15. fejezet: Szellem mentő akció 2. rész

A kapu hamar kinyílt, pár perc se kellett, és a kérelmemet a lelkek elfogadták, nekünk pedig csak be kellett várnunk a többieket, és már mehettünk is. Egy kis ideig vártunk, aztán Anna megunta a várakozást, és visszahurcolta a fiúkat, összekötözve a gyöngyökkel. Miután ezzel is megvoltunk, Yoh már indult is volna, de útját álltam.

- És most egy kis felvilágosítás. Volt bárki is az Alvilágban? 

Senki nem válaszolt.

- Van egyáltalán bármilyen információtok? Elképzelésetek? 

- Hát őő.. - Kezdett bele Horohoro.

- Szóval van ott egy.. - Próbálkozott Ryu.

- Vagy esetleg kettő. - Válaszolt újból Horohoro.

- Szerintem olyan mint egy kórház. - találgatott Chocolove.

- Nem lehet kórház - Mondott ellent Faust.

- És azt te honnan tudod? - Kérdezett vissza Chocolove.

- És ha egy nagy valami szájában van? - Kérdezett rá Horohoro.

- Talán egy haléban, nem? - Gúnyolódott Ren.

- Egy egyszerű " nem, nincs" is elég lett volna válaszként. 

- Mintha te tudnád. - mondta Horohoro.
Mélyen a szemébe néztem, és diadalittasan elmosolyodtam. 

- Tudod, hogy tudom.
- Mássz ki a fejemből!
- Akkor fogd be a pofádat! - Erre mindenki elhallgatott. - Az alvilág egy külön dimenzió, bár nyilván kisebb mint a miénk. Oda az elkeseredett, emberi lelkek kerülnek, de nagyon sok tündér, angyal, és démon is ott lakik. Még mielőtt megtévesztene titeket a tündér, és az angyal szó, tudnotok kell, hogy ott semmi sem az, aminek látszik. Nekik nem hasznuk, hogy segítsenek nekünk, csak az, hogy maradjunk, hisz minél több a lélek, annál nagyobb a világuk. Másrészről alkudni lehet velük. Szükségünk lesz minden segítségre, és azt is tudom, hogy honnan kapjuk azt meg. Amire megkérlek titeket: bármit hallotok, bármit láttok, bármit éreztek, ne csináljatok másként, mint ahogy mondom. Engem nem tudnak befolyásolni, Liar blokkol minden külső behatást, ti viszont egyszerű sámánok vagytok, akikre bármivel képesek hatni. Ha utánuk mentek, rájuk hallgattok, vagy bármi egyéb, akkor meghalhattok, vagy ami rosszabb, ti magatok ölitek meg a társaitokat. Az alvilág nem azért elkerülendő hely, mert az ott élők megölhetnek, hanem mert titeket használnak fel a saját, vagy barátaitok életének kioltására. Nem tudom, mennyire vagytok erősek...

- Hát mi nagyon erősek vagyunk, bármivel elbánunk! - hősködött Horohoro.

- Én nem a testi erőről vagy a Furyoku szintről beszélek! Ez a lelki erő, és semmi több. Ha nem elég erős a lelked, ha nem képes mindent kizárni, amit nem talál odaillőnek, akkor halott vagy!  És ha azt hiszitek, hogy támaszként mind ott lesztek egymásnak, nagyot tévedtek. A testeteket egyre nehezebben tudjátok majd koordinálni, mert a lelki energiátok folyamatosan a dimenzió hatásainak lesz kitéve. Amint belépünk illúziók, hangok, emlékek, gondolatok fognak titeket körülvenni. Utolsó esély annak, aki itt akar maradni. Én nem tudok mindenkiért felelősséget vállalni.
Úgy tűnt ez senkinek sem kérdés. Mindannyian elszánt tekintettel néztek felém, és bár szóban nem válaszoltak, gondolatban mind ugyanúgy készen álltak. Legalább is ekkor még ezt gondolták. 

- Jó. - A Kapu felé fordultam, ami bár még zárva volt, de már a mi világunkban foglalt helyet. Rozsdásnak tűnő szerkezete nyílni kezdett, a két tündért ábrázoló szobor karjai lassan,de folyamatosan nyitották ki az átjárót, ami eközben fülfájdítóan nyikorgott.
Amint kinyílt teljesen az ajtó, jéghideg, dermesztő szél csapott meg minket. Betekintve nem láttunk mást, csak egy sötét, erdő szerű ösvényt, ami több száz felé ágazott. 

- Menjünk... - Mondtam halkan, majd előre mentem. Amint beléptünk mindannyian, a kapu fénysebességgel bezáródott, amire a többiek mind hátrafordultak. 

- Ez meg.. - Kezdett bele Ryu.

- Még is mit vártatok, hogy végig nyitva lesz? 

Miközben ők a lassan eltűnő kaput nézték, én alaposan szemügyre vettem a helyet. Mindenhol ott lapult valami, minden minket nézett, tanakodtak, hogy kik lehetünk, és mit akarhatunk ott. A hideg futkosott a hátamon. Amikor legutoljára voltam ott, az életemért küzdöttem, és végül el is buktam. Liar oda száműzött, és az egyetlen kiút az volt számomra, ha a lelkemet felajánlom a szabadságomért cserébe. Ekkor lettem véglegesen összekötve Liarral, és ekkor lett meghatározva az, hogy meddig is élhetek valójában. 

A lábaim remegtek, a szédülés pedig kezdett hatalmába keríteni. Bár Liar valóban megvédett minden behatástól, mégis volt egy kapcsolatom avval a dimenzióval, ami ugyanakkora veszélybe sodort engem, mint a többieket. Hao mellém sétált, és kezeinket szorosan összekulcsolta, ezzel visszahozva a valóságba.
Meglepetten ránéztem, ő pedig kedvesen rámmosolygott.
Ezután jöttem csak rá, hogy már percek óta egy helyben állunk, és még nagyon sok van előttünk, így hát jobb lenne útnak indulni.

- Ti ott hátul, a kapu még vagy egy órán át csak foszlani fog, addig itt akarjátok bámulni?

- De hogy fogunk kijutni? - Kérdezett rá végül Ryu arra, amire mindenki gondolt.

- Újat nyitok, ez logikus. 

- Már ha persze szükség lesz rá. - Viccelődött Hao. Bár ő jót szórakozott a kis viccén, én a többiekkel együtt korántsem találtam viccesnek. Ő nem fogta fel, hogy hol is voltunk, de nem is lepődtem meg rajta. Hogyan magyarázd meg egy olyan embernek a halál legrosszabb formáját, aki újra, és újra visszatér az élők világába?...

- És most merre? - Kérdezte Yoh, miközben a többiekkel együtt mellénk érkezett. 

- Mindig a bal legszélsőtől álló harmadik ösvényen kell mennünk, máskülönben eltévedünk. 

- Szóval tudod, hova megyünk?
Bólintottam. 

- A lelkek tavához. - Mondtam mosolyogva, miközben Haoval együtt elindultam az első ösvényen.