55. fejezet: a hazugságnak ára van

Miközben a Renék meccsére igyekeztünk, a tömegben megpillantottam Haot, akit már lassan egy hete nem láttam. Bár ő is észre vette engem, valami szokatlan volt. Az arca elsötétült, ahogy rám pillantott, és pár másodperc után elfordult, majd mintha meg se látott volna, tovább ment Luchistal, és Opachoval. Ez nem volt rá jellemző. Oda akartam hozzá menni, és megkérdezni, hogy hol volt egész héten, de úgy gondoltam nem tartozik rám, ezért inkább hagytam.
- Gyere már! Dante! El fogunk késni, vagy ami rosszabb, nem lesz helyünk! – Kiabálta felém Cassy tőlem vagy tíz méterre. Gyorsan utánunk futottam.
- Mit izgulsz még van..
- Höööölgyeim és uraiiiiiiiiiiiiiiiiiim – Kezdte a legidegesítőbb bemondó a felkonferálást, ami még a stadiontól fél kilométerre is tökéletesen hallgatóm volt.

- Téévedtem. – Mind a négyen elkezdtünk eszeveszetten rohanni. Mikor odaértünk a stadion nézőterére Yoh már vigyorogva integetett nekünk. Foglaltak helyet számunkra. Cassy rögtön rohant is, hogy a legjobb helyről szemlélje a dolgokat. Rosalie Kannal elkezdett veszekedni azon, hogy üljön le a középső helyre, ami már csak azért is volt rettentő röhejes, mert ugyan minek kell egy szellemnek hely?
- Tűnj innét Khan! Ez az én helyem!
- Hülye vagy te lány?! Egész nap ültél, most én jövök!
- Szellem vagy, minek neked szék?
- Tudod milyen megterhelő repülni egész nap?? Nem érzem a szellem lábaim!
- Hát.. Az gáz, rossz lehet neked, de ez akkor is az én helyem!
- Fejezzétek már be! Nem hallom HoroHorot!
- Cassy ugye tudod, hogy amúgy sem hallanád. Majd’ 10 méterrel felettük vagyunk!
- Az nem számít!
Egyik oldalról Rosaliék üvöltözése, a másikról Cassy és Eve veszekedése. Felsóhajtottam.
Egyszer csak Eve abbahagyta a veszekedést, és elkezdett körbenézni a stadionban.
- Keresel valakit?
- Hm?
- Nem ismétlem magam.
- Csak azt néztem mennyien vannak. Egyébként. Beszélhetnénk?
- Igen?
- De ne itt. Sok az idegesítő személy.
- Nem pletykásak.
- Dante… - Meglepetten pislogtam párat, majd felsóhajtottam.
- Felőlem.
Elég sokkal mentünk arrébb. Legalább is többel, mint amennyire számítottam. Majdnem a fele stadiont bejártuk, mire megálltunk.
- Nem lett volna elég egy-két méter?
Eve megrázta a fejét. Kezdtem megijedni.
- Valamit csináltam?
- Csak kérdezni akartam valamit. Tudod. Mint barátnő a barátnőtől.
- Komolyan megijesztesz! Mond már!
- Tudod.. Mióta veletek vagyok tök sok mindent megfigyeltem. Például barátaid lettek, meg minden….
- A lényeget.
- Jóban vagy „Vele”
- „Vele”? Pontosabban?
Láttam Eve arcén az undort, és azt, hogy milyen nehezére esik kiejteni a nevét, de azért megtette.
- Haoval.
- Uhm…
- Mi van köztetek?
- Mi lenne? Egy… barátom. Azt hiszem.
- Barát?
Bólintottam.

- Tudod… csiripelték a madarak, hogy ti ketten…
- He?!
- Ez igaz?
- A.. követőinek egyike voltam. Vagy valami hasonló.
- Nem ezt kérdeztem. Ti ketten tényleg együtt vagytok? Mármint..
- Nem! – vágtam rá rögtön. Láttam Eve arcán a megkönnyebbült mosolyt, ami meglepett.
- Akkor nem szereted?
- Nem. Nem lennék képes… Honnan vetted ezt a hülyeséget?
- Haha! Én… Már nem is tudom. De örülök neki. Nem is tudod mennyire.
- Hm… Hao egy jó barátom. Én legalább is annak tartom őt. – Hogy jobban elhiggye, elmosolyodtam. – Egész tűrhető, ha nem kezd el pattogni a nagy álmáról.
- Nem, Hao egy idióta, de mindegy is. Őszintén szólva… féltem, hogy talán…
- Eve…
- Jó felfogtam.
- És a győztes a Ren csapat!
Mindketten a csatatérre néztünk, majd vissza egymásra.
- Most már vissza mehetünk?
- Naná. Meg kell ünnepelni a győzelmüket, nem?
- Ha te mondod.
Mindketten vissza mentünk a többiekhez, és már rögtön rohantunk is a kávézóba, hogy ünnepeljünk.
A buli olyan éjfél körül érhetett véget. Mikor már minden elcsendesedett, én egy kis esti sétára indultam. Nem igazán volt kedvem elaludni, és szembesülni a jövővel, inkább úgy döntöttem, hogy addig járok egyet, amíg nem leszel holt fáradt. Ha mélyen aludtam, akkor annyira nem volt részletes a látomásom, és nem keltem fel üvöltve az éjjel kellős közepén.
Nem tudom mióta mehettem, mikor megláttam egy ismerős alakot. Az eget bámulta mozdulatlanul.
- Hao? – A srác meglepetten felém fordult, de nem válaszolt. Mikor oda mentem hozzá, láttam, hogy nincs túl jó kedve.
- Mit akarsz, mond?
- Neked is szia. Igen, minden oké, Renék nyertek!
- Tanúja voltam, de nem különösebben érdekel.
- Eh… Na jó hagyjuk a formaságokat. Egy hete eltűntél… Nem tartozik rám de..
- Így igaz.
- Nem kell ennyire nagy egyetértésben lennünk. Mi bajod van?
- Nem szokásom tűrni a hazugságot.
- Mi?
- Majd egy esztendeje, hogy beléd szerettem. Elhitetted velem, hogy nem egyoldalú a vonzalmam irántad. Hazudtál nekem egész idő alatt, és csak a szemed sem rebbent. – Hao egy pillanatra elnevette magát, de jól hallatszott, nem a buldogosától. – Sosem éreztem magam ilyen naivnak, mint most. Valóban ennyire megtévesztő lennél?
- Mi? Én nem… Én.. – Ekkor megszólalt mindkettőnk Orákulum harangja. A következő ellenfelünk: a Hoshigumi csapat.

Zavartan néztem Haora, aki szintén rám nézett, teljesen érzéketlen arccal.
- Hao én nem…
- Soha senkibe nem szerettem még bele, és soha senki nem vert még át… Te vagy minden téren az első, és reményeimhez híven az utolsó is. Sok sikert a csapatodnak holnap. Találkozunk a stadionban.
- Várj! – De már nem volt időm. Hao megidézte a tűz szellemét, és azzal el is tűnt a semmibe…