úgy tűnt erre nincs szükség. Sylva szemmel láthatólag tudott a rajta lévő gúnyáról, és nem zavarta.

- Természetesen. Idén én vállalkoztam a kabala szerepére. Ez egy megtisztelő poszt
- EZ??? – Csattantam fel. Eközben Hao is megérkezett mellém. A srác láttán Sylva arca elsötétült, azért fogtam Haot, és eltoltam magam mellől.  – Nincs itt, nem láttad, látod? Elment.

- Mmmm…

- Mondom elment! – Néztem rá a srácra, aki csak jót nevetett a helyzeten.
- Tehát.. – Újra Sylvára összpontosítottam- Miért is van rajtad egy madár?
- Ez egy hattyú.

- Igen. Hattyú. Mi a francnak vagy te hattyúnak öltözve?

- Ez a karnevál hivatalos kabalaállata. Minden rendezvényen van egy tanácstag, aki beöltözik, és körbejárja a karnevált osztogatva a szerencsét. – Ezután a tanácstag a zsebéből kihúzott egy kis cetlit, és a kezembe adta. Mikor kinyitottam, egy kis írást találtam rajta, amit hangosan felolvastam.

- Legyen szerencsés, és boldog életed. Kösz… azt hiszem. –

- Igazán nincs mit. További jó szórakozást, és ne felejts el origami hattyút venni!

Ezzel a mondattal pedig a magas hattyú ment is tovább a karneválban, hogy osztogassa a szerencse céduláit

-Hattyú… Mi van?

- Hattyú. Az egész karnevál fénypontja az ezer hattyú vízre engedése.

- A japánoknál van valami ilyesmi, nem?

- Valami ehhez hasonló, igen. Itt annyi a változás, hogy mindenkinek szereznie kell előtte az erdőből egy tündér lelket, ami majd az origami hattyúba lesz. Minden tündér a szerencsét jelképezi, a hattyú az életet, a folyó pedig az utat, amit bejár az ember.  

- Ez hülyeség. Nem egy origami fogja meghatározni, hogy szerencsések leszünk-e.

- Légy egy kicsit nyitottabb, máskülönben valóban nem ér semmit az egész.

- Azt ne mond, hogy te hiszel ebben.

Hao megvonta a vállát.

-Nincs okom arra, hogy ne higgyek benne.

Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy ha annyira sokat segítene ez a hattyú eresztés dolog, akkor már rég sámánkirály lenne, de inkább magamban tartottam ezt a megjegyzést.

-Úgy tűnik, még a sámánok sem tudnak mit csinálni unalmukban.

- Tessék. – Hao megfogta a kezem, és beletett egy kis origami hattyút.

- Én nem fogok!

- Ez hagyomány. Tiszted.

- kiskoromban sem csináltam meg a hagyományokat, inkább csak táncoltam, a többit meg másokra hagytam.

- Ha eleresztettük a hattyúkat, ígérem neked: táncolni is fogunk.

- Én nem úgy…- Hao miközben a hattyúra hajtotta az ujjaimat, lassan oda hajolt hozzám, és az ajkaimra nyomott egy puszit.

- Mára hagyd el a nemleges válaszokat. Lassan unalmassá válnak. Ha mindenből ki maradnál, hidd el te magad bánnád a leginkább.

Nem mertem megszólalni, ahogy megmozdulni sem. Ezt végül is egy beleegyezésnek szántam. Ezt a srác is tudta, és elégedetten elmosolyodott. Menjünk, keressünk egy tündért. Már csak egy óránk van éjfélig. 

47. fejezet: Fesztivál a Patch-ban

- Ez olyan jó lesz! - harsogta Cassy, miközben a tükörben igazítgatta kontyba fogott haját. - Végre nem kell a viadalra gondolnunk. Amúgy mi is ez? - A lány egy pillanatra abba hagyta a haja igazítását, és felém fordította a fejé.
Én a másik tükörben próbáltam nem rosszul lenni a rózsaszín kimonóm látványától. A tükörben rá néztem Cassyre. Pár pillanatig haboztam.
- Nem tudom.
- De hát te mondtad hogy lesz
Bólintottam.
- Hao mondta. Valami ünnepség. -vállat vontam- Minden bajnokságon megrendezik. Van zene meg fellépések meg ilyesmi. Konkrétum szerintem nem is igazán van
- Nem baj! - örvendezett Cassy- Akkor is tökjó lesz! Te is várod.
- Hát.. - újra a tükörbe néztem. - Ahogy ezt a kimonót elnézem.. én tuti nem megyek így ki az utcára.
- Nem tudom mi bajod van. Szerintem aranyos. Megy a hajad színéhez.
- Uhm!!
- Hagyd már. - Próbált bevédeni nevetve Eve, miközben belépett a szobánkba. - Nem bírja, ha a haja színével jönnek, igaz? - Eve sokat tudóan rám nézett, én pedig elmosolyodtam. - Cassy nem úgy gondolta.
- Nem! Szóval nem kell rögtön bevédeni, oké?
- Tch. Ezer bocs.
Pár pillanatra el is ment a kedv az egész szobában, amit végül Rosalie robbanása tört meg.
- Mit pipergőcködtök már!?
- Mibajodvan? - Horkantam fel.
- Jó, Te nem. Akkor ők ketten.
- Ja, mert én biztos. - mondta Eve a szokásos lenéző stílusában.
- Nem érdekel, siessetek már!
- Várj! - Parancsoltam rá, mielőtt még kimehetett volna a szobából. Rosalie megtorpant, és felém fordult.- Minek sietsz?
- Tudod.. lehet hogy ti mind a pasijaitokkal mentek, de én a haverjaimmal. Tudod.. Matti, Marion, és a többi JÓ FEJ, más szóval akik messze nincsenek itt. És már  várnak, de addig nem engednek ki ezek a gyökerek amíg ti nem készültetek el, mondván hogy együtt indulunk el. Nem tudom Dante, voltak szar ötleteid, de az, hogy itt maradtunk ezekkel az anyámasszony katonáival, az a legrosszabb. Na nem baj. még a mi oldalunkon állsz, még nincs para.
Bólintottam, bár ez már messze nem így volt. Rosalie nem tudta, hogy kiléptem Hao csapatából, és  volt egy olyan érzésem, hogy ezt Hao sem fogta fel teljesen. Mindegy is volt. Mióta Yohékkal voltunk, azóta a határ a két fél között elmosódni látszott, nekem pedig kisebb gondom is nagyobb volt, semhogy ezzel a jó-rossz feloszlással foglalkozzak. Rá hagytam a dolgot.
Rosalie mosolyogva bólintott, még egyszer végignézett hármunkon, majd egy " Siessetek"-kel távozott a szobából.
- Ti nem fogjátok össze a hajatok? - érdeklődött Cassy, miután kész lett a sajátjával. Evevel egymásra néztünk. Úgy tűnt egyikünknek sem volt tervbe véve hogy felfogjuk a hajunkat.
Szinte egyszerre ráztuk meg a fejünket.
- De így annyira egyszerű.
- Bocs, hercegnőnek születni kell. - Válaszolt Eve. Láttam Cassy arcán a lassan kibontakozó sértődést, így gyorsan megfogtam a kezét és elindultam vele ki az aulába.
- Az utolsó zár!
Eve tökéletesen értette a célzást, ezért fogta magát, és miután kihúztam magammal Cassyt, bezárta az ajtót.
A fiúk, és a többi lány már tényleg csak ránk vártak. Cassy rögtön rohant Horohoro karjaiba, Eve meg mint aki kővé dermedt állt mellettem.
- Eve?
- Mindenki.. minket bámul. Én ezt nem csinálom. - Barátnőm fején látszott, hogy legszívesebben elsüllyedne szégyenében. Akaratlanul is elmosolyodtam. Én sem voltam az a lányos fajta, de Eve még nálam is rosszabb volt.
- Gyáva.
- Mi? - A lány arcán egy halvány kis sértődöttség jelent meg. Ennyire könnyű lett volna a dolgom.
- Igen hát tudod.. Végül is vissza mehetsz, senki nem fog megbántódni, ha visszaöltözöl.
- Még mit nem! Menjünk már! Vagy egész nap itt akarunk állni?
Eve fogta magát, átverekedte magát a népes társaságon, és már az utcán is volt. Lassan követte őket mindenki. Figyeltem, ahogy mindenki szinte párosan lép ki az ajtón, kivéve Rosalie, aki mint a tank taposott át Yohékon, csakhogy végre szabadulhasson tőlünk.
Sóhajtottam.
- Rosalienak nem igazán nyerte el a tetszését Yoh kis csapata.
Szokás szerint szívbajt kaptam Hao hangjától, de már voltam olyan edzett, hogy nem mutattam ki nyilvánosan.
- Rosalie egy külön világ. Mint az összes többi követőd.
Hao csak nevetett ezen, talán jobb is volt ez így.
- Gyere, nagy lesz a tömeg, ha nem indulunk el, semmit sem fogunk látni.
A srác megfogta a kezem, és az irányítása alatt elindultunk a karnevál szíve felé, a nagy színpadhoz.
Hamarosan beértük a többieket is. A sereghajtóék Yoh és Anna voltak, mögöttük Cassy és Horohoro, őket követték Jun és a védőszelleme, Chocolove Tamao mellett, és...
- Az most valami vicc? - Szólaltam meg automatikusan hangosan. Hao meglepetten rám nézett, majd arra az irányba fordította a fejét, amerre én néztem.
- Renékre gondolsz?
Bólintottam.
- Valamiről lemaradtam?
- Hm... A kis barátnődre úgy tűnik rátalált a szerelem. - Úgy tűnt Haot nagyon szórakoztatja a helyzet.
- Evet? Nem... Ő nem..
- Ahogy te sem, jól mondom?
-Én nem... - Vissza néztem Renékre és kicsit jobban visszagondoltam az előzményekre. Lehet, hogy nem is volt olyan kizárt a dolog?
- Többet tudsz, mint én?
- Jóval.
- És mióta?
- Hm?
- Mióta vannak együtt?
- Gyakorlatilag még nincsenek együtt. Mindketten elég makacsok. De a gondolataik elárulják őket.
- Ez nekem új. - Már indsultam is volna Evehez, hogy kifaggassam, de Hao visszahúzott.
- Hagyd őket.
- De...
- Hagyd, hogy előbb magába tisztázza az érzéseit, ha eljön az ideje elmondja neked is. Ha jól tudom mindent elmond neked.
Igaza volt, de mégis.. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy hagyom a dolgot, és keresek helyette valamit, ami eltereli a figyelmemet.
A karnevál idejére teljesen megváltozott a Patch. Minden fényárban úszott. Nem volt olyan hely, ahol ne lett volna egy nyitott étterem, vagy édességárus. Minden második bódé valamilyen játékot tartogatott, ahol kulcstartók, plüssállatok, ügyességi játékok voltak a főnyeremények. A hangszórókból kivételesen nem Goldva recsegő hangja, hanem folyton más- és másfajta zene szólt.
Egész úton több ezer és ezer embert láttunk jönni menni arcukon pedig mindnek ott volt az a lehervaszthatatlan mosoly, amit a viadalon olyan kevésszer látni. Hao is is velem együtt a bámészkodó szerepét vette fel. Úgy tűnt semmi különösebb dolog nem jár a fejében. Jó volt látni azt a mosolyt az arcán, amit valószínűleg nem a "sámán király leszek" gondolat csalt az arcára, hanem a hely hangulata.
Örültem, hogy ilyen felhőtlen kedvvel látom őt. Közelebb húzódtam hozzá, és átfontam karomat az övén. Ő meglepetten rám nézett, majd újra lemosolyodott...

46. fejezet: Siberius szavai

Már egy ideje sétáltunk Patch Village utcáin. Hao türelmesen várta egy ideig, hogy elkezdjem a mondandóm, de miután rájött, hogy ha rajtam múlik, nem fogok egy szót se szólni, így kezdeményezett.
- Úgy tudom, Liar volt az egyetlen démonod.
- Ez így van.
- A harcban mégsem őt használtad elsősorban. Valami mást.
- Sherlock hozzád képest kispályás.
- Dante!
- Még is mit vársz, mit mondjak?
- Elgondolkodtam azon az opción, hogy talán igazat mondasz. Mit használtál a harcban? - Életemben először nem tudtam mit hazudni rá. Eljött a világ legnagyobb félrevezetésének ideje: az igazságnak.
- Nem tudom.
Haora néztem félszemmel. A fiú szemmel láthatóan nem erre a válaszra számított. Valószínűleg azt várta, hogy valamivel kihúzom magam a témából. - Pontosabban.. - folytattam - Nem biztos, hogy tudom. Azt hiszem addig jó, amíg nem veszek a lehetséges okról tudomást. Nem tudom.
- Rébuszokban beszélsz.
Bólintottam.
- Tegnap éjjel Siberiussal volt egy érdekes beszélgetésem .. - A neve hallatán Haonak kikerekedtek a szemei. Igen, miután befejeztem a mondatot bennem is tudatosult, hogy egy eléggé szokatlan kijelentést tettem az imént. A félreértések elkerülése érdekében az egész történetet végigdaráltam. - Kijöttem este sétálni, és a város központjánál megálltam. Ott találkoztam Siberiussal. Meglepő módon tanácsokat adott nekem. Persze nem akartam őket elfogadni vagy ilyesmi, de azért mégis bennem maradtak. Azt mondta, hogy idézem "a pokol lánya vagy, az erőd is onnan ered". Azt hittem csak hülyéskedik. Valamit ivott vagy nem tudom. Aztán belevitte a beszélgetésbe anyámat. Ismeri valahonnan, ami borzasztóan idegesít. Az a fickó többet tud rólam, mint én magam, és ezzel az őrületbe kerget. A beszélgetés végén azt mondta, hogy "az én pici lányom". Aztán lazán eltűnt a nagy büdös semmiben. Nyomorult.. - Mély levegőt vettem, aztán folytattam. - Az arénában pedig... Nem tudom. Egyik percről a másikra elvesztettem a testem felett az irányítást. Az egész harc olyanná vált, mint egy film. Nem tudtam, mi fog történni, azt se tudtam én mit fogok csinálni. Nem voltam képest uralni a tetteimet. Jeannet majdnem megöltem.. Én csak... Én csak ki akartam egyenlíteni. Nem akartam megölni. Az utolsó percben sikerült visszanyernem az irányítást a testem felett, de akkor is volt bennem valami... Amiatt a valami miatt űztem a pokolba Samasht, amit így visszagondolva talán nem kellett volna. Jeanne idegesítő, és legszívesebben egy ketrecbe zárnám, de mégsem akartam ezt tenni vele... Te meg miért nézel így?!
Hao elmosolyodott.
- Egész életedben nem vallottál igazat. Legalábbis ennyit biztos nem, mint amennyit most
- Neked komolyan csak eddig jutott el az agyad?? Soha többé nem...!
- Soha nem találkoztál azelőtt Siberiussal? Említés sem tettek róla a szüleid?
- Mi? - Meglepetten pislogtam Haora. Furcsa kérdés volt.
- Gondolkozz.
- Nem.. Biztos hogy nem.. Én.. Nem tudom. Talán.. Ismerős volt a neve, de nem hinném.. Azt ne mond, hogy..
- Talán. Nem tudhatom. Nem ismerem a múltad, ahogy Siberiusét sem, de te magad is elgondolkodtál azon, hogy talán rokoni kapcsolatotok van.
- Mi?
- Az elmondottak szerint megfogadtad a tanácsát. Valamit felélesztettél magadban. Valamit, amiről te magad sem tudtál. És megemlítetted, hogy a lányának szólított. Megmaradt benned. Ha úgy gondolnád, hogy csak egy szótévesztés volt, vagy esetleg egy vicc, akkor egyszerűen elhagytad volna, mint információ.
- Ismertem apámat.
- Hm..
- Hao, ne idegesíts jobban, nem lehet az apám! Ő nem!...
- Nyugodj le. Csak kimondom, amire gondolsz. Valakinek ezt is kell, nem? - Hao elmosolyodott egy pillanatra. - Ezek szerint nincs szükséged a segítségemre.
- Mi?
- Ez meghaladja az ismereteimet. A pokollal kapcsolatban kissé hiányosak az információim.
Meglepődtem. Mióta ismertem Haot, sosem volt olyan, amire ne tudott volna valami információval teli magyarázatot adni, vagy épp tanácsot.
Az arckifejezésem láttán felnevetett, majd az ujjait az enyéim közé fonta. Szép lassan éreztem, ahogy a düh kezd elszállni belőlem, és megnyugszom.
- Fölöslegesen aggódsz, Dante.
- Könnyen beszélsz.
- Szeretnéd, hogy eltereljem a gondolataid? - Meglepetten a mosolygó fiúra néztem.
- Hm?
- Minden bajnokságnak egy napját arra áldozza a Patch, hogy ünnepeljenek a sámánok.
- Ünnepeljenek?
Hao bólintott.
- Ez egy egész napos program, bár meglátásom szerint inkább csak naplemente után indulnak be az események. Vásárok, előadások, zenészek, bemutatók. És éjfélkor tűzijáték  Arra gondoltam, remek kikapcsolódás lenne. Főleg neked. Mi a válaszod? - Hao mosolya még szélesebbre húzódott, amitől nekem is önkénytelenül kis mosoly jelent meg az arcomon. Rábólintottam.
- Rendben. A többiek is jönnek?
- Mmm... - A srác arcáról eltűnt a mosoly, fölnézett az égre, majd újra rám. - Nem egészen úgy terveztem, hogy ők is jönnének.
- Hé srácok! - Mindketten a hang irányába néztünk. Yoh a távolból integetett nekünk.
Gyorsan visszanéztem Haora.
- Hát.. a testvérednek tuti feltűnne, ha random eltűnnél. És Cassyéknek is gyanús lenne, hogy elkóboroltam.
- Legyen.
- Ó, te nagylelkű leendő király. Igazi megtiszteltetés  az ő számukra. - Mondtam viccelődve, majd elnevettem magam. Úgy tűnt, Hao nem vette magára, és inkább rám hagyta a viccelődésemet.
Miután odaértünk a többiekhez, velük együtt vissza mentünk a szállás helyre.
A nap további részében a társasjátékoké volt a főszerep. Cassyék az egyik ajándékboltban rátaláltak egy, a sámánoknak szóló kinevet a végén, és activity társas keverékre, amivel egész este el voltunk.

45. fejezet: Ünneplés, vagy mégsem?

- Győztünk! - örvendezett Cassy és Rosalie.
A csapat szokásához híven most is ünnepelte a győzelmet, ám én még erőltetni sem voltam képes a boldogságot.
- Minden oké? - Kérdezte Yoh két koccintás között. Én bájvigyorral a képemen biccentettem egyet, majd belekortyoltam a teámba.
- Ez annyira király. Pedig tökre nem voltunk toppon, igaz Dante?
- Hm?
- Föld hívja Dantét, itt vagy?
- Figyelek.
- Látom. - Rosalie úgy tűnt picit elvesztette az életkedvét, ezért leült karba tett kézzel elém, és nem csinált mást, csak bámult. Én a szokásos fapofával felvettem a farkarszemezést, közben folyamatosan ittam a teámat, aminek már lassan olyan íze volt, mint a romlott olajnak. Bárki bármit mond, a Patch caffeeban minden jó volt, a teát kivéve.
A tizedik percben meguntam.
- Akarsz is valamit tán vagy mi? Szar belátni, de már nem hallom a gondolataid, szóval nem tudom kihúzni a kisujjamból, hogy mit akarsz.
- Akartam kérdezni...
- Már rosszul kezdődik.
- Mi volt az az arénában?
- Hm?
- Az a nagy kutya.. meg a repedések, meg az a fura viselkedésed.
Vállat vontam.
- Ne igyál teát.
- Mi?
- Ne igyál teát.
- Ez hogy...
- Szerintem valamit elcsesztek.
- Mi? Ne tereld...
- Rose. Tégy meg nekem valamit.
- Mi?
- Hozz egy turmixot. Ha akarsz, hozz magadnak is.
- Én is kérek! - Csattant fel Cassy a háttérben. Rosalieval mind a ketten ránéztünk.
- Akkor hármat.
- Nem vagyok csicska.
- Nem is mondtam. Megkértelek rá. Te könnyebben kimászol, mint én. Cassy meg el van foglalva.
- De a kér...
- Én csokisat kérek!
- Én is! - csattantam fel tökéletesen színlelt boldogsággal.
Végül Rosalie beadta a derekát, és elballagott leadni a rendelést.
- Szóval hogy is volt ez feltáruló pokol dolog?
Hao úgy került mellém, hogy észre se vettem, ezáltal a hangjától majd' kiugrottam a bőrömből.
- Mi van? - csattantam fel.
Még nagyobb sokként ért, hogy mikor felé fordultam, nem volt több az arcunk közt két centinél. Hao nagy mosollyal az arcán figyelte a reakciómat. Valószínűleg borzasztóan mulatságosnak találta.
- A szívbajt hozod rám! - Gyorsan arrébb húzódtam vagy fél métert, aminek hatására a mellettem ülők sorban kerültek egyre kijjebb, Manta pedig mint a pad legszélén ülő, a földre huppant.
- Hm..
- Uhm..
- Szóval?
- Szóval mi?
- Nehezebb elterelni a figyelmem, mint Rosalienak. Mi történt lent az arénában veled?
Körbenéztem. Szerencsére mindenki el volt, és zajongott, Mantát is felsegítették.
- Mi lett volna? - Vállat vontam. - Nyertünk. Kiegyenlítettem. - Elkezdtem megint inni azt a bűn rossz teát.
- Nem erre gondoltam. - Hao megfogta a kezemet, amivel a bögrét tartottam, és az asztalhoz szorította.
- Ittam!
- Nem hallom a gondolataid. Kénytelen vagy elmondani.
- Nem tartozik rád.. - Hao nem válaszolt, de a tekintetéből mindent ki tudtam venni. Ránéztem a kezére, ami még mindig a karomat szorította.
- De nem itt. Még csak az hiányozna, hogy ez legyen az új téma.
Mindketten kiszabadítottuk magunkat a többiek köréből, és a lehető legfeltünőmentesebben elmentünk a  kávézóból.