Mintha valami gyilkosokkal teli helyen mászkálnék, ahol mindenki engem néz, és meg akar ölni. Pont ilyen érzés volt Tokyo szívében barangolni, nem tudva hová is fogunk kilyukadni. Cassy, és én lassan három hónapja úton voltunk, és az egyetlen, ami vezetett minket, a megérzéseim voltak, illetve Cassy ultramodern, nagyjából kétszáz éves Tokyo térképe, amiről egy utcát se lehetett rendesen leolvasni.
- Azt hiszem mégis jobb lett volna a másik irányba menni - Cassyre néztem, aki már-már szenvedve próbált valamit kibogarászni az ősrégi térképéből nem túl sok sikerrel.
- Azt mondtad nyugat! Tuti, hogy erre van nyugat!
- Akkor miért a másik irányba megy le a nap?!
- Nem tudom! Biztos.. elromlott.
- A nap? - elmosolyodtam. - Egészen biztosan. Csak ez lehet a magyarázat... Vagy talán.. Mondom talán! Lehet, hogy mégis csak nekem volt igazam.
- De ha arra megyünk, akkor az már a külváros.
- És? Az is Tokyo része. Én meg nem azt mondtam, hogy Tokyo kellős közepén fogjuk megtalálni Zeke szellemét, ahol három millió ember van minden nap.
Cassy végül föladta, fölállt a patákról, ahol addig ült, és elindultunk a valódi nyugat felé.
- Egyébként is, miért pont Tokyo?
Erre nem válaszoltam. Tudtam, hogy Zeke nem helyet, hanem személyt választott menedékként, és azt is tudtam, hogy kit, de ezt Cassynek elmagyarázni, az okát elmondani szinte lehetetlen lett volna. Nem igazán szívlelte Zeket, és még így is hálásnak kellett neki lennem azért, amiért velem tartott. Persze ennek volt más oka is. A harmadik csapattagunk a lelkek királyával való találkozás óta nyom nélkül eltűnt. Egy ideig éreztem a jelenlétét a közelünkben, de ez hamar megszűnt, és mivel egyszerre csak egy lélekre tudtam koncentrálni, így háttérbe szorult az ő keresése. Úgy voltam vele, hogy ha megtaláltuk az elsődleges személyt, utána bőven lesz időnk Rosaslie megtalálása. Jól ismertem őt, és tudtam, hogy valószínűleg valahol kiéli a szeszélyeit, amiket a csapatalakítás óta erősen korlátoztam mind nála, mind Cassynél.
- Hé' Cassy. - Szólaltam meg egy pár perc után.
- Hm? Mi az?
- Mi a kedvenc neved?
- Mi? Miért kérdezed?
Éreztem, hogy gyanakodni kezd, ezért mosolyogva felé fordultam.
- Csak érdekel. Mi a kedvenc neved?
- Hm... - A lány pár pillanatig gondolkodott, aztán válaszolt - Laureen.
- Lány nevet mondj.
- Akkor a sajátom.
- Azon kívül, ugyan Cass', gondolkodj!
- Jól van! Ha ennyire fontos neked, bár nem értem minek... Akkor legyen a Samanta.
- Tökéletes. - Visszafordultam, és az előttünk álló ház elé álltam.
- Add ide a térképed.
Cassy bólintott, és a kezembe nyomta a foszladozó térképet. - Mostantól csak akkor szólalj meg, ha kérdezlek, világos?
- Mi?...
- Bármit mondok, bármit teszek, tégy úgy, mintha természetes lenne.
A lány pár pillanatig nem tudott mit kezdeni a kérésemmel, de mivel nem ez volt az első eset, hogy érthetetlennek tűnő utasításokat adtam neki, így nem szabadkozott.
- Rendben.
- Okos lány. - Fogtam a térképet, és elkezdtem nézni, közben jobbra-balra toporogtam, mint aki azt se tudja merre áll a feje.
Pár perc múlva éreztem, ahogy velem szemben megáll valaki. Meglepetten elemeltem magam elől a térképet, és kellemetlenül mosolyogni kezdtem.
- Hello.
- Ő... Segíthetek valamiben?
- Mi? Miért?
- Mert a házunk előtt állsz.
- Tényleg? - Magam mellé pillantottam, majd vissza a srácra. - Nahát és tényleg. Bocs, mi csak eltévedtünk, Tudod, keresünk valakit. Egy barátunkat és lehet, hogy hülyén fog hangzani, de a magérzéseim erre vittek, de nem tovább, és most nem igazán tudom, hogy merre menjek. Nem ismered Rosalie Rollt? Ő is sámán, ahogy te, és már rég óta keressük.
A srác először vigyorogva válaszolta, hogy de ismeri, aztán egy pillanat alatt elborult az arca. Azt hiszem ekkor esett le neki a mondatom második fele.
- Várj, te honnan?...
- A szellemed a nyomodban van, mint valami nagyra nőtt kutya, nem volt nehéz kiszúrni. A nevem Lucy Stone, ő pedig itt a társam, Samanta Lockwell. - Mutattam Cassyre még mindig nagy mosollyal az arcomon. - És te?
- Persze. A nevem Yoh Asakura, ő pedig a szellemem Amidamaru.
- Tényleg? Üdv. - intettem a szellemnek, aki furcsállóan mért végig, majd vissza fordultam Yoh felé. - Honnan ismered Rosaliet?
- Egy osztályba járok vele. Nem is tudtam, hogy sámán.
- Ez nem meglepő, nem az a feltűnő fajta, veled ellentétben.
Yoh széles mosollyal nevetni kezdett. Az első fázis kész volt. Két legyet ütöttem egycsapásra. Megtaláltam a keresett személyt, és még az alibim is célt talált.
Éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy nem mutatná-e meg, hogy hol találom az iskolát, mikor a házból valaki szabályosan üvöltve szólt ki Yohnak.
- Yoh! Egy órát késtél!
Cassy a hang hallatán sikítva ugrott hátra. Én kíváncsian Yohval együtt a hang felé fordultam. Egy szőke lány állt a kaputól pár méterre, dühös arckifejezéssel. Felismertem. Ő is ott volt a lelkek királyánál.
Egy pillanatig úgy tűnt nem is vett észre, de ez nem tartott sokáig.
- Oh, Anna, ő itt Lucy, és Samanta.
- Már megint összeszedtél két csavargót?
Az ilyen pillanatok voltak azok, amikor nemes egyszerűséggel kivégeztem volna, és a lelkét a pokol legmélyebb bugyrába űztem volna az illetőnek, de nem lehetett. Fenn kellett tartanom az álcámat, és nem engedhettem meg magamnak, hogy én mondjam ki legelőször azt, amit már mind Yoh, mind én tudtunk; Hogy én nem az vagyok, akinek mondom magam, és hogy teljesen más cél vezérelt, semhogy egy elveszett bárányt keressek, de ahogy láttam, Yoht nem igazán zavarta, hogy hazudok, és inkább várt, mi lesz a vége. Folytattam hát a játékot.
- Üdv, egy lányt keresünk, a neve Rosalie Roll. Ő is sámán, és Yoh osztálytársa. Talán ti tudtok nekünk segíteni. Bemehetnénk?
- Persze - Yoh mosolyogva beinvitált minket, még akkor is, ha drága, szőke barátnője a legmélyebb ellenszenvet táplálta az ölet felé, amit valaha éreztem....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése