52. rész: Az elkényeztetett ficsúr

Bár elég meleg volt az idő, az egyre fel-fel támadó szél mégis elviselhetővé tette az amúgy döglesztő időjárást.
Sebastian Érdeklődve figyelte minden mozdulatom. Az első pár percben szinte vicces volt, de utána kezdett unalmassá, majd végül idegesítő válni. Nem bírtam tovább.

- Most komolyan, mit bámulsz?

- Csak… sokat változtál. – A srác mosolya még szélesebbé vált. – Tök jó, hogy itt összefutottunk, nem?

- De. – hazudtam.

- Sokszor eszembe jutottál, miután elmentél. Meg hiányoztál is. A szüleid halála miatt mentél el? Hallottam a pletykákat, hogy te ölted meg őket, meg ilyesmi, de nyugi! Nem hittem el őket.

- Nem.. Nem miattuk mentem el. A nagyszüleimhez költöztem Kaliforniába, és nem akartam, hogy ezt mindenki tudja.

- Ja! De jó! Nem is tudtam, hogy Kaliforniában laknak a nagyszüleid. Velük jöttél ide?

- Nem, a barátaimmal. – A kijelentésen magam is meglepődtem. Azt hiszem akkor hívtam először Yohékat a barátaimnak. Bár.. .Végül is nem is hazudtam olyan nagyot.

- Én egyedül jöttem. Megszöktem. – A srác olyan büszkén mondta ki a „megszöktem” szót, mintha csak valami világmegváltó dolgot tett volna. Ez nem is volt olyan meglepő. Sebastian világ életében egy elkényeztetett család kedvenc volt, akinek a szülei a legbefolyásosabb emberek közé tartoztak., így minden kis csip csup „rosszaság” amit elkövetett számára és mások számára felért egy bűnténnyel. Pénze és hírneve miatt a legtöbben szerették az osztályban. Nekem nem volt vele semmi bajom. Sokszor próbált velem barátkozni, de én valahogy jobbnak láttam, ha tartottam a tíz lépés távolságot vele szemben. Eve viszont ki nem állhatta. Akárhányszor Sebastian az iskolában hozzám szólt, rögtön elhúzott a közeléből. Végül ez ahhoz vezetett, hogy Sebastian gyakran inkább suli után megvárta, amíg Evetől elköszöntem, és csak utána próbált meg velem beszélgetni. Bár soha nem tudott igazán lekötni, de annyira elszánt volt, hogy nem volt szívem elküldeni melegebb éghajlatra, ezért inkább mindig végighallgattam, amit mondott mosolyogva, és bólogatva.

- Hát.. az tökjó. Gondolom. – Fáradt voltam, és semmi kedvem nem volt Sebastianbhoz. Reméltem, hogy a válaszomból rá fog jönni, hogy nagyon nincs hozzá kedvem, és lelép, de sajnos 7 évvel azelőtt sem tudta felmérni, ha idegesítő volt, és akkor sem.

- Heh! Bizony! A szüleim óvtak. Azt mondták veszélyes a viadal, és hogy meg is halhatok, de nem érdekel, tudod miért?

Éreztem, hogy Sebastian addig fog szuggerálni, amíg rá nem kérdezek, így hét egy nagy sóhaj után feltettem a várva várt kérdését.

- Miért?

- Mert eldöntöttem, hogy én leszek a sámán király!

Milyen meglepő fordulat volt a válasza… Sosem találtam volna ki, hogy azért jött a viadalra hogy nyerjen. Csak azt nem értettem, hogy mégis mi dolga lenne a koronával? Mindene meg volt egész életében, az utolsók közé soroltam volna, akinek lenne mire használnia a sámán királysággal járó erejét.

- Minek?

- Hogy megmutassam ki a legjobb. Persze, tudom, hogy én vagyok, de ezt bizonyítanom is kell. És te? Te miért akarsz sámán királynő lenni?

- Én… - Soha nem akartam sámán királynő lenni. Soha nem akartam megnyerni a viadalt. A célom nem volt a második kör kezdete óta más, minthogy eljussak addig, amíg bírok. Semmi kedvem nem volt uralkodósat játszani. Szerencsére Sebastian és az ő nagy logikája válaszolt helyettem.

- Várj, kitalálom. A szüleidet hoznád vissza, igaz?

- Igen! A szüleimet. – Hálás voltam most az egyszer Sebastian verhetetlenül idióta logikájának.

A srác elmosolyodott.

- Ne fájjon emiatt a fejed, ha megnyertem a viadalt, vissza hozom őket, megígérem. Oké?

Bólintottam, majd felálltam a patkáról.

- Én most megyek. Még van egy csomó dolgom. – Elindultam a város főtere felé, de amint léptem egy lépést, Sebastian megfogta a kezem, és megállított. Meglepetten felé fordultam, közben próbáltam kiszabadítani a kezemet az szorításából.

 - Sebastian.

- Ne siess. Kérlek. Azt mondtad nincs ma meccsetek.

- Igen, de… a barátaim várnak és…

- Á, Miért nem ezzel kezdted?

- Mi?

- Kíváncsi vagyok a haverjaidra. Biztos kedveli fognak.

- Nem, nem fognak!

- Majd meglátod, el leszek velük!  Na? Mire várunk?

- Jó. De engedj el.

- Mi? – Sebastian a kezére nézett, majd kényelmetlenül elnevette magát, és elengedett. – Bocs.

- Ühm…

Reméltem, hogy nem fog követni, de tévedtem. Sebastian tényleg vissza jött velem a többiekhez…