51. rész: Sebastian

-De gáz… Ez nem az én napom.

Félig kedvemet vesztve bámultam magam elé. Figyeltem a járó-kelőket. Még mindig nem tudtam úgy belegondolni a tömegbe, hogy azok az emberek mind sámánok. Abszurdumnak tűnt az egész. Ahogy lassan kezdtem volna belemélyedni a gondolataimba, hirtelen megakadt a szemem egy srácon, aki engem bámult. Pár pillanat után elvettem róla a szemem, de mikor újra oda tévedt, ő még mindig ugyanúgy bámult.  Úgy döntöttem, hogy inkább tovább állok,. Amint felálltam, a szőke srác is velem együtt elhagyta a helyét, majd elindult felém. A zsebembe dugtam a kezem, és megmarkoltam az órámat, minden esetre, ha netán belém akarna kötni az illető.
Ám ahogy közelebb ért, és láttam, hogy nyílik a szája, mint akit rakétából lőttek ki rohantam felé.

-Am!....- Még idejében tudtam a srácra ugrani, és a földön leteperve befogni a száját.

- Csss!!! Cssss!!!

- Mmmlmv!

- Fogd be a szádat! A nevem Dante! Salvator Dante! Világos?

Láttam rajta a rémültséget, és attól félve, hogy nem teljesen érti amit mondok, inkább még pihentettem a száján a kezem.

- Elengedhetlek anélkül, hogy kiüvöltöd a nevem? Hm?

A srác úgy ahogy de jelét adta annak, hogy beleegyezik, így lassan elengedtem, és miután felálltam, felsegítettem szegény áldozatomat.

- Én.. Hü! El sem hiszem hogy.. Várj, mi ez a név? És mit keresel itt? Váo te évről évre szebb vagy! El sem hiszem hogy itt vagy! – A srác már készült megölelni, de és egy egyszerű mozdulattal a homlokánál támasztva megállítottam.

- Hátrébb az agarakkal Sebastian. – A srác pislogott párat, majd végül feladta a próbálkozást.

- Jó téged újra látni. Azt hittem már soha nem találkozunk. – A hangjából ítélve igazat mondott, örült nekem. Én csak ekkor döbbentem rá, hogy hol is találkoztunk pontosan. Kiakadtam.

- Te mióta vagy sámán????? – üvöltöttem el magam a tér kellős közepén, ami miatt egy jó páran megbámultak. Sebastian arcán széles mosoly jelent meg, amit nem igazán értettem. – Mit röhögsz? Te nem..

- El sem hiszem, hogy nem tudtad hogy sámán vagyok!

- Honnan tudtam volna!
- Igaz, én sem tudtam, hogy te az vagy. Nem ülünk le? Annyi kérdésem lenne!

- Nem tudom én..

- Hova sietnél? Meccsed van?

- Nem nincs csak..

- Ha már a suliban nem volt rám időd, akkor legalább itt legyen ugyan már Am…

- Dante!- szakítottam félbe a srácot.

- Dan…Mi? Ne már, ez annyira nem illik hozzád. Mintha egy fiúhoz dumálnék, vagy ilyesmi!

- Sebastian!

- Furcsa vagy… De ez nem zavar.- Az egész mondatát úgy adta elő, mintha kérdeztem volna, hogy gond-e.

Láttam, hogy nem fogok egyhamar megszabadulni a szőkeségtől, így úgy döntöttem, hogy rááldozom az értékes időmet.

-          Akkor hát… - kezdtem bele némi undorral a mondatomba. – Beszélgessünk, Sebastian.