- Várj!
– Kiáltottam el magam teljes erőmből.
- Dante…
- Nem! Kérlek! Hallgass meg! Nem akarlak… Nem akarlak elveszíteni!
- engedj el… - A parancs az parancs volt. A testem engedelmeskedett. Miután egy
lépéssel távolabb kerültem Haotol, ő megfogta a kezem, és elhúzott csapattársai
elől.
- Hova…?
- Bárhova, Ez a téma nem tartozik másokra, még rájuk sem.
- Jó de… - egyre lassabban tudtam csak futni. A testem rájött, hogy még közel
sincs olyan állapotban, hogy ennyit képes legyen futni, és hamar fel is adta az
erőlködést. Hao egy pillanatra félszemmel rám nézett, majd lassítani kezdett.
Azt hiszem rájött, hogy hamarosan tényleg összeesek, ha tovább futunk.
- Talán inkább mégsem kellett volna a stadionból futnod.
- Hogyne.. aztán eltűnsz szokásodhoz híven.
- Csak gondolkodni szerettem volna, Egy pillanatra megzavarodott az elmém. Nem
hittem volna, hogy tényleg..
- Igaza fogok mondani? Hogy tényleg hat rám a démonok törvénye? Megnyugtatlak:
tévedtél.
Hao halványan elmosolyodott, amit egyáltalán nem értetem.
- Igen, azt hiszem tévedtem. Meglepő a világ legnagyobb hazudozóját hallani,
ahogy az igazat vallja.
- Soha többé… Mindenki hallotta, köztük Yoh, Cassy, és… Itt megálltam.
- Eve. – Fejezte be a mondatomat Hao.
Én esküszöm hülyét kapok, ha kiderül,t
hogy már a gondolataim is hallod!
- Ha hallanám, ahogy mindenki másét, ezt az egészet elkerülhettük volna.
- Uhm…
Oda sétáltunk egy fához, és a két oldalára leültünk.
- Te hazudtál nekem valaha? – Kérdezte egy kis idő után.
- Azt hiszem még sosem hazudtam. Nem volt rá szükségem.
- Persze…
- Neked sem kéne. Úgy tűnik számomra, hogy minden, ami miatt rosszra fordul az
életed, pusztán a hazugságaidnak köszönheted.
Felsóhajtottam.
- Ez bennem van. Attól, hogy Liar már nem a részem, ugyanúgy bennem maradt ez a
tulajdonsága.
- És ha azt parancsolom neked, hogy többé ne hazudj.
A „parancsolom” szóra felmordultam. Legszívesebben helyben megöltem volna.
Egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy valaki rendelkezik felettem.
- Nem vagy….
- Jelenleg igen.
- Miért kellett?! – emeltem fel a hangomat.
- Nem hagytál más választást. A válaszodon múlott, hogy hagylak-e győzni, vagy…
- Vagy megölsz?
Hao nem válaszolt, csak szorosan megfogta a kezemet. Kezdtem úgy érezni, hogy
ennyire drasztikus megoldást mégsem választott volna. Inkább tereltem a szót.
- Tényleg én vagyok az első, akibe beleszerettél.
- Mint már említettem, nem hazudtam egyik életemben sem.
Éreztem, ahogy lassan elpirulok, és akaratlanul is mosolyra húzódik a szám.
- És most mi lesz? Itt hagyod Yohékat?
- Sosem tartoztam fivérem csapatához.
- Valld be, jól érezted magad köztük.
- Ne keverj magaddal. Ostoba, és naiv társaság. – Halkan felsóhajtott, majd fojtatta.
– Nevetséges álmokkal, hasztalan élettel.
- A barátaim.
- Eddig nem volt rájuk szükséged.
- Mert eddig ugyanolyan voltam, mint te.
Hallottam, ahogy Hao feláll. Azt hittem elmegy, de ehelyett csak elém jött, és
leguggolt.
- Meguntam, hogy a semmibe beszélünk.
- Áh..
- Fejtsd ki.
- Mmm.. – Mintha kicsit egyszerűbb lett volna addig beszélni az ilyesféle
dolgokról, amíg nem láttam őt, de ha már bele kezdtem, valahogy be is kellett
fejeznem. – Mindegy.
- Dante.
Mélyen a szemébe néztem, és valami megmagyarázhatatlant láttam benne, ami erőt
adott ahhoz, hogy folytassam.
- Az egyetlen, ami téged mássá tesz, az a magány. A sámánok magányra vannak
ítélve, de csak az emberek körében. Te azt hiszed egyedül minden jobb, és én is
azt hittem. Nem akartam barátokat, mert féltem, hogy csak akadályoznának, de
tévedtem. Közted és köztem annyi a különbség, hogy te 1000 éve ugyanúgy élsz.
Nincsenek barátaid, nincsen támaszod, csak üresfejű követőid, akiket ha jobban
megnézel, magad is láthatod, hogy nem többek elkeseredett, magányos sámánoknál,
akiknek reményt adtál a tanaiddal. Vicces, mert azt hittem igazad van, de mióta
ismerem Yohékat, tudom, hogy tévedsz, és te is tudod, hogy tévedsz, de már
valami rég elveszett benned, és emiatt mindent kizársz, ami lehetőséget adna
neked a normális életre. Én nem azért léptem ki a követőid közül, mert zavartak
volna ők, vagy a te világképed, hanem mert rájöttem, hogy az minden, csak nem
élet.
- Mi nem hasonlítunk.
- Nem, már nem…
Ezután mindketten elhallgattunk. Azt hiszem ez hirtelen sok volt neki. Így
visszagondolva, sosem volt olyan, aki igazán a szemébe mondta volna a dolgokat,
soha senki nem fejtette ki róla a véleményét, mert vagy féltek tőle, vagy
egyszerűen minden szavát itták.
- Hálát kéne adnom fivéremnek, hogy megszabadított téged a magánytól, mégis…
mikor még nem ismerted sem őt, sem a batátait, csak az enyém voltál, ennek
viszont vége. Jobb lett volna még időben eljönnünk onnan. Mindkettőnknek.
- Szeretlek…
Hao szeme kikerekedtek, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. Lassan megfogta
a köpenyénél fogva, magamhoz húztam, és lassan megcsókoltam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése