- Jól vagy? - Fordultam a lány felé, aki ugyanabban a pózban állt, mint mikor hátrébb küldtem. Az arcára volt írva minden gondolata: nem bízott bennem.
- Ki vagy te?
- Én? Hm... - pár pillanatig gondolkodtam, majd széles mosollyal válaszoltam neki. - A nevem Kohori Mirane, ő pedig a védőszellemem, Liar. Nagyon örvendek.
- A... Az én nevem Riu Black. - Ekkor a háta mögött egy vénember szelleme jelent meg. - Ő pedig a védőszellemem, Charlie. Miért mentetél meg?
- Mert egyedül voltál, három nálad erősebb sámán ellen.
- Le tudtam volna őket győzni!
- Ó, én azt láttam. Majd' kicsattantál a Furyokutól, de tudod akkor sem volt fair. Allergiás vagyok az egyenlőtlen párharcra. Persze, ha pár perccel előbb jövök, és még a... hm... családod (?) élt volna, akkor nem segítek, inkább csak.. végignézem.
- Nos.. Köszönöm a segítséged, de nem fogom meghálálni. Nem kértem, hogy közbe avatkozz.
- Meghálálni? Azt hiszem félreértesz én.. - Ekkor a karjára pillantottam. - Te is a sámán viadal tagja vagy?
Riu bólintott.
- A családommal együtt két csapatban indultunk.
- És a csapattagjaid?...
Riu a könnyeivel küszködve a holtestekre pillantott.
- Sajnálom... Gondolom a barátaiddal fogsz tovább indulni.
- Barátok? Fölösleges embereket nem gyűjtök magam mellé. Keresek csapattagokat, sok erős sámán van a világon.
- Fölösleges... hm... - Elgondolkodtam a kijelentésén. Nekem mennyire voltak fontosak a barátaim? És Cassy? - Nos, én megyek. Örültem, hogy megismertelek Riu. Remélem még találkozunk. - Mosolyogva hátat fordítottam, majd még halkan hozzátettem, hogy a lány ne hallja: - Vagy nem. - Majd sétálva elmentem. Először nem tudtam hova menjek, aztán végül is úgy döntöttem, hogy haza megyek. Rá kellet jönnöm, hogy Cassyt megsértettem, és attól tartottam, hogy elveszítem a barátságát. Nem mintha máshogy indultam volna el ennek az egésznek, mint Riu. Én sem akartam barátokat, csak egy saját magam által összeválogatott csapatot, amivel indulhatok a viadalon, de aztán mégis jó barátaim lettek mindketten.
Hazaérve, mikor beléptem az ajtón, mindenki engem nézett. Küszködtem azzal, hogy ne halljam a gondolataikat. Annyira sem voltam rájuk kiváncsi, mint egy csiga elmélkedéseire. Miközben haladtam befelé az előszobában, Yoh mellém sietett, és megfogta a karomat.
- Beszélnünk kell. - A hangja ijesztő volt, és rideg. Lassan felé fordultam, majd kirántottam erős szorításából a kezem.
- Majd később. Talán. Most dolgom van. Cassy hol van?
- Dante...
- Hol van Cassy?! - üvöltöttem rá a srácra, aki mintha teljesen más világba lenne csak állt ott, szótlanul. Végül Rosalie válaszolt a kérdésemre.
- A hátsókertben.
Bólintottam, és kirohantam a kertbe. Cassy a kistónál guggolt, és játszott a mutató ujjával a vízben.
- Cassy! - A lány meglepetten felállt és megfordult. Alighogy sikerült felém fordulnia, én a nyakába ugrottam, és szorosan megöleltem.
- Sajnálom... Hibát követtem el.
- Dante én.. Én nem haragszom, de tényleg. - A lány megölelt, és tudtam, minden rendben van. - Viszont..
- Hm? - elengedtem Cassyt, majd készültem belenézni a fejébe, de ő megelőzött.
- A viadal.. Dobbie Village kinyitotta kapuit, a verseny folytatódik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése