54. fejezet: Rosalie sorsa

Ezek után Hao napokra eltűnt. Egyedül Rosalietól tudtam, hogy hol van. Nem kérdeztem ugyan soha, de a lány mégis készséggel adott le forródrótot imádott mesteréről.

- Ezt már kérdezni akartam. – kérdeztem meg egyszer. Rosalie nagy vigyorral az arcán felém fordult, és várta a folytatást. Én az asztalnak támaszkodtam, és csak utána folytattam.

- Miért vagy Hao követője.

Rosalie Vállat vont.

- Ő egy nagyszerű sámán. Tiszteletre méltó.

- Ismerem az alapszöveget, de amikor először találkoztunk, neked nem egészen volt ez a véleményed.
Láttam a lány arcán a meglepettséget, ezért gyorsan folytattam.
- Amikor még meg volt az elmelátás képességem, akkor mindenkit egyből „lenyomoztam” Mindenkinek tudtam az okát, hogy miért vannak vele, és egyedül a Hanagumi csapat, Opacho, Lucius, és te nem voltatok valamilyen hatalomszerzési lehetőség miatt vele. A Hanagumi csapatot megértem, ők tanulni mentek Haohoz, Luchius nem tudom, sosem tudott érdekelni mi van vele, Opacho egyszerűen.. nem volt hova mennie, Hao pedig felkarolta, de te? Neked semmi olyat nem láttam a múltadba. Csak azt, hogy felkerested, és csatlakoztál hozzá, és…
- Nekem ez volt a sorsom Dante.
Egy kicsit meglepett a válasza. Hogy lehet valakinek az a sorsa, hogy egy gyereket kövessen?
- Mi?
- A családom 1000 évvel ezelőtt is követte az eredeti Asakura Hao-t, 500 éve is. és most is. És tudom, hogy ha újra fog reinkarnálódni, akkor az utódaim is követni fogják. Sokat tett a családomért, ezért örök hűséget fogadtunk neki.
- Ez baromság.
- Te messze kiesel a megszokott sámánok köréből, ahogy Eve is. Nem tudom, ti valami nagyon elszeparált helyről jöttetek. Semmit nem úgy tesztek, ahogy egy sámántól megkövetelik. Ez abból is látszik, hogy nem érted meg azt, amit mondtam.
- Én megértem, de senki nem utasított, hogy menj oda, és légy a követője. A szüleid…
Rosalie bólintott.
- Ha élnének a szüleim, még akkor sem követelték volna, hogy legyek a követője, de én akkor is megtettem volna, mert engem így tanítottak, én a tanain nőttem fel, és számomra ő jelképezi Istent. És tudom mire gondolsz, hogy megszállott vagyok, de gondolj csak bele. Téged Liar tanított 7 éves korod óta, és úgy viselkedsz legtöbbször, mint egy démon. Rád nem vonatkoznak a démon-törvények, mégis úgy cselekszel, mintha téged is sújtana minden szabályuk.
Igaza volt. Tényleg nem kellett volna, hogy vonatkozzanak rám, ám 7 év alatt elszeparálva az emberektől tökéletesen átvette azt a mentalitást az agyam, ami a démonokra jószerivel jellemző, és bármit is akarnék, nem tudnék ellene tenni. Ez volt Babilon kapujánál is a probléma.
- Egyébként miért?
- Csak.. Csak kérdeztem.
- Tudod.. jó lenne, ha újra a követői közé tartoznál. Kicsit hiányzol a gyűlésekről.
- Azért voltam veletek, mert unatkoztam, és mert máshova nem tudtam menni.
- Mintha olyan rosszul érezted volna magad velünk- Rosalie gúnyos mosolya mögött hamar megértettem a mondani valót, amitől éreztem, hogy teljesen elvörösödik az arcom.
- Takaródj!
- Haha! Akartam is! Ha keresnél minket, akkor szeretettel vár Hao a nagy dombon. Szerintem örülne neked.
- Nem érdekelnek a tanai!
- Nem is a tanai miatt mondtam. – Az utolsó mondata kicsit ijesztően hatott, de arra már nem vettem a fáradtságot, hogy megtudjam miért.
Rosalie intett, majd az ablakon távozva már rohant is a célállomása felé.
Nem akartam neki elmondani, hogy miért kérdezősködtem erről, de talán mégis csak jobb lett volna. Féltettem az életét. Jól tudtam, hamarosan eljön az a nap, amikor több száz sámán fog meghalni Hao kezei által, és ebbe beletartozott a követői java része is. Rossz volt ebbe belegondolnom, de amit tudtam, meg kellett tennem a barátaim védelmének érdekében. Persze voltak, akikért nem tehettem semmit. Yoh, és a csapata mindenképp ott kellett, hogy legyenek, szóval nekik nem szólhattam, Evenek ha elmondtam volna a látomásom, elmondta volna Rennek, Ren pedig lett volna olyan ostoba, hogy tovább adja. Cassy úgyszintén. Magamra maradtam.