20. fejezet: Rémálom

- Ébredj!
- Meghalt!
- Fogd be a szád, inkább segíts a barátaidnak!
- Ne parancsolgass nekem! Nem vagyok a...
Vadul köhögve, csurom vizesen ébredtem. A víz folyamatosan jött fel a torkomból, és minden egyes köhögés után úgy éreztem, mintha félrenyelnék. Mindketten ijedten rám néztek. A srác a tarkómnál fogva tartotta  felsőtestem, míg Cassy azt se tudta hirtelen mit csináljon.
- Meg fog fulladni!
- Nem fog megfulladni, mit gondolsz, miért tartom a fejét? - Hallottam Hao hangjában az ingerültséget, és azt, hogy robbanásra kész állapotban van.
Miután egy picit abbamaradt a folytonos köhögésem, szólni akartam Cassynek, hogy jól vagyok, de amint megtehettem volna, bevillantak a visszakapott emlékeim, és csak pár szót tudtam kinyögni.
- Megöltem őket...
Ismét mindketten rám figyeltek, de nem tudták hova tenni, amit mondtam.
- Menj el.
- Nem! Ő a barátom, és most segítségre szorul!
- Nem tudsz Cassandra! Ha nem akarsz láb alatt lenni, akkor segíts a többieknek!
- Bunkó! Ha meghal, a te hibád lesz! - ezzel letudva a vitát Cassy sértődötten Oversoult alakított ki, és elment. Hao rám nézett. Éjfekete szemeiben aggodalom csillogott.
- Jól vagy?
- Megöltem őket.- ismételtem magam gépiesen.
- Dante... - Úgy tűnt valamit keres a szemeimben, amit nem igazán sikerül megtalálnia.
- Megöltem őket, és nem tudtam róla....
- Dante, ébredj!
- Megöltem őket...
Hao felmordult. Nem tudta, mihez kezdjen velem.
Mikor körbe néztem, embereket láttam. A falubéli lakosokat, akik körülöttünk álltak, és gyilkos tekintettel figyeltek engem. Hallottam a gondolataikat. Mind engem hibáztattak a szüleim haláláért, és bosszút követeltek. Hao lassan letett a földre, de még mielőtt elhúzhatta volna a kezeit, én felordítottam, és a nyakába borultam.
- Ne engedj el, meg fognak ölni! Nem akartam megölni őket! Ne engedd, hogy bántsanak!
- Dante..
- Kérlek!
- Nyugodj meg. - Hao magához szorított. - Nem fog senki sem bántani. Hol vagy?
- Kérlek.
- Dante, hol vagy?
Pár pillanatig gondolkodnom kellett, majd válaszoltam.
- A szülőfalumban.
- Mi látsz?
- A város lakóit. Körben állnak. Meg akarnak ölni!
- Miért?
- Mert megöltem a szüleimet...
Pár pillanatig újra csönd lett köztünk, majd válaszolt.
- Jól figyel most rám: amit látsz, csak illúzió. Nem létezik. Még mindig az alvilágban vagyunk, és megtámadtak minket. Ébredj fel, hogy végre kijuthassunk innen. Ébredj! Ébredj...
A város lassan szétesni látszott. A házak, mint papírdarabok elégtek, helyüket fák váltották fel, mik felénk magasodtak. Az emberek is kezdtek lassan a semmibe veszni. Hao maga elé tolt, belenézett a szemembe, és elmosolyodott.
- Üdv újra köztünk.
- Hao... - Én is mosolyogni szerettem volna, de nem ment. Bár visszakerültem a valóságba, még mindig tisztán élt bennem az emlékeim minden apró részlete. Sírni akartam, de annyira megalázónak tartottam az egész helyzetet, hogy inkább minden erőmet bevetve, visszatartottam a könnyeket.
Hao a kezeimet erősen fogta, mintha csak attól félne, hogy elszököm, de nem zavart. Jól esett a támogatása, ráadásául szükségem is volt rá. Mikor meg akartam kérdezni, hogy mit értett azon, amikor azt mondta, hogy megtámadtak minket, Ryu egy fába repülő teste, amit egy pár démon követett, mindent megértetett velem.
- Dolorem, te nyomorult...
- Dante, ki kell innen jutnunk.
- Kívülről kell segítséget hívnunk, másként nem tudunk. Innen nem lehet kinyitni a kaput! Anna tudja, hogy kell. - Mindketten felálltunk, és a többiekhez rohantunk. - Ha a kapu helyéhez érünk, én át tudok szólni neki, de... Hm.. Fejezzétek be! - üvöltöttem oda a többieknek.
- Dante! - Kiáltott fel Cassy boldogan. - Jól vagy? Minden rendben?
- Nincs időnk a bájcsevejre Cass', mindenki rohanjon, amilyen gyorsan csak tud azon az útvonalon, ahol jöttünk! Vissza kell mennünk a kiinduló ponthoz!
Attól tartottam, hogy kérdéseikkel fogják húzni az időt, de tévedtem. Az egész bagázs elkezdett rohanni az ösvényen, amihez Haoval rögtön csatlakoztunk mi is.